Beszélgetés Blaskó Borbálával -

Az a legfurcsább és legfantasztikusabb az alkotásban, hogy az ember nem tudhatja előre, hogyan fog alakulni, mi lesz a vége…

Régóta kíváncsiak vagyunk rá, lehet-e olyan többhangú kritikát írni, amelyben az érintett is reagálhat az elhangzó észrevételekre. Ez azért nem veszélytelen vállalkozás… Blaskó Borbálával szerencsénk volt, mert az ez év augusztusában a Bethlen Téri Színházban bemutatott Grane című Peer Gynt-feldolgozása szinte csak lelkes elismerést váltott ki a beszélgetőtársából. De mi van akkor, ha az interjúalany, legyen az rendező, színész vagy bármilyen színházi ember nem fogadja el a mégoly körültekintően megfogalmazott, elemző kritikát sem? Tervünk, hogy ezt is megtapasztaljuk most induló új interjúsorozatunkkal. Mert felfogásunk szerint sokkal jobb folyamatosan beszélgetni, mint gyorsan ítélkezni, és utána visszabújni a lövészárok fedezékébe. INTERJÚKRITIKA BLASKÓ BORBÁLÁVAL. TÉMA: A GRANE.  

Igen szokványos a kérdés, de azt gondolom, ez most kikerülhetetlen. És a legjobb vele kezdenünk: kiben és miért fogalmazódott meg az ötlet először, hogy Grane címmel Peer Gynt-fantáziát vigyél színpadra?

Én találtam ki, de már elég régen. Akkor jutott eszembe, amikor meghallottam az öcsémet, Blaskó Bencét gitározni. Az Apám hitte című számot énekelte. Szerettem volna, ha ezt nemcsak kiállítás-megnyitókon, hanem színpadon is előadhatná úgy, hogy valamilyen komoly gondolatiságot is mögé teszünk. És persze azt is szerettem volna, hogy édesapámmal együtt legyenek színpadon. Elkezdtem ehhez anyagot keresni. Nem annyira tudatosan, inkább intuitíve merült fel bennem a Peer Gynt, mert valahogy mindkettő olyan Peer Gynt-i alkat. Bennük van a Peer Gynt-i lényeg…

Blaskó Borbála / Fotó: Dömölky Dániel

Ezt hogy határoznád meg: milyen az a Peer Gynt-i alkat vagy lényeg?

Bencére nagyon igaz, az állapotából is adódik, hogy nehezen tudja realizálni a vágyait, Peer Gynt pedig tudatosan kerüli ki a felelősséget és a kötelességet. Bence így született, mondhatom úgy, hogy aspergeres vagy autizmussal élő. Ő folyamatosan segítségre, támogatásra és bátorításra szorul, leginkább abban, hogyan tudja realizálni a benne rejlő művészi hajlamot. Édesapámban meg a szubjektum erős. Ő nagyon művész ember. Tulajdonképpen befelé forduló, a színháznak, a művészetének él, és ezt nem pejoratíven, hanem abszolút pozitív értelemben gondolom. A Peer Gyntben is azt érzem, hogy van egy férfi, aki felnőtt ugyan, de az életben a kapcsolódásait nem tudja úgy használni, ahogy általában a mai ember ezek segítségével nagyon jól tudja pozícionálni magát, vagyis nem tudja érdekké formálni őket. Igazán nem evilági ember. Nem tud gyökeret verni, és onnan elindítani a karrierjét, hanem megvannak a fantáziaképei, az álmai, amelyek költőiek, varázslatosak ugyan, csak más által nem érhetők tetten, nem születik belőlük produktum.

Hát, édesapádat, Blaskó Pétert, a nagyszerű színészt én csak a színpadról és a filmvászonról ismerem, de nekem kicsit sem tűnik olyan nem evilági embernek, akinek az álmaiból nem születik produktum… Te nyilván tudod, miről beszélsz, de én őt nagyon is földön járó embernek gondolom, már csak azért is, mert azokért a kitűnő alakításokért, melyeket ő hosszú évtizedek óta letesz az asztalra, kőkeményen és tudatosan meg kell dolgozni. Szerintem az nem működhet, hogy egy álmodozó széplélek mindig „csak úgy” nagyon jó lesz a színpadon, de nyilván te sem ezt állítod. És persze azt, hogy Blaskó Péter minden porcikájában művész, a szárnyaló fantázia, a költői világ az igazi terepe, azonnal és készségesen elhiszem. De nehéz kérdés ez a Peer Gynt-i lényeg. Azért Peer a dicséretes költői fantáziája mellett sokszor simán hazudozik, mellébeszél, megbízhatatlan, egy hantás, link alak, még bosszúálló is, a hétköznapokban az ilyenek mennek az ember agyára. Az viszont biztos, hogy a Granéban, a kb. egy óra húszperces, háromszereplős egyfelvonásosotokban apád alakításában egy lírikus-filozofikus, nagyon szerethető embert látunk. De mielőtt rátérünk az előadásra, Bencével kapcsolatban még van egy kérdésem: tudom, hogy elhallgatni nem akarjátok, de semmilyen előzetes sajtóanyagban, az Interneten és a szórólapokon sem jelzitek a nagyközönségnek, hogy Bence sajátos képességekkel van megáldva. Miért nem?  

Ezzel a projekttel pályáztunk a Találkozások-sorozatba, ott tulajdonképpen csak kétszemélyes előadásokkal lehet indulni. A Manna Produkciót mint az egyik szervezőt azzal tudtuk meggyőzni, hogy Bence szerepeltetésével felhívjuk a figyelmet az esélyegyenlőségre, a társadalmi érzékenyítésre és hasonló hívószavakra. Aztán a hívószavak kimaradtak a kommunikációból és a marketinganyagokból. Egyébként Bencén nagyon érzem, hogy „egészséges” környezetben rendkívül kinyílik, rengeteget fejlődik. El is mondja, hogy őt nagyon motiválja, felemeli, fejleszti, ha rá egyenértékű emberként tekintenek… Úgyhogy én végül kifejezetten örültem neki, hogy nem lett plénum előtt előzetesen megbélyegezve, hanem arra tudtunk figyelni, hogy – legalább a saját regiszterén belül – jól jöjjön ki a játékból.

A Grane olvasópróbáján / Fotó: Kállai-Tóth Anett

De ha a közönség nincs beavatva, nem tud semmit, az Bencére is visszaüthet. Nagyon szépen szerepelt, nagyon kellemes jelenség a színpadon, de néhány apró tévesztéséből látni lehetett, hogy nem professzionista előadóművész. (Zárójelben: a profik is tévesztenek, de azt legtöbbször a szakemberek sem veszik észre, mert már menet közben ügyesen korrigálnak.) Ha a nézők tisztában vannak a helyzettel, biztosan együtt éreznek, el- és befogadnak, így meg, ha nem kapcsolnak időben, úgy érezhetik, ki vannak rekesztve, vagy nem a legjobbat kapják. Úgy tudom, decemberben játsszátok újra. Lehet, addig érdemes ezen újra elgondolkodni.

Én ebben a kérdésben is nyitott vagyok, de nem tudom, hogy kell megszervezni egy előadás előtti „esélyegyenlőségi kampányt”. A forgalmazás és a műsoron tartás most már a Bethlen Téri Színház joga, ott van erre apparátus, marketing-szakember. És sok hasonló produkcióik vannak, pályáznak is rendszeresen esélyegyenlőségi programokra.

Mindeközben azon gondolkodom, hogy persze kellenek a hívószavak, a családon belül induló, de kiterebélyesedő, ab start sokakat megcélzó humanitárius eszmék és cselekvések, de ez az előadás ezektől függetlenül is igen jól sikerült, túlmutat önmagán, finoman szólva is, szakmailag-művészileg igencsak figyelemre méltó. Ez a beszélgetés – közös szándékunk szerint – egyfajta kritikai elemzés is, úgyhogy én neki is látok… Tulajdonképpen az előadás valamennyi alkotórészével, tartópillérével nagyon elégedett vagyok. Ha kritikát írnék, kiemelten foglalkoznék a színpadképpel, a térrel, a díszletekkel, a berendezéssel, mert mindezek utalnak Peer kunyhójára, a környékre, ahol élt, de variálható is a színpad, újabb és újabb helyszínek teremthetők meg rajta. Semmi kísérleti, megdöbbentően újszerű nincs a színpadképben, de korszerű a látvány és nagyon jól használhatók a különböző elemek. Mindemellett az előadás döntő, kiemelkedő értékének a színészi teljesítményt tartom. Én színész- és játékpárti vagyok. Azt már megszokhattuk, hogy Blaskó Péter mindig jó, érdemes érte bemenni a színházba, de azt hiszem, különösen nagy teljesítmény, amit a Granéban nyújt. Már a szöveg mennyisége és nehézségi foka, köznapi egyszerűsége és közben lírai mélysége komoly kihívás lehet, ráadásul alig másfél órában annyi különböző, hiteles karaktert kell/lehet megmutatnia különböző idősíkokban különböző korú emberként úgy, hogy közben ő Peer Gynt legyen és maradjon, és mégis lejöjjön, hogy ez az egész róla szól. Engem ez utóbbi most nagyon megérintett. Rég éltem át ilyen mélyen a színházi közhelyt: a színész játéka úgy szól magáról, hogy teljesen rólam szól. Nem sokkal vagyok fiatalabb édesapádnál, tudom milyen az, amikor az ember felteszi magának a kérdést, hogy eddig hogyan sikerült megélnie az életét. Tudott-e bármikor is önazonos lenni? Ilyen személyesnek talán még sohasem éreztem apád játékát, és én azt nagyon tudom élvezni, ha a színházban a szaktudáson megjelenik a személyesség. És Szilágyi Ágota is lenyűgözött! Őt kevésszer láttam játszani, de – nagyon büszke vagyok rá – nemrég rendezhettem is, tudom tehát, hogy nagyszerű színésznő. De most minden várakozásomat felülmúlta, végig nagyon jó volt, és egészen hihetetlen pillanatai is voltak. Persze máshogy játszotta Aase halálát, mint a régi hírességek. Azt gondolom, soha nem fogom elfelejteni, ahogy a halál pillanatában – a költővel szólva – „a kurta fény tűnt a szeméből”. A látvány és a játék mellett a harmadik dolog, ami elnyerte az elismerésemet: a dramaturgia. Nagyon jó érzékkel, célirányosan van megvágva ez a hatalmas szöveg, bejött a darab kronológiájának szabad kezelése, az idősíkok felcserélése is. Azáltal például, hogy nálatok a végére került Aase halála, és persze azért is, mert egy színésznő játssza mindkét szerepet, Peer a legvégén mintha egyszerre érne haza szerelméhez, Solvejghez és anyjához, Aaséhoz. Ez többletet, újabb jelentés- és érzéstartományt pakol a végre. Reagálj először a végére: hogyan állt össze a szöveg, mekkora benne a szerepe Cseh Dávid dramaturgnak, és mennyire szólt bele apád?

Szilágyi Ágota / Fotó: Kállai-Tóth Anett

Már 2019-ben pályáztam ezzel az előadással a Találkozásokra. Aztán jött a járvány, tolódott a bemutató, és egyre inkább redukálódott minden korábbi elképzelés. Dáviddal arról kezdünk el beszélgetni, hogy egy fordított kronológiát kellene csinálnunk, és annyi volt biztos, hogy édesapám lesz a Peer Gynt, és persze az is, hogy Ágota lesz a „legtöbb női alak”. Nagyon kétséges és kérdéses volt, hogy a nagy jeleneteket hogyan tudjuk majd megvalósítani. Például amikor a hajón van vagy a mecénások között vannak, de a Dobre-képek, vagy amikor a majmokkal… Szóval, töprengtünk, mit kell kihagynunk, mit hagyhatunk benne. És amikor a visszafelé játszás ötlete megszületett, akkor azon kellett gondolkodnom, hogy lehet ezt két személlyel úgy megjeleníteni, hogy megmaradjon a történet linearitása úgy, hogy az a néző számára is felfogható, értelmezhető legyen. Dávid először egy olyan változatot küldött, amelyben minden visszafelé játszódott, de azzal nem tudtam mit kezdeni. Aztán tisztáztuk, hogy melyek nekem a legfontosabb jelenetek. Persze kellett Aase, Solvejg… Azok a jelenetek, amelyek arról szólnak, hogy mi az ember küldetése, mi a feladata, miért született erre a világra. Az a legfurcsább és legfantasztikusabb az alkotásban, hogy az ember nem tudhatja előre, hogyan fog alakulni, mi lesz a vége, tudja ugyan irányítani, meg befolyásolni a dolgok menetét, de egy csomó minden isteni szerencsétől vagy a csillagok állásától függ. Vagy valaki mond egy jó ötletet, ami továbblendíti a dolgot. Édesapámnak végül is markánsan benne van a keze, de ő utólag azt vallja, hogy egy nagyon erős vezérdramaturgiát kapott, amely már igencsak redukálva volt. Július 19-én volt az első olvasópróba, de mi Dáviddal, még 18-án is egésznap dolgoztunk a szövegen. Ennek ellenére vagy éppen ezért másnap megszületett valami, de a következő hét azzal telt, hogy mindennap asztalhoz ültünk, és húztunk, húztunk a szövegen, apukám akkor bele-belenyúlt, hiába, az ötven év színpadi tapasztalat sokat segített.

