A kortársdrámának branddé kellene válnia

Beszélgetés Drubina Orsolyával, Kutszegi Csabával és Zalai Szilveszterrel

„Tulajdonképpen egy nap alatt létre lehet hozni egy olyan előadást, amely a nézőnek is élmény, és mellette a színházi szakma figyelmét is fel lehet hívni vele egy-egy szövegre…”

A Líra és Logika Teátrum nyolcrészes sorozatának minden egyes estjén egészen pontosan ki fog derülni, hogy „itt mire gondolt az író”, ugyanis ismertebb és kevésbé ismert szerzők szcenírozott olvasószínházi előadásként maguk állítják színpadra darabjaikat. Első alkalommal Kutszegi Csaba Francia négyes című munkája látható a Jurányiban, október 19-én. Kutszegi Csaba ötlet- és projektgazdaként is jegyzi a sorozatot, Drubina Orsolya amellett, hogy a második bemutató szerző-rendezője, egyben „hangyaszorgalmú háttérmunkásként bábáskodik” az előadások létrejötte mellett, Zalai Szilveszter pedig, aki most végez az SzFE dokumentumfilm-rendező szakán, az előadások rögzítéséért, valamint a hang- és fénytechnikáért felel. Nem csupán a különös kezdeményezésről, szövegminőségről, egomániáról és az első bemutatóról beszélgettünk, de szóba kerültek a színházak és független társulatok zárt szerzői körei, miként az is, hogyan lehetne elérni, hogy már maga „kortárs” jelző ne ijessze el a legtöbb embert.

Hogyan látjátok a kortárs magyar dráma helyzetét?

Drubina Orsolya: Legyen bár olyan előadásszöveg, amit az alkotók hoznak létre, tehetséges dramaturgok által átírt, vagy aktualizált regényekből készült szövegek összessége, esetleg irodalmi dráma, ami a mával foglalkozik, és a szerzője ma is köztünk él, vagy éppen olyan színpadra szánt szöveg, amely képes a dráma keretrendszerén áttörni, és új, friss műfajkísérletként bemutatkozni – a kortárs magyar dráma helyzete siralmas. Szinte közhely, hogy nagyon keveset játszanak belőlük a nagy kőszínházaink. Nevek, akikre most gondolok: például Spiró György, Nádas Péter, Závada Pál, Závada Péter vagy a független szférából Pintér Béla, Pass Andrea, Kelemen Kristóf, Fekete Ádám, és szinte egy teljesen különálló kategóriát képeznek a Mohácsi testvérek. Őket legalább láthatjuk, ez azért valamicskét javít a helyzeten. Ugyanakkor vagyunk még egy páran, akik hiszünk a kortárs drámák létjogosultságában, és szeretnénk megmutatkozni, bíbelődni a szövegünk színpadra állításával – akár szcenírozott felolvasó-színházi formában is.

received 352969975824087Drubina Orsolya / Fotók: Jókúti György

Kutszegi Csaba: Sokszor nem értem, miért kell valószínűleg nem is kevés pénzért középszerű, divatos külföldi kortárs darabokat bemutatni itthon, amelyek nem ritkán hiába voltak sikeresek például Angliában vagy Amerikában, nálunk nem ugyanúgy működnek. Ehelyett szerintem jobban kellene inspirálni azokat a magyar írókat, akik tudnak vagy tudnának színpadra írni, ráadásul vélhetően a hazai problémákra is érzékenyebben, és még frissiben képesek reagálni. Ennyiben jó kezdeményezés például a HöKöm Project drámapályázata – és ezt nem csak azért mondom, mert idén volt szerencsém megnyerni –, amellyel kifejezetten magyar szerzők próbálkozásait keresik, és a győztes művet be is mutatják.

Zalai Szilveszter: Én a mozi felől jövök, és azt látom, hogy a színház egyik legnagyobb értéke a naprakészség és a jelenidejűség – ezeket sem a film, sem más művészeti ág nem igazán tudja produkálni. Fájdalmas azt tapasztalni, hogy a kőszínházainkban gyakorlatilag nem játszanak magyar kortársdrámát. Ilyesmit szinte kizárólag kisebb független műhelyeknél lehet látni. Nem gondolom, hogy a színháznak napi politikai aktualitásokkal kellene foglalkoznia, a korszellemmel viszont már annál inkább, ahogy azzal is, hogy a társadalmunk miként adaptálódik bizonyos aktuális jelenségekhez vagy éppen szegül szembe velük. Ehelyett – bármennyire zseniális is Ibsen – még mindig Vadkacsát kell néznünk különféle feldolgozásokban, és esetenként be kell érnünk olcsó áthallásokkal.

