Beszélgetés Porogi Ádámmal -

Hajdu Szabolcs módszere az, hogy leszed minden felesleges színészkedést, minden túlzó gesztust.

Porogi Ádám a kaposvári egyetemen, Mohácsi János osztályában végzett 2012-ben. A kecskeméti színháznál töltött öt év után az elmúlt évadban szerződött a Radnóti Miklós Színházhoz, ahol az Üvegfigurákban mutatkozott be. Legutóbbi bemutatója a Hajdu Szabolcs rendezte Gloria. Elsősorban erről, de pályájának korábbi állomásairól és terveiről is beszélgettünk.

Porogi Ádám a Gloriában / Fotó: Dömölky Dániel

Nem tartozik a gyermekkoruktól a pályára készülő színészek közé. Hogyan lett a történelem-indológia szakos bölcsészből színész?  

Író szerettem volna lenni, de nem akartam magyar szakra járni. Érdekelt az indológia, úgy gondoltam, hogy szanszkrit drámákat fordítok majd magyarra. De kellett mellé egy másik szak is, így vettem fel a történelmet. Az valahogy mindig érdekelt. Spiró György óráira is jártam, biztatott. Aztán a nővérem (Porogi Dorka) rendezett egy Cseresznyéskertet a Kálvária téri Városi Színházban, és kérdezte, hogy nincs-e kedvem Firsz szerepéhez. A csapatból többen is felvételizni készültek a színművészetire, akkor döntöttem el, hogy én is megpróbálom. Különben sem éreztem túl jól magam a BTK-n, Spiró meg azt mondta, hogy egy írónak mindent kell tudni, ebből a szempontból mindegy, hogy hova járok.

Ez a bölcsész múlt mintha a szereposztásaiban is ott lenne.

Porogi Ádám / Fotó: Dobos TamásIgen, többször is visszaköszönt már, például legutóbb A művésznő és rajongóiban Meluzovot, egy „állástalan bölcsészt” játszom. De az első főszerepem, Zsótér rendezésében, a II. Edward volt Kecskeméten, egy olyan karakter, aki csak a szívére hallgat, nem gondolja túl a dolgokat. Hál' istennek sokfélét játszhattam, és mindenfélét jó játszani, ha a szerep meg van írva. És ezért is örültem a Gloriának, ami megint egy kicsit más, két szerepet is játszom benne, egy újságírót és egy informatikust. Igaz, az újságíró író szeretne lenni.

Az előadás különleges térben játszódik, egy szerkesztőségi szobában, ahol mintha mi, nézők is benne ülnénk ebben a térben, körbefogjuk a játszókat.

Sokat küzdöttünk ezzel a térrel, az akusztikával, hogy mindent halljanak a nézők, és hogy egyik oldalon ülők se maradjanak ki semmiből, hogy lehetőleg mindenki szemből is láthassa a színészeket, a mimikát. A visszajelzések alapján megérte, nagy élmény a nézőknek.

Hajdu Szabolcs színházi munkáira jellemző ez az intim közeg. Az viszont újdonság, hogy ezúttal nem a saját darabját vitte színre, hanem hozott anyagból dolgozott. Ő ajánlotta Branden Jacobs-Jenkins drámáját a színháznak?

Úgy tudom, hogy Kelemen Kristóf dramaturg hozta a darabot, és az ábrázolt mikrovilág, az élőbeszédszerű szöveg miatt jött az ötlet, hogy Hajdu Szabolcsot hívják rendezni.

A kétórás előadás első felében tulajdonképpen nem történik semmi. Egy szerkesztőség életét látjuk, mindennapi párbeszédeket, szurkálódásokat, apró tevéseket és nem tevéseket, mégis izgalmas tud lenni. Színészileg mi a nehéz ennek a miliőnek a megteremtésében?

Ahhoz, hogy ez a fajta minimálszínjátszás érdekes legyen, sok mindent vissza kell tartani. Mint az életben: ott is sokszor titkoljuk a belső történéseket. A színpadon is akkor tud majd robbanni a feszültség, ha van, mi robbanjon, ha ott van mögötte az észrevétlen építkezés. Hajdu Szabolcs módszere az, hogy leszed minden felesleges színészkedést, minden túlzó gesztust. Emiatt a nézők egy idő után elkezdenek olyan dolgokat is észrevenni, amelyeket máskor nem szoktak. Kiélesedik a figyelmük, várják, hogy mi fog történni.

És aztán történik is valami, amit nem fogunk elárulni, hiszen ezzel a jövőbeli nézőket megfosztanánk a meglepetéstől. Bevallom, fenntartással kezelem a díjakkal reklámozott amerikai kortárs drámákat, sokszor a felszínen lavírozó ügyes színpadi szövegeknek tűnnek. A Gloria esetében viszont azt éreztem, hogy valóban rátapintott valami fontosra a mai korszellemből, a felgyorsult generációváltásokból.

Lovas Rozi és Porogi Ádám a Gloriában / Fotó: Dömölky Dániel

Igen, itt már különböző valóságokban él a 27 és a 29 éves karakter, mint a 19 éves. Megváltozott a klasszikus szamárlétra-rendszer, sokkal gyorsabban felemelődnek és ledobódnak emberek, és nem a kitartó munka határozza meg ezt a mozgást.

Érződik ez a színházi életben is?

