Juhász Katalin: A fény megváltást hoz

Szemrevaló Filmfesztivál 2013 I.

Odakint nyár van, de ez a szoba sötétjéből, ahol a család a belső drámáját éli, nem látszik.



Az idei Szemrevaló fesztiválon második alkalommal kaptunk ízelítőt nemcsak a német, de az osztrák, valamint a svájci filmfelhozatal legfrissebb gyöngyszemeiből. Németországban sok-sok film készült az oberhauseni manifesztum óta. A hetvenes években fiatal rendezők elszánt csoportja hirdette a német filmgyártás jogosultságát. Évtizedek teltek el, a német film nemcsak megerősödött, de valahogyan megtartotta azóta megszokott dinamizmusát és jellegzetes esszenciáját. Meglehet, a „fiatal német film" mára „idősnek" számít, újabb és újabb generációk jelentek meg, újabb és újabb problémafelvetésekkel, de továbbra is találkozunk a fesztiválok programjában ismerős nevekkel is, olyanokkal, akik kitaposták az utat a német film folyamatos fejlődésének.
Az osztrák filmet eddig leginkább Michael Haneke nevével azonosították, nos, itt az idő, hogy újabb neveket véssünk a memóriánkba, mert az osztrák filmipar, az európai filmes palettán hasonlóan jelen van, mint bármelyik másik nemzet filmgyártása. Megtisztelő, hogy Ulrich Seidl elkísérte a Paradicsom-trilógiáját az idei Szemrevaló fesztiválra.
A fesztivál programját felvonultató nemzetek közül talán Svájc filmes hagyományairól és filmgyártásáról tud a közönség a legkevesebbet (elsőre magam is kizárólag Alain Tanner nevét tudnám említeni, ha svájci filmest kellene mondanom). Így a fesztivál kiváló alkalom arra, hogy ezen irányú érdeklődésünk is végre kielégüljön. Ugyanis kimondottan színvonalas alkotásokkal kecsegtet ezen ország is.

szemrevaló plakát

A fesztivál csupa kellemes meglepetést tartogatott a magyar közönség számára. Ezen kellemes meglepetések közé nemcsak a teltházas vetítések, a különleges közönségtalálkozók tartoztak, de a kiváló filmes felhozatal is, mely felhozatalból néhány alkotást a fesztivált követően műsorra tűzött több hazai mozi is. Az erőteljes nyitányt (Oh Boy) követően megannyi különleges történet került a nézők elé. Talán a legjobban várt film Margarete Von Trotta új rendezése, a Hannah Arendt volt. Von Trotta társadalmi témához nyúlt, melyet sikeresen elegyít a tőle megszokott női témával. A fikciós filmek palettája egy olyan alkotással is kiegészült, mint Oliver Ziegenbalg Orosz diszkója (egyben egy népszerű regény adaptációja), mely igazi színfolt volt a programban. De találkozhattunk az egyik legillusztrisabb amerikai független filmes fesztivál versenyprogramját megjárt darabbal is (Daniel Hoesl: Soldate Jeanette). Láthattunk kosztümös filmet (Detlev Buck: A világ felmérése), szókimondó és provokatív, újszerű alkotásokat, mint Nico Sommer Silvije vagy Stephan Lacant Szabadesés című filmje. Ulrich Seidl trilógiáját már említettem, a világhírű filmcsokor kiváló tematikával rendelkezik; három teljesen általános, ám némileg felnagyított fogalom mentén haladva próbálja megfejteni, hogy a hétköznapi ember miben találja, találhatja meg személyes paradicsomát. A komolyabb tartalmú fikciós filmek mellett hasonlóan fontos szerepet kaptak az ifjúsági filmek, valamint a dokumentumfilmek.

sercegő2Sercegő idő / fotó: filmgalerie451.de



A dokumentumfilmek bemutatása moziban egy fesztivál keretében igen szívmelengető. Számomra elgondolkodtató, hogy valamiért mindig a fiktív történetek kerülnek jobban előtérbe. Szeretjük a hétköznapi emberekről szóló, páratlan történeteket, de a fikciónak valahogy mégis be kell kígyóznia a történetbe, hogy eladható legyen. Négy dokumentumfilm jutott el idén a szemlére, melyek közül egy igazán megragadott: a Sercegő idő, egy lehetetlennek tűnő vállalkozás története. A film központi figurája Christoph Schlingensief színházi ember, polihisztor, aki tele van projektekkel. Történetében maga a gondolat a fikciót, hogy van egy ember, aki a végsőkig hisz benne, hogy kellő akaraterővel, munkával és összefogással létrejöhet Afrikában – Burkina Faso közelében, de tulajdonképp a semmi közepén – egy operafalu. Ki építene operát Afrikában? Akaratlanul is felsejlik bennem egy hasonlóan megszállott álmodozó neve, aki Werner Herzog egyik emblematikus alkotásában elhatározza, hogy operaházat épít a dzsungel közepére. Ő nem más, mint Fitzcarraldo, teljes nevén Brian Sweeney "Fitzcarraldo" Fitzgerald.
Lehetetlennek tűnő ötlete által Schlingensief herzogi figurává válik, de ugyanakkor túllép rajta. Ő a 21. század Fitzcarraldója, ám kettejük közt mégiscsak megannyi különbség fellelhető. Schlingensief vállalkozása csak látszólag lehetetlen, küzd is töretlenül célja megvalósításáért, melynek gyümölcsét a film végén magunk is megláthatjuk. A film közepén még csak az operafalu iskolájának lerakott alapjait nézzük, azon gondolkodva, hogy vajon lesz-e ebből valami, a film vége felé pedig már gyerekek hangja tölti meg a már kész közeli állapotban lévő termeket. A vállalkozás sikere itt valóban megmutatkozik. Schlingensief ugyanakkor már az építkezés kezdetén rákkal küzd, de annak ellenére, hogy állapota folyamatosan romlik, elszántan kitart a kitűzött cél mellett
A dokumentumfilm műfajával kapcsolatban az objektivitást szokás emlegetni, mégis bizonyos történeteket képtelenség érzelmek nélkül elmondani, s ez így van a Sercegő idő esetében is. Egy szépen összevágott jelenetben az operafalu nyitóünnepségének felvételei közé Schlingensief egy-egy mondatát vágják, biztosra feltételezve a megálmodó jelenlétét. Ha igaz, amit Fitzcarraldo mond Herzog filmjében, miszerint „Isten nem ágyúdörgéssel jön, hanem Caruso áriáival", akkor Christoph Schlingensief története maga a sercegő idő, a lemez kezdetén a zene előtti finom recsegés, mely előrejelzi Isten érkezését, és magában rejti Schlingensief álmának beteljesedését. A sercegő idő azt a várakozást hivatott jelölni, melyet Schlingensief már nem élhetett meg.

odakintnyárOdakint nyár van / fotó: goethe.de

A fesztiválon két svájci nagyjátékfilmhez volt szerencsém. Friederike Jehn Odakint nyár van című alkotása egy tizennégy éves lány, Wanda életébe, annak talán egyik legnehezebb időszakába nyújt betekintést. A kamaszlány egy számára teljesen új közegben arra kényszerül, hogy családjának legérettebb tagja legyen. A film kezdetén egy öttagú családot látunk boldogságban új házba költözni, látjuk, amint együtt szövik közös álmaikat – látszólagos szeretetben. Ám ez a gyönyörű összhang a pillanat töredéke alatt el tud illanni. Odakint nyár van, de ez a szoba sötétjéből, ahol a család a belső drámáját éli, nem látszik. A középpontban Wanda lelki folyamatai állnak, de érezhetők a többiek rezzenései is. A család egysége egykoron erős és bomlaszthatatlan volt, most a válság szélére került, és talán Wandán kívül senkinek nem fontos a megmentése. A család nagyon valóságos: senki sem egyértelműen rossz, vagy jó, mindenki esendő, mint bármelyikünk. Wanda egy vékony vonalon lavíroz, melyet átlépve az összes gyermeki illúziót, játékot maga mögött kell hagynia. Várja a felnőttek világa: a kemény játszmák, a szexualitás, az alkohol, a döntések súlya. Az Odakint nyár van erőteljes alkotás, szívbemarkoló és profin megrendezett darab, a népszerű független filmek hangulatát festi elénk.

bőgőmasinaBőgőmasina / fotó: nachtlaerm.com 

Christoph Schaub Bőgőmasinája könnyen emészthető komédia. A klasszikus vígjáték sémáját követi: bonyodalommal kezdődik, mely tovább bonyolódik, és amikor sem az írók, sem a rendező, sem a néző nem bírja tovább, akkor valamilyen meg- és feloldás következik. Káoszból haladunk a rend felé. A fiatal Marco és Livia élete épp elég kaotikus, amikor bekapcsolódunk a történetbe: éppen kilenchónapos gyermekük folyamatos sírása miatt kényszerülnek éjszakai kocsikázásra. A sötét országúton felszínre kerülnek a párkapcsolati problémák, az apró súrlódások. (Akár ez megérne egy külön filmet.) Egy idő után, ahogy egyre kihaltabb lesz az út, egyre gyötrőbbek lesznek a problémák, és az éjszaka mind sötétebb. Emlékeztetnünk kell magunkat, hogy vígjátékot nézünk. Aztán végre fény: egy jellegzetes útszéli kis étterem. Itt indul az igazi bonyodalom, amikor egy bélproblémás gengszter, egy pitiáner tolvaj és muzikális éjszakai lepke barátnője (mert azért mégsem pillangó), valamint Marco és Livia útjai keresztezik egymást. A házaspár kocsiját ellopják (igen, a piti tolvaj és a barátnője), ezt látván, a házaspár ellopja egy másik ember (a gengszter) autóját, és üldözőbe veszi a tolvajokat. A hoppon maradt gengszter pedig motoron ered a házaspár nyomába. Mintha a réges-régi mesében a hatalmas répát akarnák kirángatni a földből. A film leginkább a helyzetkomikumra épít, a karakterek kissé sematikusak, ám ettől még várjuk, hová fut ki az őrült hajsza. A sok bonyodalom is némileg kiszámítható, de ha cinkosan összekacsintunk az íróval és a rendezővel, és nagyot bólintva átadjuk magunkat a Néző szerepének, akkor kellemes szájízzel üljük végig az elénk tárt történetet. Minél sötétebb az éjszaka, annál furcsább teremtmények, züllöttebb lelkek bújnak elő belőle. Ahogy haladunk a hajnal felé, az éjszakai gonosztevők ereje úgy csökken, míg kedves házaspárunk egyre elszántabb és szívósabb lesz. A felkelő nap pedig nemcsak a szereplőknek, de a nézőknek is megváltást hoz.

Szemrevaló Filmfesztivál
Budapest, 2013. szeptember 26 - október 3.
Művész, Örökmozgó

 

Trailer

 

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu