Kutszegi Csaba: Tél felé tetőzik az ifjúsági probléma

A fura; Emlékek klinikája –

...az antiszínházi jelenetek annyira lenullázták az összes érzékemet, kimosták az agyamat, hogy hirtelen azt vettem észre: teljesen szokatlan szituációban (világban?) vagyok. Úgy éreztem magamat, mint a megdermedt kismadár, akire rávetül az óriáskígyó átható tekintete.

Míg a Trafóban a NEXT Fesztivál zajlott, a Jurányiban tulajdonképpen szintén... Ugyanis az Inkubátorház működésére egész évben jellemző, hogy az y generációt igyekszik segíteni – hol szintén maguk szervezte fesztiválok idején, hol szürke hétköznapokon. Ugyanez persze a Trafóra is pontosan elmondható.

antifura8Rada Bálint A furában / Fotó: Takács Attila

Kíváncsi is lettem rá, hogy vajon a két ház ipszilonos produkciói között van-e különbség, vagyis inkább: van-e generációs jegyek generálta hasonlóság-azonosság közöttük. Messzemenő következtetéseket persze – egy-egy előadásból – nem jogos levonni, de azért csak jelent valamit, ha A fura nagyon másmilyen, mint az Emlékek klinikája, arról nem is beszélve, mekkora tetten érés lenne, ha nagyon hasonlítanának egymásra. Ám leginkább attól félek, hogy amit én hasonlóságnak vélek, azt más éppen különbözőségként fogja észlelni, mert a kortárs színházban – egyebek mellett – éppen az a jó, hogy mindenki úgy értelmez és fogad be, ahogyan egyénisége, szubjektuma diktálja.

antifura2Nagy Dániel Viktor és Bán Bálint A furában / Fotó: Takács Attila

Akkor viszont mire és hogyan bazíroz Orlai? Mert így marha nehéz kitalálni, minek fog örülni a közönség, márpedig az Orlai Produkciós Iroda feltett és deklarált célkitűzése, hogy olyan produkciókat segítsen színre, amelyeknek örül a közönség. És ez persze részükről nemcsak altruista, emberbaráti szándékból fakad, hanem minden bizonnyal azt gondolják: ha a közönség szeret egy előadást, akkor az sokáig műsoron marad, sőt, teltházzal megy, ami ugye azt (is) jelenti, hogy az emberek megveszik a jegyeket... A kereskedelmi színház működtetői már azért sem tárhatják szélesre a kaput az akár mindent elutasító és dokonstruáló kísérletezők előtt, mert ha egy műalkotás befogadásában mindenki úgy értelmez, ahogy akar, akkor igazán nehéz előfeltételezni a közönségreakciókat. Akár ennyiből is megállapítható: kasszaorientált kereskedelmi színházban nem érdemes formabontó kísérletezőkkel bíbelődni, sokkal jobban tejel a jól bevált tuti.

antifura4László Lili, Radnay Csilla és Rada Bálint A furában / Fotó: Takács Attila

Akkor meg mit keres Orlai Tibor a Jurányiban? Erre két feltételezésem is van. Jó üzletemberként tudja, hogy érdemes a jövőbe, a fiatalokba is befektetni, a másik pedig az, hogy észrevette: az y generációs témákban bizniszlehetőség van. Mert az y generáció (az 1980 és 1999 között születettek) problémáival szeretnek foglalkozni – érthető módon – az y generáció tagjai, muszájból az ő szüleik és persze a z generáció (az 1999 és 2007 között születettek) képviselői is, hiszen ez utóbbiakat marhára izgatja nővéreik, bátyjaik nemzedékének stílusa, éppen most döntik el, hogy kövessék-e, avagy markánsan megtagadják őket. Egy szó, mint száz, Bereményi Géza anno dacumál a mához képest sehol nem volt veretes dalszövegsorával, hogy tudniillik a „hatvanas években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma”. Az maximum egy kis balatoni hullámocska volt, az igazi generációs cunamit napjainkban éljük át, és még eztán fog tetőzni.

antifura5Bán Bálint és László Lili A furában / Fotó: Takács Attila

Nem kerülgetem tovább a forró kását: a sok-sok hasonlóság között egy igazán lényeges különbséget láttam a Fehér Balázs Benő rendezte (orlais) A fura és a Boross Martin (STEREO Akt) által a Trafóban színre vitt Emlékek klinikája között: míg az előző – kísérletező-formabontó jellege mellett is – mindent megtesz azért, hogy célközönsége kegyeit elnyerje, addig az utóbbi – nem egyszer hosszú, negyedórás, szöszmötölős, tök unalmas jelenetekben – látszólag abszolút tesz arra, hogy a közönség hogy érzi magát a teremben. Ezek után – pechemre – illene megfogalmaznom, hogy én melyiket preferálom, kedvelem jobban, melyiket tartom nagyra... Avagy nagyra tartom-e egyáltalán valamelyiket?

antifura6Bán Bálint és László Lili A furában / Fotó: Takács Attila

A kérdés igen bonyolult, de annyit – mihez tartás végett – már az elején leszögezhetek: nagyra tartásról azért szó sincs. Ahhoz nálam nemcsak tehetségre és érvényesülési vágyra, hanem kitartó, elmélyült, invenciózus, hosszú távú munkára is szükség van. A fura például nagyon rendes teljesítmény, jómagam szimpatizálok is minden olyan produkcióval, amely a kísérletezés-megtagadás-dekonstruálás mellett sem hagyja teljesen cserben a közönséget, de közepes, divatos-trendinél nem tudom magasabbra értékelni azt az előadást, amely újszerű is szeretne lenni, miközben – mintegy feszültségoltásként – hagyományos eszközökkel igyekszik nevettetni, vagyis látszólag mélyre akar hatolni, de ennek következetes végigvivése helyett folyton-folyvást visszaszökik a felszínre. Márpedig A furában szinte végig az elvont-lassú, filozofikus-gondolkodtató jeleneteket lendületes színházi „kisrealista” képek váltogatják, melyekben sztereotip bohózati poénok is sorjáznak. Leginkább ettől találtatik részemről könnyűnek (könnyű műfajúnak?) a produkció, ám mentségére szóljon, hogy a közönség szeretetére is pályázik (ami szerintem mellőzhetetlen alap), és hogy a magyar színházat (kőszínházban, független szférában egyaránt) az jellemzi, hogy a komoly és/vagy a lírai tartalmat csak időközönkénti röhögtetéssel, árukapcsolva tálalja.

antifura7Nagy Dániel Viktor, Rába Roland és Rada Bálint A furában / Fotó: Takács Attila

Ha A fura kiugró minőséget nem is képvisel, kétségtelen erénye, hogy például nekem (újabb) árnyalt képet fest gyermekeim nemzedékéről, az ipszilonosoknak meg segítséget nyújt önmaguk megismerésében. Ehhez az alkotók-előadók kedvesen önironikus hangulatot teremtenek az előadáson: a légkör szórakozásra és tanulságos következtetések levonására egyaránt alkalmas. Színházilag pedig azok a jelenetek figyelemre méltók, amelyekben – sokszor laza bolondozás szárnyán – a kisrealizmusba abszurd akciók vegyülnek, és így elvonttá, többjelentésessé válik a játék. A színészi játékmód is folyton változik. A helyzetét kilátástalannak érző főhőst, a 25 éves Jasper Liert játszó Rada Bálint is hol lelassulva, mozdulatlan pózokat cserélget némán, hol pedig kifejezetten emberszerűen viselkedő emberre emlékeztet. Olyan karaktert kell konkrét és elvont eszközökkel eljátszania, amelyre az jellemző, hogy nincs karaktere, illetve, ha van is valahol mélyen, nem tudni pontosan, hogy éppen hol.

anti6Terhes Sándor, Ördög Tamás, Hajduk Károly, Julia Jakubowska és Hay Anna az Emlékek klinikájában / Fotó: Jókúti György

Jaspernek ahogy karaktere, komoly kapcsolata sincs, senkinek nem fontos a létezése, nincs komoly teljesítménye, készülő nagyregénye kiadója szerint érdektelen és kiadhatatlan, barátai is önzők, saját érdekeiken messzebb nem akarnak látni. A főhős a nem normális életben nem normálisan kommunikál: nem tudja, hogyan beszéljen őszintén a neki megtetsző lánnyal (László Lili), csak az állandó buliknak van kialakult koreográfiájuk és megszokott tartozékaik. Rába Roland például feltűnően exhibicionista külsejű melegbár-tulajdonosként a „buli” hívó szóra mindig megjelenik, igen szellemes, ahogy egyszer Jasper barátai oldalazó tánclépésekkel hatolnak be a szituációba. Jelentéses, őrületig felfokozott nagyjelenet, amikor az egyik barátot (Bán Bálint) éjjel megszöktetik szülei lakásából (hiszen már nagyon itt az ideje, hogy önállóan saját lábára álljon), ám Jasper ezután is magányos marad, mert a felkarolt barát viszonozza a másik barát (Nagy Dániel Viktor) nem annyira önzetlen, mint inkább meleg szeretetét. Nem csoda hát, hogy a sorozatos hoppon maradás után Jasper úgy dönt, elégeti hajdan nagy ambícióval dédelgetett kéziratát, mely generációjának fekete lapokra írt története. A fura színpadi világában nem vidám színek uralkodnak: a dolgok (és a generációk) feketén-fehéren elválnak benne, amúgy meg – néhány felvillanó fénycsíktól eltekintve – szürke minden (igaz, annak sok-sok árnyalatával).

anti1Terhes Sándor az Emlékek klinikájában / Fotó: Jókúti György

Az Emlékek klinikájának főhősét, Áront Hajduk Károly játssza. A STEREO Akt produkciója szintén a máról beszél, de nem csupán elhajlik az abszurdba a kifejezés és a hatás érdekében (mint A fura), hanem egy jövőben játszódó, fantasztikus világot jelenít meg. A negatív utópiák réges-régen is az aktuális jelenről szóltak, ez most sincs másképp, de az előadásnak – legalábbis számomra – nem az a tétje, hogy nézőként képes vagyok-e megérteni az üzenetet, vagyis helyesen vonatkoztatom-e a mára a látottakat-hallottakat. Ha pusztán ennyi volna az igényem, szuperlátvány-moziba ülnék be, sci-fire. Engem az érdekel, hogy Boross Martin rendező az előadással meg tudja-e mutatni, hogyan gondolkodik generációja a színházról. Milyen olyan másszerűséget-újszerűséget tud prezentálni, amelyből arra tudnék következtetni, hogy alakulóban van egy újfajta színházfelfogás, amely ha kell, az elődök látásmódját megtagadva, a színház jellegét, sőt gyakorlati működését is megváltoztatja. Kimondva/kimondatlanul az immár második NEXT Fesztivál is ezt a kérdést boncolgatja.

anti2 Hay Anna az Emlékek klinikájában / Fotó: Jókúti György

A sztoriról röviden annyit, hogy fegyveresek törnek be egy tévéstúdióba, ahol egyenes adásban egy vetélkedő megy (a műsor és a műsorvezetés sablonos pocsékságában itt már mellesleg rengeteg médiakritika is szorul), tiltakoznak a kormány azon szándéka ellen, hogy mindenkibe olyan szemet operáljanak, amellyel csak úgy lehetne látni, ahogyan a hatalomgyakorlók akarják. Az akció kudarcba fullad, a fegyveresek odavesznek, Áront, akit a tiltakozók kiválasztottak a nézők közül, elcipelik a jövőbe, ahol is egy klinikán választhat: megkapva az új szemet, mindent máshogy látva, eztán „boldog tudatlanságban” él, vagy kitartva önmaga és az igaza mellett, visszamegy a múltba, ahol is megkísérelheti befolyásolni a történéseket. Nem árulom el, hogy Áron hogy dönt, annál is inkább nem, mert számomra nem teljesen világos, hogy döntésének milyen következménye lett végül is.
Az viszont világos, hogy e történet és az előadás kapcsán a néző sok mindent megtudhat a világunkról és a színházról is (és ez azért nem kis dolog). Azt nem állítom, hogy közben jól is szórakozik, sőt... Nyilvánvaló, hogy az alkotók és az előadók nagyon jól tudják, hogy nem szórakozunk jól, hiszen többször, hosszú negyedórákon át kifejezetten antiszínházat csinálnak. Ennek ellenére itt is rendszeresen működik a röhögtetőpoén-gyártás, melynek motivációját ott és akkor végképp nem értem, ráadásul a poénok annyira azért nem jók, sokszor erőltetettnek tetszenek, és csupán némi derültséget keltenek... Lehet, itt is antiszándék munkál, és az, amit észlelünk, a színházi erőltetettpoén-dömping paródiája?

anti3 Hajduk Károly az Emlékek klinikájában / Fotó: Jókúti György

Az biztosnak tetszik – ahogyan az elején is már feltételeztem –, hogy a STEREO Akt alkotói nem tartják fontosnak a nézők szórakoztatását, vagy azt, hogy a nagyérdemű bármilyen módón is jól érezze magát az előadáson. Ez annál is valószínűbb, mert kétségtelen: bizonyos gondolatokig nem lehet felhőtlen komfortérzetben eljutni (erre már Brecht rájött). Az Emlékek klinikája végén egy boldog katarzis pontosan ugyanaz lenne, mintha elfogadnánk a mindent szépnek mutató szem beültetését, ami már azért sem lenne bölcs döntés, mert nyilvánvaló: a mindent szépnek mutató szem ellenére is a világ ugyanolyan ronda és csalárd maradna, ami hamar tragédiához is vezetne, mert ugye senki nem észlelné a világ romlását (vagy könyörtelen szétlopását – ki miben látja szívesen a végső összeomlás okát). Ugyanennek a gondolatnak a színházi párhuzamában azonban egy speciális gond is fellelhető: ha a színházban is következetesen elutasítanánk a mindent széppé varázsoló katarzist, hiába látnánk aztán tisztán, mégis összeomolna a (színház)világunk, mert előbb-utóbb nem lenne néző, aki erre az unalmas és kellemetlen tisztánlátásra jegyet váltana. Hiába, no, világnak muszáj lennie, mert csak abban tudunk élni, színháznak viszont nem muszáj, mert helyette mehetünk máshová is.

anti5 Ördög Tamás az Emlékek klinikájában / Fotó: Jókúti György

Azt gondolom, Brechttel nem lenne szabad visszaélni, Brechtet nem lehet fokozni, mint ahogy a dekonstrukciót és a konceptualizmust sem. Márpedig mintha a kortárs, kísérleti színház egy részében kifejezetten ez lenne a trendi parancs: mesterségesen fokozni kell mindig mindent, mert ez kötelező, még ha beláthatatlan is, hogy hova vezet.
Mindezek ellenére az Emlékek klinikája nem egy emlékezetes pillanatot okozott nekem, mert az antiszínházi jelenetek (például amikor Ördög Tamás tanítja Hajdukot hírt felolvasni) annyira lenullázták az összes érzékemet, kimosták az agyamat, hogy hirtelen azt vettem észre: teljesen szokatlan szituációban (világban?) vagyok. Úgy éreztem magamat, mint a megdermedt kismadár, akire rávetül az óriáskígyó átható tekintete. Ez tök érdekes volt, de nem vagyok biztos benne, hogy azt is szeretném, ha legközelebb a kígyó bekapna, belül összeroppantana és megemésztene. Akkor már inkább Orlai-produkciót nézek.

Orlai Produkciós Iroda – Füge Produkció – Benedict Wells: A fura
Díszlet-jelmez: Izsák Lili. Látvány-asszisztens: Fazekas Veronika. Maszk: Keresztes Zsófia. Zene: Zságer-Varga Ákos. A rendező munkatársa: Szakács Zsuzsi. Rendező: Fehér Balázs Benő. Producer: Orlai Tibor. Színpadra alkalmazta: Fekete Ádám.
Szereplők: Rada Bálint, Radnay Csilla, Rába Roland, Bán Bálint, Nagy Dániel Viktor, László Lili.
Jurányi Inkubátorház, 2017. január 25.

STEREO Akt / Boross Martin – Thury Gábor: Emlékek klinikája
Zene: Bartha Márk. Látvány: Horváth Jenny. Video-animáció: Karcis Gábor. Operatőr: Táborosi András. Fény: Dézsi Kata. Technikai vezető: Szapu Márk.
Produkciós asszisztens: Budavári Réka, Szabó Julcsi. Producer: Rácz Anikó. Dramaturg: Thury Gábor. Rendező: Boross Martin.
Szereplők: Hajduk Károly, Hay Anna, Julia Jakubowska, Ördög Tamás, Terhes Sándor.
Trafó, 2017. január 27., NEXT Fesztivál

 

© 2016 KútszéliStílus.hu