A színházak vélhetően szeretnének bemutatni kortárs darabokat is, a probléma, hogy a nézők egyszerűen nem jönnek be rájuk – még az ismertebb nevekre sem.

Drubina Orsolya: Rendkívül sok minden van ebben az országban, amivel folyamatosan nagyon rossz élmény szembesülni – ezek után nem akarunk ugyanezzel egy elvont térben is találkozni. Emellett a „kortárs” jelző sokak számára azt jelenti, hogy ez az, amit biztosan nem fog érteni: a „kortárs”: krikszkraksz; a „kortárs” az ócska, silány, azaz nem olyan, mint a klasszikus; illetve a „kortárs” inkább csak a fiataloknak szól. Ezzel szemben a „kortárs drámának” azzal a többletjelentéssel kellene együtt járnia, hogy ez nagyon mi vagyunk. Persze egy jól megírt drámában Erzsébet királynő és Attila, a hun is én vagyok, de még inkább én vagyok az, akinek az a gondja, hogy lesz-e TB-támogatásom vagy nem, együtt tudok-e működni a rendszerrel vagy el kell innen mennem.

Kutszegi Csaba: A színházak valóban mondogatják, hogy kell a kortárs darab, de nem akarnak kockáztatni. Veszélyes lehet ugyanis egy-egy kőszínházban, hogy a kortárs darab olyan dolgokat mond ki a jelenünkről, amelyekért a színházak vezetői nem kapnak dicséretet. Emellett érezhetően csupán egy szűk szerzői kör darabjai jutnak el a színpadokig, ha egyáltalán eljutnak. Ráadásul – én legalábbis egy ideje gyakran úgy látom – a független társulatok is biztonsági kűröket futnak jól bejáratott nevekkel, akik szerzőkként azt közvetítik, amit az adott társulat szűkebb, de stabil fogyasztórétege elvár. Ezek a drámaszövegek és a belőlük készült előadások sokszor kortárs gesztus- és kliségyűjteményekből állnak össze. Ha valaki egy kicsit másképpen közelít, másként fogalmaz, az már ezeknek a független társulatoknak is kockázatot jelent.

Felolvaso szinhaz JGy 027 Kutszegi Csaba

Milyen kortárs klisékre célzol?

 Kutszegi Csaba: Például a rendszeres, egyértelműen kétértelmű ki- és beszólásokra, amelyeken „bennfentesként” jókat lehet együtt derülni… Nekem már az is kortárs klisének tetszik, amikor a színházcsinálók a színészek improvizációiból együtt írják a szöveget, amiben nem egy színdarab létrehozása, hanem egyedi és eredeti személyiségek (sokszor nem is színészek általi) megjelenítése a cél, és erre még néha pluszban is rá kell improvizálni az előadáson. Ezzel szemben én változatlanul hiszek a megírt drámában és a szövegminőségben. Persze hangsúlyozom: mindent lehet és szabad kipróbálni, isten ments, hogy bárki is rendszabályozni akarja a színházcsinálást!

 Drubina Orsolya: Szerintem szükségünk van a mesékre, a történetekre – mert ezek gyógyító erejűek. Ha egy kaotikus világban kizárólag olyan előadásokat látsz, amelyek szintén kaotikusak, és nem kapsz hozzá kapaszkodókat sem, akkor valószínűleg te is elveszettebb leszel. A legfontosabb pedig arról beszélni, hogy mi van körülöttünk. Ezért a körülöttünk lévő történeteknek és az azokat elmesélő kortársdrámának egyfajta branddé kellene válnia.

 Milyen plusz lehetőségeket ad a felolvasószínházi forma?

 Kutszegi Csaba: Egy felolvasószínház, ha jók az előadók és erős a szöveg, végig asztalnál ülő színészekkel is izgalmas tud lenni. De láttam már nem egy olyat is, amelyik ügyes finomsággal alaposan meg volt rendezve, és egy idő után nem is vettem észre az olvasópéldányokat, mert szinte észrevétlenül idetették, odavitték, letették, felvették, közben énekeltek, táncoltak stb. Aztán kiderült, hogy mindez körülbelül egynapi próba után nézett ki így, vagyis tulajdonképpen egy nap alatt létre lehet hozni egy olyan előadást, amely a nézőnek is élmény, és mellette – ha van kellő kollegiális érdeklődés – a színházi szakma figyelmét is fel lehet hívni vele egy-egy szövegre, amelyből később akár „valódi” előadás is készülhet. Az olvasószínház ráadásul relatíve olcsó, és a darabírást előzetesen egyáltalán nem kell elkapkodni.

Drubina Orsolya: Ez egy ugródeszka – nemcsak a drámáknak, de a színészeknek is, akiknek nagyon nehéz manapság munkát kapniuk, főként a járványhelyzet miatt. Nekem szerzőnek pedig egy rendívül izgalmas és teljesen szabad, bármiféle negatív következmény nélküli lehetőség, hogy kitalálhassam, mi történjen a színpadon – ami persze kész egománia, ám erre csak a saját ismeretségi körömből is nagyon sok íróember vágyakozik.

Hogyan állt össze a szerzői csapat?

Kutszegi Csaba: Hét embernek írtam meg az ötletet, és mindannyian igent mondtak rá, közöttük például Mezei Kinga, aki színészként és rendezőként is többször remekelt már, Turbuly Lilla író-költő kolléganőnk és barátunk, Sándor Juli, aki Nagy Péter István dramaturgjaként érezhetően jelentős szaktudással vett részt a közös produkciókban vagy Balog József a szegedi Thealter atyja. De most már ne hagyjunk ki senkit! Nagyon büszke vagyok rá, hogy Madák Zsuzsanna iskolásoknak szóló beavató színházzal erősíti a csapatot, és izgatottan várjuk Körmöczi-Kriván Péter megmutatkozását, akinek egy nyertes darabjából Nagyváradon rendeztek megragadó, izgalmas előadást.

Drubina Orsolya: Titkos terveink szerint azonban itt nem állnánk meg: azt is el tudjuk képzelni, hogy ezt a sorozatot akár éveken keresztül lehetne folytatni.  

Tudtommal utaztatni is akarjátok ezeket az előadásokat. Kit érdekelhet a felolvasószínház?

received 3632982713393217Zalai SzilveszterKutszegi Csaba: Még bármiféle utaztatás előtt, az már megtisztelő, hogy a Jurányi Ház felkarolta a kezdeményezésünket. Később pedig olyan kulturális vagy kifejezetten színházi rendezvényekre, fesztiválokra tervezzük ajánlani, ahol ezekre szakmai igény van. De szerintem, ha például ismert színészek is szerepelnek benne, a közönség bárhol vidéken szívesen eljön megnézni őket, akár kisebb településeken is. Illetve, az járt a fejemben, hogy ezeket a kettő-négyszereplős olvasószínházi előadásokat két-háromhetes intenzív próbafolyamattal, elégséges jelmezekkel és díszlettel rendes előadássá érlelve lehetne utaztatni. Ehhez persze pluszforrásra lenne szükség.

Ilyen pluszforrás lehet a Déryné Program. Pályáztatok?

Kutszegi Csaba: Még nem, de gondolkodom rajta. Oda majd azzal a darabbal érdemes pályáznunk, amely felolvasószínházként már sikeres volt. Úgyhogy nem kell kapkodnunk, lesz időnk tájékozódni a Déryné Programról, ugyanis – legalábbis én – még nagyon keveset tudok róla.

Szilveszter, te hogy kerültél képbe és mi a te feladatod ebben a történetben?

Zalai Szilveszter: Két egykori kaposvári osztálytársammal mi vesszük fel ezeket az előadásokat, majd én vágom meg, vagyis azért felelek, hogy ezek a felolvasószínházi előadások fennmaradjanak. Azt a lehetőséget teremtem meg, hogy ha ezek a drámaírók meg akarják mutatni a munkáikat színházaknak is, egy igényesen elkészített videóanyagot tudnak küldeni, ami gyaníthatóan kisebb ellenállást vált ki egy színházigazgatóból, mint a papír vagy egy word-dokumentum.  

 Miért nem a most divatos streamelést választottátok?

