Beszélgetés Láng Annamáriával és Simon Zoltánnal -

„…valamit kezdeni kell ezzel a médiummal. Csodálatos lenne, ha új minőségi tartalommal tudnánk megtölteni.”

Befejeződött az Első Magyar Karantén-színház első online-színházi sorozata, a hatrészes Jelenetek egy háztartásból. A Bergman-film ihlette, Magács László rendezte, különös műfajú produkcióról beszélgettünk a két főszereplő-alkotótárssal.

 Mindegyik rész végén megjelent a filmen egy közönségnek feltett kérdés. Utolsó alkalommal, Marianne és Johan szakítása után ezt olvashattuk: szeretnétek, hogy folytassuk? Amikor megláttam, úgy véltem, hogy ez egyszerre vonatkozik a sorozatra és a két főszereplő kapcsolatára. Jól gondoltam?

Láng Annamária: Eredeti szándékunk szerint a kérdés a sorozatra vonatkozott. Arra voltunk kíváncsiak, érdekli-e az embereket, érdekes-e ez a két ember. Még nem döntöttük el, hogy lesz-e folytatás. De nem annyira ennek a történetnek a továbbmesélése érdekes a számunkra, hiszen talán már minden lényegest elmondtunk róluk, hanem a formával folytatott kísérletezés. Ez érdekel minket továbbra is, akár egy egész más, új történettel.

Simon Zoltán és Láng Annamária / A képek forrása: Első Magyar Karanténszínház

Szerintem Marianne és Johan kapcsolata hasonlít a sorozatra: mintha befejeződött volna, de nem csodálkoznánk, ha valahogy mégis folytatódna. Jól érzékelem a két figura lelkiállapotát?

Simon Zoltán: A Bergman-filmben is erős kötelék fűzi össze őket, bár elválnak, de ragaszkodnak és visszatalálnak egymáshoz. Ez a mi sorozatunkban is így van. Igaz, mi ott kezdtünk bele a történetbe, hogy a férfi már el akar menni, és nem mentünk végig az előzményeken, de igyekeztünk visszamenőleg felfejteni, hogy mi is történt köztük valójában, hol csúszott el a házasságuk. Közben azt is meg akartuk mutatni, hogy nagyon fontosak egymásnak. Egy életre szóló kötelék fűzi össze őket, és nem csak a két gyerek miatt. A munka során kicsit úgy jártam én is, mint Bergman: megszerettem ezt a két embert.

Végül Marianne csomagol össze és megy el. Ír Johannak egy búcsúlevelet, amelynek a tartalmát a nő hangján halljuk, amíg a férfi olvassa a levelet. Ez egy mély vallomás, a csélcsap párját apaként, férfiként, férjként is piedesztálra emeli a megcsalt nő. Őszinte itt Marianne? Nem arra taktikázik, hogy visszaédeskedje magához Johant?

Láng Annamária: Amikor kitaláltuk és megírtuk a levelet, teljesen komolynak, őszintének gondoltuk. Marianne nagyon zárkózott nő, nehezen kommunikál az érzelmeiről, face to face különösen. A levél egy jó formának mutatkozott arra, hogy megmutassa az érzelmeit, ráadásul úgy, hogy a reakciót rá már nem is kell megvárnia. És tisztában van azzal is, hogy a kapcsolatban ő is hibázott, voltak bűnei, és a férfi a családban, a gyereknevelésben sokszor helyette is helytállt.

Közösen írtátok a részeket, úgy tudom, az ötlet is, hogy a nagyon hasonló című Bergman-filmből (a film címe: Jelenetek egy házasságból – a szerk. megj.) online-színházi előadás-sorozatot készítsetek, tőletek származik. Meséljetek az ötlettől a megvalósulásig vezető, nyilván eléggé szokatlan útról!

Láng Annamária, Rába Roland és Simon Zoltán

Simon Zoltán: Valójában Annamarié az ötlet, ő találta ki, hogy ez a történet, amely két ember között játszódik egy lakásban, most, a járvány idején éppen aktuális lehet. Úgy emlékszem, azt Magács Laci mondta, hogy legyen belőle sorozat. Hogy szinte pontosan húszperces mindegyik rész, az technikai követelmény is volt, mert a kamera egyhuzamban húsz percet tudott rögzíteni, és határozott célunk volt, hogy vágás nélkül, egyben vegyük fel a jeleneteket, mintha kvázi színházi előadást közvetítenénk. Laci mindent biztosított nekünk, ő szerezte például a lakást, a kameramant. A szöveget Annamarival közösen írtuk, ami nagy kihívás volt, hisz az első rész szövegében – nyilván átírva, aktualizálva, kisebb változtatásokkal – még úgy nyolcvan százalékban jelen van Bergman, de a harmadiktól már csak nyomokban fellelhető.

Hogyan lehet főleg a felvételkor a lakásban betartani a járványügyi előírásokat?

Láng Annamária: Állandóan használtunk kézfertőtlenítőt, takarítónő jött rendszeresen fertőtleníteni a lakást, és oda csak mi mehettünk be, akiknek dolgunk volt. Az egy tágas lakás, és amennyire lehetett, folyamatosan figyeltünk a távolságtartásra is. Egy héten csak egyszer mentünk oda, és akkor is maximum 3-4 órát töltöttünk ott.

Szóval, Rába Rolandnak csak a szerepe szerint kellett aggódnia, hogy közös, nem elég tiszta pohárból kell innia…

Simon Zoltán: Igen, igen.

Láng Annamária: Abszolút… A végső szövegegyeztetésben egyébként Magács László és konzulensként Divinyi Réka is részt vett, előfordult, hogy négyesben, Skype-on tartottunk értekezletet.

Láng Annamária

Tulajdonképpen mi ez a műfaj, amit most útjára indítottatok, amibe belekóstoltatok? Film, színház vagy tévésorozat? Egy kicsit mindegyik is, de végül egyik sem? És főleg: van jövője?

Láng Annamária: Hát, nagyon hálás lennék annak, aki megtalálná az erre a műfajra megfelelő elnevezést… Nem színház, mert nem élőben történik, nem ülnek bent nézők, nem is film, színészként sem úgy játszunk, nem úgy állunk hozzá, mintha az lenne. Ez egy új dolog, ami kísérletezés alatt van, és mivel egyre többet használjuk, a jövőben még többet fogjuk, az online felületet, a gyerekeink – most az oktatás miatt is – szinte fel sem állnak a géptől, ezért valamit kezdeni kell ezzel a médiummal. Csodálatos lenne, ha új minőségi tartalommal tudnánk megtölteni.

Színházra leginkább azért hasonlít, mert színészek játszanak benne, és azért is, mert a szemünk láttára zajlik és készül el, nincs utólagos vágás, korrekció stb. Viszont nem egyszeri és megismételhetetlen, mert az online-premier után változatlan formában fent marad a neten, pedig az ember néha úgy érzi, hogy egy kis vágás, javítgatás, több kamera, azaz nézőpont jót tenne neki…

Simon Zoltán: Lehet, de akkor az „itt és most” varázsa elveszne belőle. Éppen azért is vesszük fel csak egyszer, mert így belekerül, és benne marad sok improvizatív megoldás, kialakul egyfajta helyben születés vagy ad hoc-jelleg, és ebből színészileg mindig új helyzetek, jó pillanatok keletkeznek. Színészként sokszor kifejezetten ezt keressük, hogy amit már bepróbáltunk, úgy tudjuk előadni, mintha ott és akkor születne meg, ettől lesz ugyanis igazi.

Ezt értem, és ez a pozitív hozadék látszik is a produkciótokon. De megmaradhatna az itt és most színészetre ható termékeny varázsa, ha két-három kamera is forogna közben, és az utólagos vágásnál mondjuk hangmérnök is beletenné a közösbe a kreativitását. Nem csak anyagi okok miatt nem így csináljátok?

Láng Annamária: Amikor nekivágtunk, a lehető legegyszerűbb megoldásokat kerestük, mert azt gondoltuk, fontos, hogy gyorsak legyünk, és hetente mindig jöjjön a következő rész – „bármi áron”. Emiatt nyilván lejjebb kellett adnunk az igényeinket. Az egy művészi döntés volt, hogy a kamerát úgy kezeljük, mintha egy néző lenne, aki választ, hogy mit néz. Emellett ki is tartottunk végig, de néha próbálkoztunk olyan egykamerás álvágásokkal, amikor két külön helyiségben futott a cselekmény – de ezek csak olyan köztes megoldások.

Simon Zoltán, Láng Annamária és Rába Roland

Ha folytatjátok a Jelenetek…-et vagy belekezdtek egy másik sorozatba, megpróbálkoztok több kamerával, esetleg egy-két napos utómunkálatokkal?

Simon Zoltán: Természetesen gondolkodunk ezen is, ha lesz folytatás… De ez azon is múlik, milyen anyagot választunk. Izgalmas lehet, ha a jövőben mással is tudunk majd kísérletezni. Persze nem vagyunk filmes emberek, mi színészek vagyunk, a filmkészítés egy másik szakma.

Nagyon jó színpadra, eljátszásra való dialógusokat írtatok. Nagyszerűen el is játszottátok a figurákat, Rába Rolandot még egyszer megemlítem, mert – ha rövid etapokban is – ő is kitűnő alakítást nyújtott. De ezek a szövegek nem világirodalmi rangúak. Nem gondoltatok arra, hogy ebben az online formában veretes, klasszikus szövegeket dolgozzatok fel, értelmezzetek át? Mert az erős, szépirodalmi szöveg önmagában is megáll, a játék, a szellemes-ironikus újraértelmezés csak hozzátesz, hab a tortán…

Láng Annamária: De, igen. Két ötlet van a tarsolyunkban. Az egyik tulajdonképpen a Jelenetek… folytatása, egy hasonló történet elmesélése mai szereplőkkel, a másik pedig: egy kb. ötszáz éve született szerző műveiből csinálni egy szintén húszperces részekből álló sorozatot, amelyekben rendkívül igényes lenne a szöveg.

Szerintem nagyon izgalmas, fontos ötlet, terv, kísérlet az online-színház létrehozása. De mi lesz veletek szeptembertől? Annamari, te a bécsi Burgtheaterban vagy szerződésben, Zoli a Miskolci Nemzeti Színház sokat foglalkoztatott művésze. Lesz időtök a járvány után is kísérletezésre?

Simon Zoltán: Ez most nagyon távoli jövőnek tetszik. Ha lesz anyagunk, kedvünk, kellő motiváltságunk, biztos, hogy találunk majd időt is hozzá. Ha például a szöveget nem mi írjuk, és kialakul a struktúra, a felvételek módja… Szóval, nagyon szeretünk együtt játszani… Én legalábbis nagyon szeretek Annamarival játszani.

Láng Annamária: Ez a projekt a szerelemgyerekünk, ilyet nem ad fel könnyen az ember. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. És van mögöttünk egy olyan támogató háttér, most Magács Lacira gondolok, akivel nagyon könnyű és nagyon jó érzés együtt dolgozni.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

2020. május 4.