Itt kevésbé. Nyilván mindig voltak érdemtelenül felkapaszkodottak és csodálatos, el nem ismert művészek. De ahhoz, hogy a munkánkat végezzük, kell valami belső szabadság, nem célravezető, ha folyamatosan meg akarunk felelni. Megfelelni mindig van kinek. A politikának, a közönségnek vagy egy fesztiváltrendnek, egy divatnak. Talán a legutolsó a legbecsapósabb. Lehet ezt persze nagyon ügyesen csinálni. A nálam fiatalabbaknál ezt a megfelelni akarást kevésbé érzem, mint az eggyel fölöttem lévő generációnál. De minden korosztályban ritka, hogy valakiből sugározzon a szabadság. Hajdu Szabolcsot ilyen szabad alkotónak látom. Ehhez a szabadsághoz tartozik az is, hogy nem akarja a nézőket folyamatosan hatásoknak kitenni, a létezést akarja megmutatni. Örülök, hogy egy olyan színházban dolgozhatok, ahová ilyen alkotókat hívnak.

Visszatérve a Gloriában játszott fő karakteréhez, Deanhez, egy ponton őt szem elől vesztjük. Azt tudjuk, hogy nem jelent meg a regénye (miközben a többiek megírták a velük történteket). Hogy gondolta tovább az ő életét?

A darab érdeme, hogy a szerepek összetettek, könnyű hús-vér embernek látni őket. Engem Dean azokra emlékeztet, akik harmincévesen is ugyanazokkal a vágyakkal élnek, mint évekkel korábban, mert ezek a vágyak nem valósultak meg, ők pedig közben elfáradtak, lepusztultak. Szerintem sosem fejezi be a könyvét, nem tud visszakapaszkodni, menthetetlenül lecsúszik, jön az alkohol, a drog.

A másik szereplő, akit játszik, egy informatikus.  

Kínálja magát a parodizálásra, de nagyon óvatosan kell játszani. Neki nem szabad tudnia, hogy ő vicces.

Porogi Ádám a Gloriában / Fotó: Dömölky Dániel

Hogyan sikerült a beilleszkedés a Radnóti társulatába?

Az Üvegfigurákkal kezdtem, szép szerep, nagyon szeretem. Hogyha a harmadik próbán le tudod üvölteni az igazgatód fejét, mert az édesanyádat játssza, s vérre menő vitát folytattok, az segít abban, hogy kollégaként tudj vele dolgozni, otthon érezd magad. A társulat nagyobb részével az Egy piaci napban játszottam együtt először. Az évad végén a társulati szavazáson engem választottak a legjobb színésznek, nagyon jólesett, üzenetnek éltem meg, hogy befogadtak. A legjobb színésznő pedig Lovas Rozi lett, akivel egy gimnáziumba jártunk, majd Kaposváron, az egyetemen osztálytársak voltunk, és most újra egy helyen játszunk.

Lesz még bemutatója az idei évadban? A Radnóti mellett jut idő, erő máshol is játszani?

Még egy bemutatóm lesz, a Kakukkfészekben játszom majd. Jövőre visszük tovább az eddigieket, a tavalyiakat is. Veszik a jegyeket, nagy az érdeklődés, ez jó érzés. Egy nyári szünet jót tud tenni egy előadásnak, kicsit jobban rálát az ember, amikor újra előveszi az anyagot. Nekem ez az elnyújtott játszásmód jobban megfelel, mintha tömbökben játsszuk két hónapig ugyanazt a darabot (ahogy ez vidéken szokás). Ha mindennap ugyanazt játsszuk, nehéz elkerülni a reprodukálást.

A Radnóti mellett másra kevés időm marad. Mivel a párom is színész, hol egyikünk, hol másikunk dolgozik többet, és van egy kislányunk, szeretnénk vele minél több időt tölteni. A Rózsavölgyi Szalonban játszom még, jelenleg a Visszavonulás című előadásban. Játszottam az átriumos Sirályban és Pass Andrea Újvilágjában is, de sajnos azok idén lekerültek a műsorról. Persze, az ajánlattól függ, hogy mit próbál az ember beszorítani az idejébe. Legutóbb Deák Kristóf filmjében, a Foglyokban forgattam. Hajdu Szabolccsal dolgozni egyébként felért egy forgatási kurzussal, most éreztem, milyen kár, hogy az egyetemen nem tanultunk többet erről. Nálunk sajnos nem lehetséges az, hogy egy színész egy évig készül egy filmszerepre, a fizikumát is átalakítja, de talán még fontosabb, hogy az észjárását ráállítja. A magyar színész minden este játszik mindenfélét, hogy megéljen.

Porogi Ádám a Gloriában / Fotó: Dömölky Dániel

Végleg letett az írói tervekről, vagy vannak a talonban megírandó művek?

Nem nagyon gyakorlom most az írást. Írtam egy egyfelvonásost, amit a múlt nyáron többször játszottak a Szimpla kertben, magyarul is, angolul is, "mi a magyar?" témakörben. Hamvas Béla Karneváljának indítása adta az alapötletet. Az egyik szereplőm híres magyar alakokat ölt magára, rajtuk keresztül keresi a választ. Régebben írtam novellákat is, és belekezdtem regényekbe. Inkább irodalmi ügyeskedés volt, amit csináltam, nem tudtam még eleget az életről. Most már talán többet, csak most a színészet foglal le. De fogok írni, ha lesz rá érkezésem.

Gondolt már arra, hogy egy monodrámában is megmutassa magát?

Érdekel a műfaj, és lehetőség is lenne rá, lesz egy kisebb játszóhelyünk a Radnótiban. Versesteken gondolkodtam, például Petri György műveiből, de ugye, Pál Andrásék ezt már remekül megcsinálták, mire én idekerültem. Érdekel, hogyan lehet a költészetet színpadra állítani.

2019. március 14.

(Az interjút Turbuly Lilla készítette.)