Rákérdezek néhány jelenetre, és te mondd meg, miért maradt benne, mi volt a cél vele. Értem én a fordított kronológiát, de a híres hagymamonológ miért is kellett nálatok az elejére?

Az egy asszociációs fogalom, jelkép, eredetileg a darab végén van: minél többet élt az ember, annál több réteg rakódott rá. A hagymahéjak Peer életútjának a stációi. Minden egyes lerántással egy esemény vagy egy találkozás jut eszébe. Nekem erre azért is volt fontos az elején utalni, mert az egész darabunknak ilyen a szerkezete: hagymahéjszerű foszlányokból áll. A hagymamonológ foglalja keretbe az egész Peer Gynt-i létezést, vele exponáljuk a darab mondanivalóját, töményen, egy monológba sűrítve az egész további előadás visszatekintő és visszaemlékező jellegét. A múlt felgöngyölítése reminiszcenciákon keresztül történik, amelyekből mi, nézők jelenetről jelenetre szembesülhetünk a múlt eseményeivel, azok emblematikus momentumaival vagy hatásaival. Ezekből az emlékekből és a következményeik felelevenítéséből indul el a visszatekintés egy már idős ember elbeszélésében. Egy öregember visszaemlékezik saját sorsára, életútjára, annak minden szomorúságával és röpke szépségeivel egyetemben. Ezzel szemben az eredeti darabban Peer bejár egy életutat A-tól Z-ig.

A hagyma persze egy szerkezet is, amely akár egyben, akár szétszedve, de a dramaturgiai szerkezet jelképe is: összetartja a különböző képeket. Ám Ibsennél nagyon megrázó, hogy Peer az élete vége felé, amikor hámozza a hagymát, a közepét keresi…

De nem találja a magvát. Igen, ezért is fontos jelenet: az élet értelméről szól.

A Gomböntőről neked mi jut eszedbe?    

Fotó: Falus KrisztinaA Gomböntő szerintem azt a kérdést feszegeti, hogy hogyan tudok elszámolni az életemmel. Hogy szembe tudok-e nézni mindennel, akár a bűneimmel, a jótetteimmel, hogy szembe tudok-e nézni önmagammal? Remélem, hogy én még csak a közepe táján járok az életemnek, de bennem is megfogalmazódik már, hogy mit tudok felmutatni, mit tudok a tetteimből felvállalni, hű tudtam-e maradni önmagamhoz, az elveimhez. A Gomböntő Peer Gynttel olyan köztes állapotban van, úgy látja, hogy olyan se nagyon jó, se nagyon rossz nem volt… Persze ha csinált volna valami eget rengetőt, lett volna nagyon rossz, akkor könnyen el lehetne számolni az életével…

Igen. Szegény Peer végül se a pokolba, se a mennyországba nem kerül. Ezért is kéne újraönteni, ami persze a személyes halálával is járna. De ahogy mondja magáról, fületlen gomb, értsd: nem lehet felvarrni, nem lehet használni semmire…

Ebben nagyon erősen benne van a menekülés a középszertől is. Engem alkotóként ez kifejezetten motivál. Hogy valami olyasmit csináljak, persze nem feltétlenül világot rengető dolgokra gondolok, de hogy azt vallhassam magamról, hogy én még kíváncsi vagyok, nyitott vagyok, én még szeretnék felfedezni, kísérletezni. A szabad alkotás öröme ambicionál, hogy ne legyen kényszeredett tétje a végkifejletnek, ne legyen elvárás a siker, elsősorban a magam számára ne ez legyen a cél. Ez azt jelenti, hogy nem akarok beállni a sorba, legyártani a következő premiert, mert talán adnak is érte egy kis pénzt… Nem akarom feladni a belső motivációimat pusztán azért, mert az lenne a könnyebbik út. Peer Gyntöt azzal szembesítik, hogy középszerű, ezért mossák majd be egy tömegsírba, ezért kerül bele a Gomböntő kanalába, mert teljesen mindegy, hogy Peer Gynt a neve, hogy ő az vagy bárki más.

A középszerűségről szól a manólét-szimbólum is. Ibsen azt írja, hogy az ember parancsa az, hogy „légy önmagad!”, a manóké pedig, hogy „manó, légy magadnak elég!”. Ez nyilvánvalóan két emberi típus, két életfilozófia. A manók tipikusan középszerűek, de ezért általában kényelmes, nyugodt élet jár cserébe nekik, sőt, nem ritkán a középszerű embereknek marad idejük és energiájuk arra, hogy önmaguk emlékművét is valahogy felépítsék.

Mindenki szeretne elérni valamit, de a lényeg az, hogyan működik az emberben, belül az, hogy nem akar epigon lenni, másra hasonlítani… Hogyha csinálok valamit, az eredmény ne egy makett, egy utángyártás legyen. Hogy olyan utat találjak, amely még járatlan, és attól legyek nem középszerű, hogy bejártam a magam kacskaringós és göröngyös útját, és ha többször orra is buktam, képes voltam mindig felállni. Van, aki csak egyszer bukik el, végérvényesen, de nekem az is értékesebb, mert én tudom, mennyi küzdelem, hátráltató tényező nehezíti az újra-felállásokat.

Ha jól értem, most a saját ars poétikádról beszélsz…

Tulajdonképpen, igen. Én általában azért alkotok, mert szeretném a művészeten keresztül valahogy megmutatni, hogyan működik az ember. Ehhez keresgélem az útjaimat… Szerintem ez most egy kicsit nagyképűen hangzott.

Szilágyi Ágota és Blaskó Péter / Fotó: Kállai-Tóth Anett

Szerintem tőled egyáltalán nem. Ez az előadás valamiben igencsak különbözik az eddig megismert Blaskó Bori-opusoktól: a verbális szöveg dominál benne egyértelműen, megkoreografált tánc alig vagy szinte egyáltalán nincs benne. Persze sokmozgásos a produkció, és vannak benne azért szép számmal beállított, megkoreografált mozgásos akciók. De az igényes szöveg és a színészi munka visz mindent. Meddig fogsz kitartani a tánc, a koreografálás mellett, amikor – többször bizonyítottad már – érzékenyen, kitűnően rendezel is. És – ez különösen az én, szubjektív véleményem – a kortárs koreográfiák úgy általában mintha egy ideje zsákutcában, önmaguk körül toporognának, legalábbis tekintélyes részükre ez jellemző, miközben a világ- és a magyar (dráma)irodalom kifogyhatatlan, folyamatosan figyelemre méltó új szövegek is születnek, és jelentős részük színpadért kiált. Akár „fizikai színházi” színpadért, ahol is a mozgás nem csupán szöveg- és történetillusztráció, hanem egybedolgozódva, szerves egységet képez a szöveggel. Ilyen előadásokon keresztül aztán igazán differenciáltan megmutatható, hogyan működik az ember…

 Az én utamon ez egy folyamat. Ehhez nekem bátorságot kell gyűjtenem, én ezt még tanulom. Azt is, hogyan kell a színészek bizalmát megszereznem, hogyan kell színészt vezetni, tudok-e olyan instrukciókat adni nekik, amelyektől megértik az én világomat. Például édesapámnak sem volt könnyű szembesülnie azzal, hogy már nem fiatal színészként olyan térben kellett dolgoznia, ahol a díszletek és a kellékek különösen nagy hangsúlyt kapnak. A Granéban minden mobilizálható, minden életre kel, „testet ölt”, minden eszköz értelmet nyer. És édesapámnak az idegen volt, hogy tologatnia kellett a kerítésíveket vagy „hagymaszeleteket” (mert kicsit azt is gondoltam, hogy az egész színpad a díszletelemek vizualitásának köszönhetően olyan, mint a hagymahéj-szerkezet). Szóval, az volt számára ismeretlen és rendhagyó, hogy előadás közben saját maga alakítja a teret, hogy a tér maga is a játék szerves részévé kell hogy váljon. Ettől ódzkodott, és mivel színházilag nem ebben szocializálódott, ezért úgy érezte, ezek a „KRESZ-ek” nem segítik, hanem éppen hátráltatják a színészi átélését. Szerintem meg pont, hogy nem. Komplex színházi formában ezek kiegészítik egymást, minden mindennel összefügg, és következetessé válik. Amúgy persze, fejlesztenem kell magamat, és el kell jutnom oda, hogy magabiztosan tudjam megadni az instrukcióimat, a színészt meg tudjam győzni a saját elképzeléseim létjogosultságáról, erejéről és értelméről.

Jelenleg ez tart vissza leginkább a prózai rendezéstől?

Vissza azért nem tart. A következő munkám például a Maeterlinck Kék madara lesz a Stúdió K-ban, igaz bábokkal, de sok szöveggel is.

Fotó: Sebestyén László

Néhány „testet öltött és értelmet nyert” eszközre rákérdezek. Szilágyi Ágota az egyik jelenetben kis sámlikat vagy hokedliket pakol maga elé, és azokon mászik-fordul…

Az a Dovre apó, a manó… Peer Gynt az eredeti műben kétszer is találkozik vele meg a lányával, az Egy zöldruhás nővel, de mi egybevettük a két találkozást.

És a sámlik?

Velük azt akartam megmutatni, hogyan megy a vakond a maga rendszerében. Nekem a vakondság azt jelenti, hogy valaki csak mechanikusan csinálja a maga dolgát, és másokat is a saját mechanizmusába akar bekényszeríteni. Ezt tenné Dovre is Peer Gynttel, azt akarja, hogy legyen ő is vakond. Vagyis ne lásson túl…

Csapongjunk! Az kihagyhatatlan, hogy a címről ne beszéljünk. Szóval, ki is mi is ez a Grane?

Grane a szomszéd zsellérasszony, Kari fekete macskája. Aase és Peer játszik vele, befogják a „szán” elé, és mondják neki, hogy gyí, te, paripám. Szóval, ő olyan mesefigura náluk. Nekem rögtön nagyon megtetszett ez a cím, de azért aláírtuk a Képzelgések a Peer Gynt nyomán alcímet, hogy rögtön lehessen érteni, ez egy Peer Gynt-feldolgozás. Egyébként nagyon szeretem a lovakat, több előadásomban is benne van a ló mint szimbólum. Szóval, Grane a ló, akivel száguldanak…

Úgy ültem be az előadásra, hogy nem emlékeztem rá, kicsoda, micsoda Grane, és persze kíváncsi voltam rá, miért ez a cím. Végül az jött le nekem, hogy Grane Peer ifjúkorának egy létező, szilaj paripája, melyen ülve száguldott, törtetett boldogan, akkor még volt célja, ambíciója, szóval, Grane az előadásotokban nekem egy múltban elveszett pozitív életérzés. Amit aztán megkeserít, de mellette igencsak líraivá emel, hogy – nálatok a vége felé – a meghalt Aasét ez a ló viszi fel a mennyországba.

Nekem Grane kicsit olyan, mint Peer Gynt maga: egy betöretlen ló, akit nem lehet megszelídíteni, csak megy a saját akarata és öntörvényűsége útján. Ez persze maga a szabadságvágy, a megszabadulás a kötöttségektől, béklyóktól. És Bence is valahol ilyen: nagyon ösztönlény. Mellette tisztán, őszintén maximalista. Ő, ha eltéveszt valamit, nem akarja elfedni, hanem visszamegy és megpróbálja újra. Egyébként hihetetlenül feldobta, hogy vele kapcsolatban nagyon befogadó volt az egész csapat. Bence végig szárnyalt, repkedett, vágtatott. Azt hiszem az előadásban igazából ő Grane.

Blaskó Péter, Szilágyi Ágota és Blaskó Bence / Fotó: Kállai-Tóth Anett

A feldolgozásotokba miért maradt benne a viharba került hajó jelenete?

Az tulajdonképpen olyan, mint mikor a férfiak nem látják a fától az erdőt. Peer kiakad azon, hogy őt soha nem várja otthon senki. Bezzeg egy szakácsot vagy egy matrózt otthon várják a gyerekek, meg az asszony meleg étellel, ha hazajön a munkából vagy akár egy többhetes útról, mindig várja valaki, szeretet, otthon, melegség, gondoskodás. Persze Peert is várja Solvejg, de az olyan adott, túl kényelmes. És ami kényelmes vagy magától értetődő, az már nem is kell. Ez tipikus férfimentalitás. Ha már nem működik a vadászösztön, nem olyan érdekes számukra a nő.

Ez kétségtelenül így van, de azt gondolom, abban van egy nagy adag gyávaság, mai szóval egyfajta kapunyitási pánik is, hogy Peer nem vállalja fel a vágyott életet Solvejggel az oldalán.

Igen. A bűneit sem meri felvállalni. És azért is lesz dühös az olyanokra, akiket várnak otthon, mert közben tudja, hogy őrá is várnak, egy olyan valaki, aki előtt nem meri felvállalni önmagát. Pedig Solvejg részéről minden megbocsáttatik, de ő maga mégsem tudja felvállalni a bűneit, a megcsalásait, önmagát. Ettől az ellentmondástól lesz szabályosan bosszúszomjas, vízbe fojtja a matrózt, pedig saját magára dühös, önmagát kellene vízbe fojtania. Én alaposan eltértem az eredeti mű kronológiájától, mert a jelenetek lényegét, ezeket a jellemző lelkiállapotokat akartam egyfajta helyes sorrendbe állítani.

Nekem ebből egy kicsit kilóg az Anitra-jelenet…

Látszólag talán kilóg, de Peernek van egy olyan életszakasza, amikor nagyképű lesz, teljesen elveszti a realitásérzékét, egyszerűen nem tudja hova pozícionálni magát. És persze Anitrával is pofára esik, mert azt hiszi, hogy még tud csábítani, érvényes lehet egy nő szemében, közben a nő csak azért játszadozik vele, hogy kirabolja.

A befejezésről már beszéltünk. Mikor döntötted el, hogy Aase halálát és a hazatalálást Solvejghez tulajdonképpen összevonod?

Még az olvasópróbán nem így volt. Abban biztos voltam, kifejezetten fontosnak gondoltam, hogy Aase halálát a vége felé kell tennünk, az eredeti drámában is legutolsó Solveig-jelenet nálunk viszont máshol, korábban volt. De már az első olvasópróba után rájöttünk, hogy ez annyira úgy van megírva, hogy nem lehet máshol. Már szinte fent vannak a mennyben, a jelenet nagyon erősen a hitről és a szakralitásról szól. Aase halála pedig elé került, közéjük még betettük azt, hogy Peer a Gomböntő elől menekülve hazatér a kunyhójába. Ez egyébként az eredetiben is így van, csak mi még egy kicsit dúsítottunk rajta: a Gomböntő szájába adtuk Peer korábbi fenyőmonológját, mely arról szól, hogy megpróbál egy fát kivágni… Én itt tudatosan képzettársítottam, mert azt gondoltam, hogy édesapám a kibillenthetetlen öreg fenyő. Nekem ő mindig is olyan volt, mint egy ötszáz éves öreg tölgy, amely gyökeret eresztett, és nem lehet kibillenteni. A Péter meg – mint tudjuk – kősziklát jelent.

Blaskó Péter / Fotó: Kállai-Tóth Anett

Mióta kimondtad, egyfolytában motoszkál bennem a gondolat, hogy igazából Bence volna Grane…

És azt missziómnak érzem, hogy megmutassam: az autizmussal élőknek lehet olyan feladatokat adni, amelyek boldoggá teszik őket, és rengeteget fejlődnek általuk, akár egészséges környezetbe integrálhatóvá is válnak a dicséret, a sikerélmény eredményeként. Fontos megemlítenem az előadás létrejöttének még egy kardinális mozgatórugóját: amit Bence az életben nem tud, vagy csak körülményesen képes verbalizálni és megfogalmazni, azokat a belülről fakadó érzelmi és gondolati állapotokat próbáltam úgy színpadra alkalmazni, hogy a Peer Gynt-i szöveg felhasználásával, édesapám interpretációjában szólaljanak meg a mondatok, de sugallatra ez mind Bence lényét ábrázolja, és vetítse a néző felé. Mivel valós apa – fiú kapcsolatról van szó, egy tőről fakadnak, ezért kissé olyan, mintha ezeket az esszenciális gondolatokat Bence vallaná és közvetítené.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

2021. október 19.