Szoboszlai Annamária: A közepe

Kemény István A királynál című kötetéről

Kemény a királyt elébb a csata előkészületeiben mutatja, s egyben talán utolsó lakomája előtt. Utolsó lakoma, könnyű ételekkel.



Hírek, lapszemle előtt és után.
Utána azon tűnődöm, hogy a francia és az angol parlament állásfoglalása után itthon vajon milyen vita várható az azonos neműek közti házasságról, meg hogy akarom-e látni a Bárkában az Óz, a csodák csodájának drogos verzióját, illetve, hogy lesz-e még Magyarországból libatenyésztő kishatalom anélkül, hogy a cserbenhagyott gazdák egymás után kötnék föl magukat. Ilyen ez. Utalnak, s főként utálnak a kommentek is a FB-on: hivatalos orvosi állásfoglalás az alternatív gyógyászat, de elsősorban is a homeopátia ellen, a tudomány (és gyógyszer) alapú orvoslás védelmében; másvalaki napalmot kíván önző békávézós útitársaira; majd felderít egy jókor, a megfelelő ember által kitűzött székely nemzeti zászló.
Egyébként meg meg nem értés, félelem. A felszínen kicsinyes acsargások, de alant hegynyi magassá tornyozódik a gyűlölet, mint a NASA által a Karib-tengeren, Trinidad közelében fotózott mélytengeri hullámok.
Melyik újságot kell olvasni, melyik lapnak kell nyilatkozni, kivel kell szolidarítani, ki ellen tüntetni, kinek az írását/versét ízekre szedni és felkoncolni, kiét lájkolni és osztani, míg világ a világ? A régi, vagy az új esőt szeretni?
Miről kell/lehet írni, és miről nem ildomos?
Valami tehetetlen, fáradt düh, vagy már nem is düh, csak a társas magányban, a szellemi egyedüllétben, a tehetetlenségben megsokasodó belső mormogások, s az azokból renddé, értelmes beszéddé artikulálódni akaró törhetetlen üveg maradéka... Törhetetlen, mégis maradék. Szólítaná az Istent.

kemeny kiraly-b1_copy



Lehet ma közéleti költészetet mívelni, középen, s mégsem langyos, kiköpött trendészként.

Kemény István legújabb verseskötete A királynál címet viseli. A király lehet a mienk, lehet a másé, lehet zsarnok, bölcs, karizmatikus, istentől felkent. Kemény a királyt elébb a csata előkészületeiben mutatja, s egyben talán utolsó lakomája előtt. Utolsó lakoma, könnyű ételekkel. Utóbb öreg királyként látjuk viszont, vérontás és vereség után, de „Megadásról szó sem lehet, / küzdök a végsőkig" – szól az immár királyként megszemélyesített lírai én. Az elmúlt hat év verseit egybefoglaló kötetben markánsan jelenik meg a párkapcsolati szál (ehhez fűződően az idő múlása, az összekötő kapcsok átalakulása), valamint a közéletiség és a politika; mindez a legszemélyesebb számvetés hangján. Vagyis kaphatnak éppen a versek műfaji meghatározást, mint közéleti költemény vagy politikai költemény, ám a kérdés inkább az, hogy a vers olvasója minek akarja őket látni. Én leginkább egy határozott értékrenddel bíró, mégis a világban végbemenő történéseket megtapasztalva megtorpanó, hezitáló, s talán bátortalan lelket olvasok. A verseket összefűző kulcsszók, utalások csak többedszeri olvasásra fedik föl magukat, de a sorokban lüktető ritmus, a klasszikussá formált hétköznapiság, s egyfajta – számomra – ibolyakék melankólia az első Elégiácskától az utolsó John Anderson énekéig erős egységet teremt. Finom humor van abban (és nem kevés önirónia), ahogy Kemény király, királynő, Zeusz, Héra, Isten, illetve a nyakkendőcsomó, az egyiptomi „VIP-szektor" és a hétköznapok filozófiái között lépeget versről verse, miközben az olvasó beledöccen egy Csődbe, egy Búcsúlevélbe. Fölkapja a fejét a holokausztot-tagadó „okos kamasz lányokra" (Midlife crisis), a „morális mozgásképtelenségre" (Ötvenhat), s arra, hogy „Fasisztát festesz a falra", s hogy „Kicsit hasonlít hozzám / bár nem vagyok fasiszta" (Szélsőséges dalocska).
Nincs a kötetben ország- meg emberféltő póz. A verseket összeolvasva kirajzolódik a farkasok és birkák pásztort vesztett világa. Aztán már csak a hírek meg a lapszemle.

Kemény István: A királynál
Magvető, 2012

 

© 2016 KútszéliStílus.hu