Berlini Ünnepi Játékok, Színházi Találkozó, 2016 – I.

A színház mindig is kettős jelentéssel bírt: egyrészt mint művészet, másrészt mint társadalmi tér, nyilvános tér, gyülekezési hely, piac...

Az elmúlt jó néhány évben talán még soha nem beszéltek ennyit a berlini Theatertreffen válogatói arról, hogy a 2015-ös évben mennyire megváltoztak a színház kontextusai; talán még soha nem hangsúlyozták ennyire, hogy e körülmények mennyire meghatározók voltak a válogatás folyamatára nézve; s ezzel ellentétben talán még soha nem volt ennyire kevésbé leolvasható a tíz leginkább figyelemre méltó előadásról mindaz, amiről a válogató kritikusok beszéltek.
2015 Németországban a színház esetében is a menekültválság jegyében telt. Nemcsak arról van itt szó, hogy a találkozó előadásait válogató kritikusok – miként azt számos fórumon hangsúlyozták – utazásaikon az utcákon, az állomásokon, a vonatokon folyamatosan menekültekkel találkoztak, s e megrázó élményeket a nézőtér zártnak és védettnek hitt terében sem tudták kikapcsolni, ami aztán óhatatlanul is meghatározó volt az előadás befogadására nézve is, hanem arról is, hogy a színházak sem mentek el szó nélkül a menekültkérdés mellett.

És a hajó megy / fotó: Matthias Horn
A Zentrum für politische Schönheit Jönnek a halottak (Die Toten kommen) című júniusi akciójában nyilvános temetéseket rendeztek az elmúlt években a Földközi-tengerbe fulladt menekültek emlékére, arra hívva fel a figyelmet, hogy az Európa határain kívüli tragédiák is az európai menekültpolitika közömbösségének a következményei. Az embercsempészés miatt bekövetkezett augusztusi tragédiára (amikor is hetvenegy holttestet találtak egy teherautóban az osztrák autópályán) alig egy héttel később egy akcióval reagált a Schauspielhaus Bochum, amelyben egy két és félszer hat méteres teherautó zárt terében hetven másik emberrel összezsúfolva próbálhatta „átélni” az arra vállalkozó, hogy milyen érzés lehetett a teherautóban lenni. A Schauspiel Leipzig szeptemberben egy transzparenst függesztett ki a falára egy Goethe idézettel („Az a föld, mely nem védi meg az idegent, hamarosan elpusztul.”), tiltakozva a gyűlöletkeltő és kirekesztő közbeszédek ellen. A Staatstheater Mainz novemberben Beethoven Örömódájával zavarta meg a szélsőjobboldali AfD demonstrációját, s ugyanez történt Drezdában egy hónappal később a szintén rasszista és kirekesztő retorikájú Pegida demonstrációján. Egyes színházak – köztük a hamburgi Thalia vagy a berlini Maxim Gorki – a próbatermeikben, az öltözőkben szállást adtak a menekülteknek, nyelvkurzusokat szerveztek nekik, orientációs napokat, találkozókat, konferenciákat és vitákat rendeztek a helyzet megoldásának elősegítése érdekében. Az előadások előtt és után megszaporodtak a felhívások, a nyilvános kiállások és a szolidaritási nyilatkozatok, s végtelen a száma azoknak az előadásoknak, melyekbe jól vagy kevésbé jól beillesztve, nyíltan vagy burkoltan, de beépültek a menekültekkel kapcsolatos kérdésfelvetések, illetve a velük kapcsolatos nyilvános diskurzusok elemzése és kritikája, és az ezekkel kapcsolatos állásfoglalások.

És a hajó megy / fotó: Matthias Horn
Természetesen nem ennyire egyhangú a kép: Alvis Hermanis például a hamburgi Thalia menekültek melletti elköteleződését látva, tiltakozásul lemondta a színházban tervezett előadását.

És a hajó megy / fotó: Matthias Horn

Nem véletlen tehát, hogy a Theatertreffen beszélgetéseinek és vitáinak egyik fókuszpontja a menekültkérdésre esett. Az előadásokat válogató kritikusok egyöntetűen úgy látják – s a fenti példákat figyelembe véve ezt nem is nehéz belátni –, hogy a válság hatására és az arra adott reakciók következtében ismét vehemensebben és húsbavágóbban merült fel a színház öndefiníciós kérdése, tehát hogy mi a színház, mi a szerepe és a funkciója, és hol húzódnak a határai. Peter Laudenbach szerint a kérdés nem új, majd negyven éve a RAF merényletei és az arra adott politikai reakciók hasonló hatással voltak a színházra. Mint megjegyzi, van abban valami narcisztikus, hogy a RAF merényleteiről és a Pegidáról a színháznak önmaga jut eszébe, ugyanakkor ez az elbizonytalanodás önmagában egyfajta hajtóerőként is működhet, hogy ne veszítse el a kapcsolatát a közönséggel, a társadalommal és a valósággal. Laudenbach szerint a menekültkérdésre kétféle szélsőséges reakció lehetséges: az egyik, hogy a színház tudomást sem vesz róla, s úgy tesz, mintha mi sem történt volna, ami meglehetősen ostoba és cinikus mind társadalmilag, politikailag és morálisan, és művészeti szempontból is elfogadhatatlan válasz. A másik, hogy társadalmi gyakorlattá alakul át, s menekültkávézókat nyit, adományokat gyűjt, és tiltakozásokat szervez. Laudenbach szerint e társadalmilag és erkölcsileg is nemes gesztus azonban több szempontból is problematikus: egyrészt a színház eme tevékenysége nem képes helyettesíteni a politikai demonstrációkat és tiltakozásokat, másrészt a színház ezzel kilép a szerepéből, és társadalmi munkát kezd el végezni, ami ugyan becsülendő, de már nem színházként, hanem civilként teszi; Frank Castorfot idézve ez csak a színház önmagával kapcsolatos elbizonytalanodásának a jele.
Barbara Burckhardt szerint azonban ez korántsem ilyen egyszerű, hiszen a színház mindig is kettős jelentéssel bírt: egyrészt mint művészet, másrészt mint társadalmi tér, nyilvános tér, gyülekezési hely, piac, ahol az emberek összegyűlnek, kérdéseket tesznek fel és vitatkoznak. A színház mindig is egyszerre működött reprezentációs médiumként és intervenciós eszközként, s éppen az adja a sajátosságát és az elevenségét, hogy ezt a kérdést soha nem lehetett és lehet egyszer és mindenkorra véglegesen eldönteni, hanem mindig újra és újra fel kell tenni, s újra és újra más hangsúlyokkal kell megválaszolni. Ha tehát a színházat pusztán a művészet birodalmába kívánjuk száműzni, azzal éppen a sajátosságát, az elevenségét és önnön lényegét vitatjuk el tőle.

Apák és fiúk / fotó: Arno Declair
A színház definíciós problémáin túl olyan további kérdések merültek még fel, melyek időről-időre előkerültek már az előző évek találkozóin is, például a migrációval és a posztmigrációs társadalommal kapcsolatban: miként lehet ábrázolni a menekültkérdést / a posztmigrációs társadalom kérdéseit? Miként lehet ábrázolni a menekülteket / migráns háttérrel rendelkezőket / feketéket anélkül, hogy egzotikumként, látványosságként tekintsünk rájuk? Mit tehet a színház a menekültek / migráns háttérrel rendelkezők jobb integrációjáért? Peter Laudenbach problematikusnak találja az előadásokban egyre gyakrabban felbukkanó menekülteket: míg Nicolas Stemann tavalyi hamburgi előadásában, Az oltalmazottakban (Die Schutzbefohlenen) az afrikai menekültek szerepeltetése váratlanul, meglepetésszerűen történt, s a valóság színpadra töréseként lehetett érzékelni, addigra mára ez automatikussá vált, s számos színház stíluseszközként, élődíszletként használja őket, anélkül, hogy ez bármiféle megrendülést váltana ki a nézőben. Michael Thalheimer rendező Laudenbachnál is szigorúbb: ő a menekültek bármiféle szerepeltetését elítéli, mondván, a menekült nem színész, a menekültek integrációját nem a színházaknak, s nem ily módon kell megoldania. Abban ugyanakkor nincs egyetértés, hogy ez vajon valóban általános gyakorlattá vált-e, Burckhardt szerint ugyanis erre egyre kevesebb példa van, az előadásbeli menekülteket a legtöbb esetben nem valódi menekültek, hanem színészek játsszák. Jens Hillje, a berlini Maxim Gorki Theater intendánsa ugyanakkor fontosnak véli azt is megkülönböztetni, hogy egy színház egy menekültet pusztán egyetlen előadásban használ fel, vagy hosszú távon kívánja alkalmazni, elősegítve ezzel az integrációját. S végül további problémaként merül fel az is, hogy milyen szerepkörök jutnak a migráns háttérrel rendelkező színészek számára: néhány évvel korábban, s néha még ma is (mint például a találkozóra is beválogatott Apák és fiúkban), azt lehet(ett) tapasztalni, hogy főként fekete és migráns hátterű szerepek, a szolga és az inas szerepe vagy egyéb tipikus mellékszerepek jutottak nekik. (Első pillantásra nálunk e kérdések talán kevésbé tűnnek relevánsnak, a roma színészek – vagy éppen látványos hiányuk! – tekintetében azonban nagyon is azok!)

A helyzet / fotó: Ute Langkafel Maifoto
Jóllehet, az elmúlt évben a fenti kérdések foglalkoztatták a német színházat, a Theatertreffen idei válogatásán mindez alig tükröződik. Hogy vajon azért, mert – mint ahogy a találkozó egy kritikusa véli – a válogatók nem tudtak a feladatukkal mit kezdeni, s nem nőttek fel hozzá eléggé, vagy pedig azért, mert – mint ahogy Barbara Burckhardt, a válogatók egyike említi – a menekültkérdést tematizáló előadások művészileg-esztétikailag nem voltak elég meggyőzőek, s a héttagú válogató zsűri végül úgy döntött, hogy a művészi-esztétikai szempontoknak nem szabad kapitulálniuk a tartalmiak előtt – ezt a kérdést kívülről nehéz lenne eldönteni.

A helyzet / fotó: Ute Langkafel Maifoto

A menekültkérdést tematizáló előadások egyike Karin Beier Fellini-adaptációja, az És a hajó megy (Schiff der Träume) volt a hamburgi Deutsches Schauspielhaus előadásában. Fellini e kései és talán kevésbé ismert munkájának újbóli felfedezése és színpadra vitele alapvetően telitalálat: a történet szerint 1914 júliusában, közvetlenül a szarajevói merénylet után egy operaénekesekből, intendánsokból és karmesterekből álló finom, úri társaság száll hajóra, hogy a nemrég elhunyt híres operadíva, Edmea Tetua hamvait végrendeletének megfelelően Erimo szigete mellett a tengerbe szórja. A hajón utazik továbbá az Osztrák-Magyar Monarchia delegációja is. Egy nap azonban a háború elől egy kis csónakkal menekülő szerb kompániába botlanak, s a hajóskapitány menedéket ad nekik a fedélzeten. Az illusztris társaság kénytelen elfogadni, hogy együtt utazzon a civilizálatlan, balkáni népséggel, a helyzetet ráadásul tovább bonyolítja, hogy egy osztrák-magyar hadihajó a delegáció biztonságáért aggódva a szerb menekültek kiadatását követeli.
Fellini filmjénél aligha lehetne relevánsabbat találni a menekültkérdés bemutatásához, a hamburgi előadás jelentősége azonban sajnos ennyiben kimerül. Beier aktualizálja a történetet: az operaénekesek helyett egy német zenekart indít útnak, mely aztán afrikai menekültekkel találkozik útközben. Az előadás meglehetősen sematikus: a kifinomult, ám szexuálisan frusztrált, depressziós, erőszakkitörésekben szenvedő, pusztulásra ítélt nyugattal szemben egy testileg és lelkileg is fitt, erős, energikus és aktív csoport áll szemben, mely humorral veszi tudomásul, hogy az előbbieknek egyáltalán nem, vagy ha mégis, akkor legfeljebb a termékenységi ráta és az utódnemzés hatékonyabbá tétele miatt lenne rájuk szükségük. E sematizmus természetesen már Fellininél is ott van, de Fellini stílusánál fogva részben elmélyíti, részben izgalmassá teszi ezt. Beier rendezése a klasszikus dramatikus játéktól a zenén és az éneken át egészen a táncig számos színházi eszközt állít csatasorba, ám az előadás sematizmusait ezek sem képesek feledtetni.

A helyzet / fotó: Ute Langkafel Maifoto
S ha Beier előadása sematikus, akkor Yael Ronené még inkább az, ha lehet ezt mondani, már-már tiltani kellene. A Maxim Gorki Theater A helyzet (The Situation) című előadása Berlinben, Neuköllnben játszódik, ahol is izraeli, palesztin, szíriai stb. bevándorlók és menekültek élnek együtt, és különböző szituációkban (pl. nyelvkurzusok) küzdenek meg az integráció nehézségeivel és egymással. Ronen előadásában az átlagos németet reprezentáló figura őrületesen egyszerű, sosem hallott még az izraeli-palesztin konfliktusról, természetesen meleg, s csak azért akar segíteni a szíriai menekültnek, mert le szeretne feküdni vele; hasonlóképpen döbbenten áll a tény előtt az izraeli és a palesztin figura, amikor közlik velük, hogy itt Berlinben aztán nem lehet cionista és antiszemita rigmusokat skandálni, mert az nem píszí. Kezdetben természetesen senki nem ért senkit, s mindenki ellenséges a másikkal, de minden jó, ha a vége jó... Ronen előadása kb. egy óvodásoknak vagy egy kisiskolásoknak szóló oktató műsor szintjén áll. A válogató zsűri indokai szerint az előadás azért figyelemre méltó, mert rámutat mindennapi kliséinkre és előítéleteinkre, s távolságtartással és humorral kezeli ezeket. Nem vonom persze kétségbe, hogy mind Németországban, mind pedig Izraelben és Palesztinában vannak hasonló szintű előítéletekkel rendelkező emberek, de kétlem, hogy ők járnának a Gorki előadásaira. Ha viszont ez így van, akkor vajon mit nyújt a Gorki a közönségének? A kérdések, problémák és konfliktusok döbbenetes leegyszerűsítését, mely üdítő nevetéssel tölti el a nézőt, ami után jóleső elégedettséggel távozhat a színházból, mintha e klisék és előítéletek leleplezésével meg is oldódtak volna a problémák?

Theatertreffen, Berlin, 2016. május 6-22.