Turbuly Lilla: Péhádézni gyerekirodalomból…

avagy hogyan fejezzük be a Bogyó és Babóca háborút?

Elitizmus kontra olvasói igények marketingszempontú kiszolgálása, ízlésdiktatúra kontra értékközvetítés – valahogy így lehetne összefoglalni a két oldal érvrendszerét.



A Fiatal Írók Szövetsége a Mesebeszéd-sorozatban immár a negyedik kerekasztal beszélgetést szervezte meg a gyermekirodalomról szeptember 20-án a Szatyor Bárban, ezúttal Boncasztalan az éledező gyerekirodalom-kritika címmel. Ha valaki az utóbbi tíz évben nem került közelebbi kapcsolatba a nem kis mértékben megújult-felpezsdült gyerekirodalommal, és azt gondolná, hogy egy ilyen beszélgetés joviális langymelegben csordogál, nagyot téved. Az eddigi alkalmakat is élénk érdeklődés és vita kísérte, és – ha kicsit szűkebb közönség előtt is – de így volt ez most is.
Arról, hogy a könyvkiadás és a kritika ezen a területen sem válik el határozottan egymástól, már a meghívottak személye is árulkodott. Hiszen Kovács Eszter a Pagony Kiadó tulajdonosa, de az internetes oldalukon kritikákat, recenziókat is közölnek. Sándor Csilla a Csodaceruza című gyermekirodalmi folyóirat alapítója és főszerkesztője, de ők is adnak ki könyveket. A szorosabb értelemben vett kritikus szakmát Varga Betti és a moderátor Szekeres Niki képviselte, valamint az ad hoc jelleggel rövid időre asztalhoz invitált Pompor Zoltán.

gyerekir1


Amiben ezúttal teljes egyetértés volt, az az, hogy a gyerekirodalom-kritika létező és az irodalomkritikán belül elkülönülő kategória. (A korábbi beszélgetésekből ugyanis kiderült, hogy ezt nem mindenki gondolja így.) Ez a gyerekkönyvkritika pedig több szinten működik, de nem egyenlő intenzitással. Szükség lenne az elmélyültebb, átfogóbb, tudományosabb vonal erősítésére. Jelennek meg ugyan tanulmányok e témakörben, de csak elszórtan. A magyar szakos bölcsészek az öt év alatt nem is találkoznak ezzel a témával. E szempontból a pedagógiai főiskolákon azért jobb a helyzet. Születnek ugyan néha szakdolgozatok gyermekirodalmi témákról, de hogy valaki ebből szerzett volna doktori fokozatot, arról már nemigen lehet hallani. Az egyetemi életen kívül pedig jó lenne, ha mondjuk, Holmi-szintű kritikák is íródnának e témában. Amiből egyre több van, az az egyedi könyvkritika vagy recenzió, de ezek igen eltérő színvonalúak. És nem hagyható figyelmen kívül a blogszféra sem, ahol jellemzően kisgyermekes szülők ajánlanak könyveket egymásnak.
A helyszínelő, aki írt már néhány gyerekkönyv-recenziót, és szerzőként két gyerekkönyvet jegyez (így teljesen elfogulatlannak és kívülállónak maga sem tekinthető), de alapvetően mégis színikritikákat ír, nem sokkal később azt vette észre, hogy mindaz, ami ezek után következett, lényegében a színikritika táján manapság dúló vitákban is elhangozhatott volna. Boncasztalra került ugyanis a kritikusi függetlenség kérdése, a kis ország, kis szakma, mindenki mindenkit ismer dilemmája, tetézve azzal, hogy a kritikus megélhetési okokból sok minden mást is kényszerül dolgozni (szerkeszteni, fordítani például), ami adott esetben szintén befolyásolhatja egy adott kiadóhoz és annak könyveihez való viszonyát. Felvetődött, hogy mi a célszerűbb: irodalmi folyóiratokban rovatot fenntartani a gyerekkönyv-kritikáknak, vagy külön lapot létrehozni ebből a célból? Hogy lehet biztosabban eljutni az olvasókhoz, ebben az esetben a szülőkhöz, tanárokhoz? Akik a már említett blogok mellett elsősorban még ma is saját gyerekkori emlékeikből és az Alexandra toplistájáról tájékozódnak?

gyerekir2


És ezen a ponton tört ki a Bogyó és Babóca háború egyik újabb ütközete. Ha a kedves olvasó most éppen nem kisgyermekes szülő, annyit el kell mondanom, hogy Bartos Erika ismert és igen népszerű könyvsorozatáról van szó, amit a Pagony Kiadó ad ki, és amiről egy vitriolos írás jelent meg Wittmann Ildikótól Könyvmutáns címmel a Magyar Gyermekirodalmi Intézet honlapján. Mivel, mint kiderült, Bartos Erikát nem számítva, valamennyi érdekelt jelen volt: a kiadó tulajdonosa, Kovács Eszter, az írást közreadó Sándor Csilla és a közönség soraiban Wittmann Ildikó is, az időzített bomba az est második felében felrobbant, és jó ideig erről folyt a szó – érzelmektől, indulatoktól sem mentes, de kulturált hangnemben. Elitizmus kontra olvasói igények marketingszempontú kiszolgálása, ízlésdiktatúra kontra értékközvetítés – valahogy így lehetne összefoglalni a két oldal érvrendszerét. (Lila, önmegvalósító művészszínház kontra szórakoztató népszínház – von önkéntelen párhuzamot a helyszínelő.) Ami ebből a kritikára tartozik, az a kritikusi érvrendszer és a kritikusi hangnem, a személyesség és a személyeskedés kérdése. Erről meg az a héten olvasott interjú jutott a helyszínelő eszébe, amelyben Székely Csaba drámaíró arra a kérdésre, hogy a jó kritikusnak vajon egy kicsit drámaírónak, rendezőnek és színésznek is kell-e lennie, ezt válaszolta: „Nem is tudom. Embernek kell lenni."
Végül Szekeres Nikinek sikerült elterelnie a megszólalókat a Bogyó és Babóca-hadszíntérről, és búcsúzóul hallhattunk még néhány jó tanácsot arról, hogy mi mindenre lenne szükség a gyerekirodalom-kritikában: párbeszédre a kritikustársakkal, valamiféle szempontrendszer kidolgozására, specializálódásra, mert senki sem olvashat el mindent, még ezen a kívülről talán szűknek hitt, valójában azonban rendkívül széles és sokszínű területen sem. A párbeszédre ez az este is jó alkalom volt.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu