Kenessei András: Finisszázsra készülve
Modigliani-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában
Az archetípus ugyanis Modigliani lelkében élt: az a hosszúkás arcú, hosszú combú, kismellű gótikus alak...
Több mint figyelemre méltó az a helyzet, hogy a Szépművészeti Múzeum átépítése miatt a budai Várba költözött, és ott a Magyar Nemzeti Galériával élettársi viszonyba került intézménynek (pontosabban a két múzeum szakembereinek) rövid néhány hónap leforgása alatt már a második olyan kiállítást sikerült abszolválniuk (Orosz avantgarde, Modigliani), amelynek a szakmai megnyitóján mind a műveket kölcsönadó orosz, mind pedig az egyik francia múzeum igazgatója őszinte elismeréssel mondta, hogy milyen kiválóan sikerült a rendezés, az installáció és a szakmai hozzáadott érték.
Több mint figyelemre méltó, és ezért oda kell figyelni rá. Már csak azért is, mert a jekatyerinburgi negyven mű kevesebb mint harmada volt csupán a bécsi Albertinában szinte ugyanabban az időben látható hasonló orosz avantgárd kiállításon, amelynek anyaga sok neves múzeumból került össze, és igazán professzionális volt, de (és most távol álljon tőlem holmi fölösleges honfiúi melldöngetés) a Budapesten látott anyag tálalása, gondolatmenete, közönség-kiszolgálása felülmúlta a bécsi kiállítás hasonló erényeit. És akkor udvarias voltam.
Most nálunk volt lehetőség, hogy a világ számos helyéről kölcsönkapott művekből építhessünk valamit, ami még nem volt – és valószínűleg sokáig nem is lesz. Legalábbis Modigliani-műfajban. Legjobb tudomásom szerint ugyanis Modigliani életmű-kiállítás még sohasem volt Magyarországon, és ki tudja, mikor lesz a következő. Barátaimat és művészet iránt érdeklődő ismerőseimet mindenesetre ezzel az érvvel biztattam a kiállítás megtekintésére: legközelebb az unokáitokkal – ha majd felnőnek – láthattok hasonlót.
A kiállításra összehozott művek egyébként a következő helyekről érkeztek: a Réunion des musées nationaux – Grand Palais, a Villeneuve d’Ascq-i LaM (LaM – Lille Métropole Musée d’art moderne, d’art contemporain et d'art brut) és a helsinki Ateneum Art Museum együttműködésében, valamint a párizsi Musée de l’Orangerie szakmai támogatásával és a Musée national d’art moderne – Centre Pompidou kölcsönzésével. Továbbá a Musée National Picasso-Paris, a bécsi Albertina, az amszterdami Rijksmuseum, a jeruzsálemi Izrael Múzeum, a párizsi Musée du Louvre, ezen kívül a tengeren túlról a Philadelphia Museum of Art és a Dallas Museum of Art gyűjteményéből. Utoljára, de nem utolsósorban a budapesti Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria saját anyagából.
S hogy el ne felejtsem, mintegy három héten át együtt lehetett megtekinteni a már megnyílt Modigliani-kiállítást, a még látható (mert meghosszabbított láthatási idejű) Picasso-kiállítást és az egyetlen teremnyi, de gazdag és nagyon jól összerakott törzsiművészet-kiállítást (amelynek fontos összekötő szálai vannak mind a picassói, mind a modigliani-i életműhöz, és nemcsak hozzájuk).
A Modigliani művészetével foglalkozó tudományos komolyságú és a népszerű közelítések korszakokra igyekeznek bontani az életművet, de hát az igencsak rövid pálya legfeljebb egy-két éves korszakokra bontható. Ha egyáltalán érdemes. Ő bizonyára nem így gondolt a saját munkásságára. Talán szerencsésebb a műfajok szerinti közelítés, mert a portrék, az aktok, a kőfaragványok mintha inkább a művész érdeklődésének és mindenkori anyagi helyzetének a leképezései volnának. Szerény szakvéleményem szerint a Modigliani-életműnek egyetlen korszaka, egyetlen stílusa van. Alkotásainak tartalma, stílusa, kifejezése, megvalósításuknak belső késztetése és külső képe egyetlen megszakítatlan folyamat. Természetesen lehetséges kifinomult, nanosebészi boncolásokkal szétszálazni az egyes alkotásokat, de az efféle – mégoly tudósi – megközelítéseket olvasva mindig az volt az érzésem, hogy ha Modi feltámadna és olvasná ezeket, rögtön megszólalna: „Gondolta a fene!”
Mert az égi művészmezőkön a montmartre-i festők is olvasnak ám Arany Jánost. A minőségnek ugyanis nincsenek nyelvi és időbeli korlátai. Mármint az égi művészmezőkön.
Hadd hozzak csak egyetlenegy példát arra, hogy gondolom Modiglianinál ezt a belülről fakadó életműegységet. A dokumentumfilm-kabinet utáni teremben, ahol a rendezés az aktokra összpontosít, egymás mellett vannak a Jeanne Hébuterne-ről és a más modellekről festett aktok. Nem különösebben hasonlítanak egymásra, mégis van bennük valami mélyen rejtőző azonosság, vagy közösség, mintha ugyanannak az ősnek a leszármazottai lennének. És őszintén szólva, bizony azok. Persze nem biológiai értelemben, hiszen nem voltak vérségi kapcsolatban. A közös ős, az archetípus ugyanis Modigliani lelkében élt: az a hosszúkás arcú, hosszú combú, kismellű gótikus alak, akit (vagy amelyet?) már a legkorábbi rajzaiban, vázlataiban, kőfaragványaiban is megalkotott. Ez volt az eszmény, amely folyamatosan és visszatérően kikívánkozott belőle, lehetett a modell bárki, vagy senki. Egy elképzelés. Egy idea. Még akkor is, ha valóban: „Gondolta a fene”. Bár Freud doktor iskolateremtő elmélete és gyakorlata tudatában (sőt: köztudatában!) nehéz az effélének ellentmondani, vagy ezt cáfolni.
Ami most már a rendezést, a koncepciót s a kiállítás kapcsolatát a közönséggel illeti, csupa jót lehet és kell is mondani róla. Nagyon alaposan, de nem bőbeszédűen helyezi Modit a korba és a környezetbe, érthető részletességgel, de nem szájbarágósan fest körképet a művésztársakról, pártolókról, szerelmekről. Nagyon jó ötlet (és jó választás), hogy a dokumentumfilm megszólaltatja azokat, akik személyesen ismerték a művészt, és művészetpedagógiailag nagyon hasznos, hogy a kortárs barátok és össze-összejárók ugyanazokban az években alkotott műveit a Modi-művek mellé tették. Egyebek közt a magyar Czóbelét is.
Egy ilyen beszámolót, vagy kritikát, melyet a Kedves Olvasó éppen most fogyaszt, általában a megnyitó (idegen szóval: vernisszázs) utáni napokban szokás megírni-közreadni. Jelen sorok szerzője alaposan elkésett vele, nincs is mentség rá. Pedig lenne, de a szerző tudja, hogy ilyenkor ez nem ildomos. Inkább úgy tesz, mintha a mostanában egyre divatosabbá váló ünnepélyes kiállítászárásra (idegen szóval: finisszázsra) készülve írná. Ami október 2-án, vasárnap lenne esedékes. Addig még két-két és fél hét van. Mivel rendes magyar ember mindent az utolsó pillanatra hagy, feltehetően sokan fogják elszánni magukat a hátralevő időben, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljenek Amedeo Modiglianival.
Modigliani
Magyar Nemzeti Galéria, 2016. június 29 – 2016. október 2.
2016. szeptember 15.