Zalai Szilveszter: Az így elkészült anyagok nagyon változó minőségűek, és nem látom értelmét, hogy egy időnként akadozó közvetítést nézzek egy előadásról, ha a szünetben nem tudom azt egy kávé mellett másokkal megbeszélni. Egy tisztességesen összeállított videó-dokumentációnak inkább van értelme, még akkor is, ha azt csak néhány nappal az előadás után lehet megnézni.

Csaba, miért Maupassant és miért a Gömböc?

Kutszegi Csaba: Ez a novella nagyon erős drámai szituációt rejt: egy „vegyes” társaság utazik egy postakocsiban összezárva. Csodálkozom, hogy erre nálunk eddig még nem harapott rá a színház. A hatnapos utazás az én darabomban is a XIX. században kezdődik, de napjainkban ér véget. Mindaz, ami a szereplőkkel történik, ami kiderül róluk, azt gondolom, mindannyiunkban bennünk van, csak általában sikerül eltitkolnunk. A hatnapos útban utalásszerűen benne van Európa százötven éves történelmének viharos tablója is. Ez a történet lehetőséget teremt arra, hogy elmondjam, mit gondolok arról, milyen titkos vágyakkal és gondokkal vergődünk általában ebben a furcsa világban, amelyben megadatott élnünk.

Immár a harmadik darabodat megismerve, úgy tűnik, erőteljesen érdekel a történelem, amelyre meglehetős iróniával tekintesz.

francia negyes szcenirozott olvasoszinhazi eloadas 474 279 159126A Francia Négyes című előadás imázsképe

Kutszegi Csaba: Manapság a történelem mintha csak arra kellene, hogy legyen mit meghamisítanunk. Pedig szerintem az aktuális, aprónak tetsző hétköznapi dolgaink is csak a történelem és a jelen metszéspontjában érthetők meg. Én innen próbálom nézni a világot és annak hihetetlen abszurditását, benne a jóravaló, de gyarló emberekkel. Őket nézve jókat lehet röhögni, ami persze azt jelenti, hogy önmagunkon röhögünk.

Hogyan találtatok rá a színészekre?

Drubina Orsolya: Én a mesterdiplomámhoz szükséges szakmai gyakorlatomat a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatánál töltöttem mint rendezőasszisztens, és olyan izgalmas volt számomra az ő színházi jelenlétük, hogy nem volt bennem kérdés, kikkel szeretnék nekivágni ennek a kalandnak.

Kutszegi Csaba: A szerzők igenje mellett az boldogít nagyon, hogy a négy felkért színész is azonnal igent mondott. Bajor Lilit több kisebb szerepben és a tévéből ismertem meg, valahogy folyamatosan csurog róla a tehetség, és árad belőle személyiségének különlegessége. Szilágyi Ágota maladypés volt, őt régebben láttam játszani, de kevés jobb ajánlólevelet tudok elképzelni, mint hogy egy színész játszott Urbán András Neoplantájában. Nekem az az előadás nagyon bejött. Hajduk Károly számomra egyszerűen a színészkirály, Jaskó Bálintot a Kalap című előadásban láttam legutóbb, és elképesztő jónak tartom.

Mennyire van meg fejben az előadásotok?

Kutszegi Csaba: Ahhoz, hogy egy-két nap alatt bepróbáljuk, felkészülten kell odaállnom a színészek elé. Így, mivel közeleg a bemutató ideje, már pontosan tudom, mikor mit fogok kérni a színészektől – és nincs kétségem, hogy ők ezeket kisujjból meg fogják csinálni.

Drubina Orsolya: Valami lehet a levegőben, az én darabom ugyanis tematikusan csatlakozik két másik bemutatóhoz, amelyek szinte egy hónapon belül voltak/lesznek, és mind a testünkkel kapcsolatos: Fekete Ádám a Haloktatás, márványprotézissel című darabját csinálta meg a hónap elején, ami a személyes története a csípőprotézisével, azután Lengyel Anna történetéből állítják színpadra a Kár, hogy rák című darabot, és az én történetem is egy betegséghez kapcsolódik. Mintha ez a téma nagyon ott lenne mindenkiben, és most jutottunk volna el oda, hogy lehet beszélni a testünkről, hogy ez nem egy félelmetes dolog – át lehet lényegíteni, ki lehet nevetni. Így az előadás hangulataként, közegeként is valami nagyon meghitt, nagyon finom, nagyon érzékeny, pici, intim burkot képzelek el, amilyen a saját testünk is.

  1. október 13.

Az interjút Török Ákos készítette.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu