Pécsi Országos Színházi Találkozó, 2017 – 1. -

Női- és férfilélekről, operettvilágról és a Cooltour cafés olvasás örömeiről.

Egy év kihagyással 2009 óta járok a POSZT-ra, vagyis nyolcadjára veszem június elején Pécs felé az irányt. Hol Zalából, hol Pestről utazom, és a hosszú út alatt mindig lepereg bennem saját, külön bejáratú POSZT-történetem, ahogy nyilván másokban is, akik nem először jönnek a fesztiválra. Nekem például hozzátartozik, hogy általában itt, Pécsett veszem meg a könyvhét legjobban várt köteteit, és beülök velük a Cooltour Café kerthelyiségébe. Így tettem most is, de a friss nyomdaszagtól kicsit elterelt az élet két tizenéves fiú képében, akik a szomszédos asztalnál olyan részletességgel vitatták meg egy bizonyos Kinga (mint kiderült, mindkettejükkel zajló) szerelmi életét, hogy rá kellett jönnöm: néha a fiúk is úgy vannak vele. Mármint képesek csetüzenetek részletes szemantikai elemzésével és a mit gondolhatott, amikor ezt írta kérdéskör boncolgatásával tölteni az idejüket. Ha ehhez hozzáveszem, hogy egy idős taxisofőr a kb. tízperces út alatt (vélt vagy valós, ki tudja) titkokat osztott meg velem korosztálya színésznőinek szerelmi életéből, máris két novellatémát adhattam volna Tóth Krisztina Párducpompa című tárcakötetéhez, amiből így csak kettőt sikerült elolvasnom ott, a Cooltour Café kertjében, és máris indulni kellett a megnyitóra.

Dr. Páva Zsolt, Halász Judit és Magyar Attila a Széchenyi téren / fotó: poszt.hu

A megnyitó mint műfaj egy dologban biztosan hasonlít a tárcához: akkor jó, ha rövid, és ennek a kívánalomnak a 17. POSZT nyitánya maximálisan megfelelt. A szokásos köszöntők után (Halász Judit díszvendégként, dr. Páva Zsolt polgármesterként szólalt meg) azonban egy erősen vitatható csattanó következett. Hoppál Péter államtitkártól megtudtuk, hogy a vidéki minőségi fesztiválokra több pénzt szán a kormány, így a POSZT is többet kapott 5 millióval a tavalyi 65-nél. Úgy látszik azonban, hogy ebből mégsem jut az eddig pénzjutalommal nem járó díjak pénzessé tételére, mert meglepő módon e célra a Magyar Művészeti Akadémia ad az idei évtől díjanként 250.000 forintot. Ezt Ráckevei Anna, a debreceni színház igazgatója, az MMA tagja jelentette be. Egy kis számtanpélda: a fesztivál végén 16 díjat osztanak ki. (Ebből egy különdíjat az MMA már eddig is szponzorált.) Így a díjak összesen 4 millió forintot tesznek ki. Tudjuk, az MMA pénze ugyanúgy az állami költségvetésből, vagyis tőlünk, adófizetőktől ered, mint a POSZT dotációja. Felmerül a kérdés: vajon miért kell ezeket a szakmai díjakat ezzel a megoldással az MMA-hoz kötni? Amikor az újraszervezett POSZT deklarált célja éppen a megosztottság mérséklése, a fesztivál szakmai jellegének erősítése lenne, miért kell egy, az egyik oldal értékrendjét képviselő szervezeten keresztül átcsatornázni, ahelyett, hogy a POSZT költségvetését növelték volna ennyivel? Hogy a díj némi pénzjutalommal is jár, az persze jó. (Az más kérdés, hogy a társulati díjaknál ez az összeg a jelképesnél is jelképesebb.) Hogy miért így oldották ezt meg, arra valószínűleg mindenkinek megvan a maga válasza.

Rázga Miklós, Ráckevei Anna, Magyar Attila és Halász Judit a megnyitón

De vissza a férfiszempontú női lélekkutatáshoz! A versenyprogram nyitánya, a debreceniek Jadviga párnája-előadása Mezei Kinga rendezésében nem hibátlan, de minőségi munka. Pro és kontra érvek sorakoztak bennem és mindazokban, akikkel beszélgettem róla. A szakmai beszélgetésen jelen lévő író az alkotók helyében húzott volna még a saját szövegén, és ebben sokan egyetértettek vele. (Zárójelben: remélem, nem működtek trafipaxok a Budapest-Pécs vonalon 8-án, mert nem is értem, hogyan ért ide Závada Pál az előadásra, miután 16 órakor még a budapesti Vörösmarty téren nyitotta meg az Ünnepi Könyvhetet.) Az előadás erénye, hogy megtartja a naplóformát, mindhárom elbeszélőt, de – ahogy Nánay István kritikus fogalmazott – iszonyatos mennyiségű információt présel át magán, és ez ad az egésznek némi daráló-hadaró jelleget, ritkán lassítva, vagy éppen megállítva, kinagyítva a fontos pillanatokat. Ugyanakkor – ahogy a másik felkért hozzászóló, Lőkös Ildikó dramaturg hangsúlyozta – látványvilága nagyon szépen illeszkedik a szöveg többszólamúságához. A színészi alakítások közül ki a címszerepet játszó Sárközi-Nagy Ilonát, ki Oláh Zsuzsát, ki Galló Ernőt emelte ki. A legszebb talán mégis az volt, amikor Szűcs Katalin Ágnes kritikus a tőle megszokott lényeglátó érvelés helyett most megérintettségét sem titkolva arról beszélt, mennyire érzékenyen és pontosan mutatott meg ez az előadás női sorsokat és élethelyzeteket. És igen, a nézőtéren sokan magunkra ismerhettünk egy-egy félmondatban, mozdulatban.

Sárközi-Nagy Ilona, Kiss Gergely Máté és Galló Ernő a Jadviga párnájában / fotó: Máthé András

A szakmai beszélgetések a tavalyi kísérlet után visszatértek a korábbi formához. Az egyik hozzászólót az adott színház, a másikat a fesztiválszervezők kérik fel, a beszélgetést pedig Lévai Balázs moderálja. Idén is biztosan felmerül majd a „mennyiben szakmai beszélgetés és mennyiben közönségtalálkozó ez az alkalom” kérdés, ahogy évek óta mindig, de az első délelőtt, köszönhetően a felkért hozzászólóknak, egyértelműen a szakma felé billent.

Közönségtalálkozókból egyébként nincs hiány, a Színház tér árnyékos oldala pedig jó választásnak tűnik, nagyobb eséllyel vonz érdeklődőket, mint a tavalyi, Zsolnay negyedes alkalmak. Péntek délután például előbb Udvaros Dorottyával és Vörös Róberttel az Őszi szonáta, majd Hámori Gabriellával a Gyarmati Fanni naplóiból készült est kapcsán beszélgetett Mohácsi Szilvia. Bergman és Gyarmati Fanni mellett személyesebb kérdések is szóba kerültek. Mindkét esetben jól sikerült, oldott, személyes, ám nem tét nélküli beszélgetéseket hallhattunk. Hámori Gabriella elárulta, hogy gyermeket vár, így például szó esett arról, hogy ki veszi majd át a szerepeit (Natasát a Három nővérben Waskovics Andrea, a József és testvéreiben pedig Petrik Andrea játszik majd helyette az Örkény Színházban). Addig azonban még egy újabb, Andrássy Katinka naplójából készülő monodrámában is fellép. Ahogy fogalmazott, „ároktemető” előadásokban szeretne játszani, mert fontos neki, hogy mi zajlik a kultúrpolitikában. Andrássy Katinka alakjában is az izgatja, hogyan „dőlünk be” egy eszmének, és hogyan láthatunk aztán rá a saját bedőlésünkre.

Hámori Gabriella Gyarmati Fanniként / a fotó forrása: Kultkikötő

Péntek este nagy sikert aratott az Operettszínház versenyelőadása, A chicagói hercegnő Béres Attila rendezésében, Bordás Barbara és Dolhai Attila főszereplésével. A saját történelmébe és hagyományaiba zárkózó, a külső, nyugati hatásokat elutasító sylváriai trónörökös és a pénz mindenhatóságában hívő, Chicagóból érkezett dúsgazdag lány találkozása erős mai áthallásokkal bír, és erre a rendezés szépen, ám nem erőltetetten ráerősít. (Az eredeti darabot Lőrinczy Attila írta át.) Friss, minden ízében profi előadást láthattunk, amely bizonyítja: lehet úgy operettet játszani, hogy az a műfaj rajongóinak ne legyen „túl modern”, és közben olyan nézőket is bevonzzon, akik amúgy nem rajonganak a hagyományos operettvilágért. Az első felvonásban benne van a lehetőség, hogy az előadás még ennél is tovább menjen, de végül megmarad a konfliktus „árokbetemetős”, de alapvetően mégis mesés, „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” feloldásánál.

A chicagói hercegnő / fotó: Budapesti Operettszínház

Itt, a fesztiválon még csak az első felvonás első felénél tartunk. A kultúrpolitikai gyomros után (az említett díjfinanszírozási ügyeskedésre célzok megint) a szakmai programok rendben zajlanak. Hogy a krónikás kifejezetten jól érzi magát, az az előadások mellett annak köszönhető, hogy régen látott barátokkal beszélgethet színházról és életről, és ha emiatt jóval lassabban halad is a Cooltour cafés örömolvasásokkal, ezt egyáltalán nem bánja.

Folyt. köv.

Pécs, 2017. június 10.