Online színház látássérülteknek is
Beszélgetés Petneházy Emőkével -
A párbeszédszünetekbe kell beilleszteni a szükséges információkat, mégpedig úgy, hogy ezek a látássérült nézőben is ugyanakkor tudatosuljanak, mint a látóban.
Az online színházi korszak az audionarrációnak is új kihívásokat jelent. Az első audionarrált online színházi előadás a Bethlen Téri Színházban készült, az AKKU Egyesület szakmai közreműködésével Az utolsó tűzijátékot (a Bethlen Téri Színház és a Manna közös produkciója) tették a látássérült nézők részére is elérhetővé. Petneházy Emőke audionarrátorral, az AKKU Egyesület tagjával erről is beszélgettünk.
Élőben kétszer is láttam ezt az előadást, mégis volt olyan momentum, ami csak most, az audionarrált verziót nézve világosodott meg: amikor az ápolónő kitépi, és a gomblyukába csavarja a fiatal színésznő egy hajszálát. Ez a nézőtérről nem látszott jól, a közeli felvételen viszont igen, és el is mondtad a látássérült nézőknek.
A darab első, élő előadáshoz készített narrációját Oláh Klaudia kolléganőm írta meg, és én is ezt a megírt szöveget használtam alapul a saját narrációmhoz. A jelenet először nem került bele a narráció szövegébe, bár lényeges a két szereplő egymáshoz viszonyulása szempontjából. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az eredeti munkafelvétel minősége nem adta meg kolléganőmnek a lehetőséget arra, hogy ezt a mozzanatot a felvételen észrevegye, kivegye. Az online előadáshoz készült felvételen azonban már egyértelműen látszik.
Nézzük végig, hogyan zajlik ez a folyamat attól kezdve, hogy megkapod a feladatot!
Először is megnézem az előadást. Ha lehet, akkor persze élőben, most meg kell elégednünk a felvétellel. Elolvasom a szövegkönyvet, igyekszem minél több információt összegyűjteni a szerzőről és a darabról, közel kerülni hozzá. Majd a szöveg összeállítása következik. A párbeszédszünetekbe kell beilleszteni a szükséges információkat, mégpedig úgy, hogy ezek a látássérült nézőben is ugyanakkor tudatosuljanak, mint a látóban. Ez az időzítés nagyon érzékeny dolog. Fontos, hogy ne szaladjunk előre, de ne is kullogjunk az események után. Az első szövegváltozatot sokszor végignézem, javítgatom. Előfordul, hogy a megírt szöveg tartalmilag ugyan megfelelő, de a párbeszédszünetbe nem fér bele. Ilyenkor rövidítek a mondaton és/vagy változtatok a szórenden úgy, hogy a fontos információt a mondat elejére illesztem, így támogatom a látássérült nézőt a megértésben.Amikor úgy érzem, hogy a szöveg rendben van, hanganyagot készítek, amin hallható az előadás és a narráció hangja is. Kicsit olyan ez így, mint egy rádiójáték. Ezt küldöm el a tapasztalati szakértőnek. A tapasztalati szakértő egy látássérült, aki érintettként meg tudja ítélni, hogy elég információt adtam-e, és hogy azt jókor mondom-e vagy sem. Rákérdez a homályos pontokra, közösen javítgatjuk, csiszoljuk az anyagot, és amikor már késznek érezzük, akkor rögzítjük a narrációt egy hangstúdióban. A kész hangfájlt a szakemberek összeillesztik az előadás videofelvételével.
Minden előadáshoz készül egy 8-12 perces előnarráció is. Ebben hangzik el, hogy ki a darab szerzője, megismerhető az előadás szinopszisa, információt adunk az előadás helyszínéről, leírjuk a díszletet, a jelmezeket és a szereplőket, közelebb hozzuk a karaktereket. Így a néző előre tájékozódhat, felkészülhet az előadásra.
Az utolsó tűzijáték kétszereplős, dialógusokra épülő előadás, viszonylag kevés mozgással. Gondolom, ebből a szempontból kisebb falat, mintha egy sokszereplős, szimultán jelenetekkel teli operettet vagy musicalt kell narrálni.
Valóban, itt a két színésznő, Udvaros Dorottya és Földes Eszter hangja szinte mindent megmagyaráz. Minimális a díszlet is, a modern rendezői koncepció mégis kihívást jelent, távolabb áll a látássérült nézők jelentős részétől, megnehezíti a megértést. Csak egy példa: amikor a fiatal színésznő felborogatja a székeket, majd az égnek meredező széklábtengerben a színpad hátterébe vonul, és ott feláll egy emelvényre, testtartása olyan, mint aki öngyilkosságra készül. Ezt így direkten nem mondhatom ki, hiszen ez az én olvasatom, objektívnek kell maradnom. Le kell írnom a testbeszédét, de nem fűzhetem hozzá a saját olvasatomat. Nehézséget jelent, hogy a testbeszéd szöveges leírása nem feltétlenül ad értelmezhető információt egy született vak embernek. Az online színház esetében nincs lehetőség ezekre az esetlegesen homályos pontokra kitérni, ellenőrizni, hogy átmegy-e a jelenet mondanivalója. Élő előadás esetében más a helyzet.
Ha a színpadon sok minden zajlik egyszerre, akkor is úgy kell vezetnem a nézőt, hogy mindenről tudjon. Ilyenkor kiválasztom, hogy mely történés a legfontosabb a megértés szempontjából, elsősorban azt jelenítem meg a narrációban, és később, ha lesz/van rá mód, utalok a háttérben időközben lezajlott történésekre. Ha vannak cselekvésre, történésekre utaló hangok (pl. verekedés zaja), ezekről viszont azonnal szólnom kell.
Tökéletes megoldás nincs, hiszen a látássérült nézők igényei is eltérőek, van, aki több információt kíván, van, aki kevesebbet. Én viszonylag sokat beszélek, sok jelzőt használok, igyekszem a lehető legteljesebben átadni a látványt. Előfordul, hogy a tapasztalati szakértő megkér, hogy a jelzők számát csökkentsem, hiszen a befogadónak nagyon fárasztó folyamatosan váltogatni az előadás szövege és az én szövegem között. Előadás után mindig küldök egy kérdőívet a látássérült nézőknek. Visszajelzéseikből rengeteget tanulok.
Mi a különbség egy élő előadás narrációja és az online, felvételről sugárzott előadásé között?
Az élő színház előadásról előadásra változik. Változik a tempó, véletlenül kimarad pár sor a szövegből, nem kerül be egy kellék a színpadra stb. Ilyenkor improvizálni kell. Az élő előadásokat élőben narrálom. Ülök a színház épületében, egy távolabbi kis helyiségben, monitorról nézem és hallom az előadást. A narrációt egy mikrofonba mondom, ami egy jeladó segítségével jut el a látássérült nézőnél található – még az előadás elején kiosztott – eszközbe. Az eszközhöz tartozik egy fél fülhallgató. Az érintett néző az egyik fülében a fülhallgatón keresztül hallja a narrátor szövegét, a másikkal az élő előadás történéseit követi. Így áll össze – remélhetőleg – a legtökéletesebb kép. Előadás előtt tartunk színpadbejárást, ahol a nézők megismerhetik a díszletet, ha szerencsénk van, a színészekkel is beszélgethetnek, így már könnyebben beazonosítják őket a színpadon. Előfordult már az is, hogy nézőink az előadás után is találkozhattak a színészekkel, beszélgethettek velük. Nagyon jól sikerült például a Nőkből is megárt… című előadás után a beszélgetés Tordai Terivel. Mindez együtt komplex élményt ad a látássérült nézőknek, ez sokszor több is, mint amit a látó néző kap aznap.
Az online előadás drága műfaj, hiszen készíteni kell egy igen jó minőségű videó felvételt. Az audionarráció szempontjából az a különbség, hogy itt az adott felvételhez készül a szöveg, mintha egy teljes filmet narrálnánk. Többletmunkát az jelent, hogy az eredeti szövegkönyv és a felvételen elhangzó szöveg legtöbbször jelentősen eltér egymástól, hiszen egy több éve futó előadás szövege gyakran átalakul. Ezért át kell írni a szövegkönyvet a felvételnek megfelelően, és megadni a pontos időkoordinátákat a beillesztett narrációkhoz. Mivel egy ilyen felvétel évek múlva is fent lehet a neten, nagyon kell vigyázni, hogy ne maradjon hiba a szövegben.
Komoly csapatmunka egy ilyen előadás előkészítése, a színház, a stúdió és az audionarrátor együttműködését igényli. Olyan „apróságokra” is figyelni kell, hogy a nézők lehetőleg akadálymentesen tudjanak jegyet vásárolni.
Úgy tudom, a pályán egy szomorú esemény, a MALÉV csődje indított el.
Így van. Bár diplomám gazdasági természetű, 27 évig dolgoztam vezető légi-utaskísérőként. Miután megszűnt a munkám, valami újba kellett kezdenem. Az egyik kolléganőm hívott egy gyógypedagógiai asszisztensi képzésre. Mivel anno a gimnázium után tervben volt, hogy logopédus leszek, nem kérettem magam sokáig, csatlakoztam a képzéshez. Egy fantasztikus csapatba kerültem, a tanulás minden perce örömet okozott, úgy éreztem, hazataláltam. A képzés befejeztével a Vakok Iskolájába kerültem gyakorlatra, és ott találtam meg a helyem. Mivel nagyon szeretek színházba járni, adódott, hogy összekössem ezt a két területet, így 2015-ben elvégeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Nemzeti Fogyatékosságügyi- és Szociálpolitikai Központ közös audionarrátor-képzését. Mi, a végzett hallgatók egy része alapítottuk meg az AKKU Egyesületet, és bombázni kezdtük a színházakat ötletünkkel, hogy hozzunk létre közösen audionarrált előadásokat. A közönségszervezést is mi vállaltuk, így lassan elindultak ezek az együttműködések.
Sokat dolgozom a Bethlen Téri Színházzal, ahol kezdettől nagyon nyitottak voltak az ajánlatunkra, egyik előadás követte a másikat. Ebben a színházban átlagosan évadonként 2-3 új előadáshoz készül narráció, és azokat többször is játszottuk az adott évadban. És az sem mellékes, hogy ez a színház adja a legnagyobb kedvezményt a látássérült nézőknek. Elmondhatom, hogy kiváló a kapcsolatunk a Centrál Színházzal, a Stúdió K Színházzal, a Pesti Magyar Színházzal, a Miskolci Nemzeti Színházzal, a Móricz Zsigmond Színházzal, a Csokonai Színházzal. Korábban sokat dolgoztunk együtt a Thália Színházzal, a Madách Színházzal, a Karinthy Színházzal és az Átriummal. Partnerünk Fabók Mancsi Bábszínháza és a KV Társulat is.
Egy zenés-táncos előadás narrálása milyen plusz nehézségekkel jár?
A látássérült nézők nagyon szeretik a zenés előadásokat, és az átlagosnál talán jobb is a zenei műveltségük. A fő szabály egy zenés darab narrálásánál az, hogy a zenei betétekre lehetőség szerint nem szabad rábeszélni. Persze itt is vannak kivételes esetek. Erre jó példa talán a Mamma, Mia! című előadásban az a jelenet, amikor Sophia bedobja a három, a lehetséges apáknak megcímzett levelet a postaládába. A jelenet alatt van zene, mégis beszélni kell, mert a történés elengedhetetlen a megértéshez. A tánc még ennél is fogasabb kérdés. Ilyenkor csak alapinformációkat adok, azt jelzem például, hogy palotást vagy éppen tangót táncolnak, illetve utalok a táncolók által közölni kívánt, csak látható mozdulatokra, érzelmi megnyilvánulásokra.
A régi és az új hivatásodban azért vannak közös pontok, például mindkettő empátiát igényel.
Empátia, teherbírás, türelem, valamint az, hogy nagyon sokféle emberrel találkoztam, sokféle konfliktust meg kellett oldanom, tartást és beleérző képességet adott reményeim szerint. Ezeket a tulajdonságokat gyógypedagógiai asszisztensként és audionarrátorként is igyekszem használni.
Kb. hány látássérült él Magyarországon?
A legutolsó népszámlálási adatok szerint 85.000, de valójában ennél többen vannak. Gondoljunk például azokra az idős emberekre, akiknek már olyan fokú időskori látásromlásuk van, amiről ugyan tudnak, de nem gondolják, hogy ezzel már látássérültnek számítanak, és így nem is kerülnek bele az ezt nyilvántartó statisztikába. Ezért is különösen fontos, hogy a televíziók is egyre több műsort audionarrálnak. Délutánonként, kora esténként minden adónak kell audionarrált tartalmat sugároznia, aminek a tévécsatornák változó igyekezettel próbálnak megfelelni. Manapság több narrált filmsorozat is fut a tv csatornákon. A narrációs munkák egy részét egyesületünk készíti, és tervezzük az együttműködést a Filmarchívummal is. A járvány előtt évente kb. 40 színházi előadást audionarráltunk, ez most lecsökkent 6-7-re, de a televíziós munkákkal mégis egyre több látássérültet érünk el.
Az interjút Turbuly Lilla készítette.
Bethlen Téri Színház – Manna: Az utolsó tűzijáték
Jens Christian Grøndahl és Alex Broun művei alapján.
Szereplők: Udvaros Dorottya, Földes Eszter. Díszlet: Albert Alpár, Ébner Aletta. Jelmez: Lokodi Aletta. Zene: Constatin Coada. Fényterv: Budai Géza.
Rendezőasszisztens: Fazekas Anna. Produkciós vezető: Gáspár Anna. Mentor rendező: Jordán Tamás. Rendező: Csábi Anna.
- február 3.