Kutszegi Csaba: Parodizálni csak mesterteljesítménnyel szabad

Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó 2022. – 3. rész

… mennyire értékes és piacképes tud lenni egy aktualizált, régi forma – ha egyéniség, tehetség és szaktudás társul mellé.

Örömmel vettem át Turbuly Lilla kolléganőmtől a fesztivál ötödik napján a jelképes stafétabotot, mert Temesváron TESZT-en lenni az egyik legjobb dolog, ami a színházi világban érheti az embert. Ennek ellenére ez most közel sem életem legjobb váltása lett, a délutáni és az esti előadáson ugyanis nem sikerült felvennem a tempót, sőt, néha már azt sem tudtam, hogy merre kivel és miért futok. Persze ha egy színházi fesztiválnak az is dolga, hogy kemény kérdéseket provokáljon ki a hivatásos nézőből (márpedig szerintem az is dolga), akkor – legalábbis nálam – igencsak jól sikerült ez a nap is.

Az előzetes információk alapján izgatottan vártam a temesvári Arte-Factum Független Társulat  #dosztoievskij b@r/reopening> (sokat ígérő) című „színházi önvizsgálat-laboratóriumát”. Nem is csalódtam a közönségfogadásban és az első 15-20 percben, ugyanis szép szexi fiatalok által benépesített, ízléses kortárs színpadi bárba érkeztem a nézőtársaimmal együtt, ahol lassan bujkáló, simogatón fülbe fészkelődő (fő)dallamokat ismételgetett két orfeumgörlnek öltözött, kellemes hangú színésznő. Azzal kezdődött az előadás, hogy befejezték az éneklést.

#dosztoievskij b@r/reopening> / Fotó: Petru Cojocaru / A fotó forrása a TESZT fb-oldala

A tipikus mai fiatal társaság lazán-kulturáltan bulizni kezdett, mindenen boldogan röhögtek, ahogy az lenni szokott, és ahogy azt kell is, ha bulizó fiatalok vagyunk, még a legborzalmasabb gyilkosságok hírén és az ölni tudás képességéről egymásnak feltett nem is olyan felszínes kérdéseken is. Ez a néhány perces kezdőjelenet az életből cseppent oda adekvátan, ha ilyen eltaláltan folytatódott volna az előadás, feszült figyelem közepette telt volna el a majd’ háromórás műsoridő. De a későbbi történéseknek, dialógusoknak, markánsan egyedinek, izgalmasnak szánt megoldásoknak nem alakult ki koncepcionális magva, nem vitte az előadást következetes és érdekes rendezői elképzelés, hanem mintha csak egy cél lett volna: minél több Bűn és bűnhődés-részletet trendinek vélt módon előszedni, letudni. Így válthatták egymást kisrealista, kevésszereplős jelenetek és elvont, álarcban abszolvált koreográfiák, melyek aztán hol önállóan mutatkoztak meg újra, hol pedig egymást illusztrálták lazán, avagy drámaian, az igen absztrakt ábrázolás mellett rendszeresen megjelentek eléggé konkrét, naturalisztikus jelenetek (erőszakkal, dörömbölésekkel, baltával). Egy idő után végtelennek tetszett a regény kisebb-nagyobb epizódjainak önkényesen újra alkotott időrendben történő felsorakoztatása, miközben sajnálatosan egyre inkább fogytak a Dosztojevszkij-szövegek továbbgondolásából és újraértelmezéséből létre jövő, akár a színészek improvizációjából megszülető releváns nóvumok, szóval, a dekonstrukció megtörtént, csak a célja és az értelme nem mutatkozott meg, és nem született a helyére új konstrukció. Mindemellett a tehetséges fiatal színészgárda jóvoltából számos jól sikerült, emlékezetessé váló pillanat tanúi is lehettünk az előadáson.

Empty floor / Fotó: Petru Cojocaru / A fotó forrása a TESZT fb-oldala

Az esti, Empty Floor című nonverbális előadáson sem a táncosok odaadásán múlt bármi is. Az olasz imPerfect Dancers Társulat, mely 2011 óta a Pisai Opera és Balett Színház szerződtetett táncegyüttese a hazai és nemzetközi kortárstánc szcénán sikert sikerre halmoz. Cselekményes Shakespeare-baletteket is műsoron tartanak, a TESZT-re egy terápiás célzatú művészeti alkotással érkeztek – a siker ezúttal sem maradt el.

Nincs jobb szó rá, mint hogy napjainkban igen divatossá vált, hogy művészeti alkotásokba – segítő, terápiás szándékkal – betegségben szenvedő és/vagy fogyatékkal élő embereket vonnak be. Ezzel felhívják a közvélemény figyelmét a helyzetükre, javulást érnek el a testi és lelki állapotukban, továbbá az alkotók mindenhol szívesen fogadott, sikeres előadásokat tudhatnak magukénak. Nincs se okom, se jogom megkérdőjelezni egyik ilyen projektben résztvevő alkotóművész jó szándékát sem, de természetesen ebben a „műfajban” is különböző színvonalú és végeredményű előadások születnek. Több olyan terápiás produkciót sikerült már látnom, amelyben szinte észre sem vettem a profi előadóművészeket (még ha kitűnő táncos vagy egyéb teljesítményt is nyújtottak), annyira a segítendők voltak a főszereplők.

Az Empty Floor – akárhogy csűrjük-csavarjuk – Ina Broeckx táncos-koreográfus főszereplőről szól. Ha gonoszkodni akarnék, azt írnám: az attraktív, ambiciózus hölgy a színpadra ültetett Alzheimer-kórosok ürügyén mindent eltáncol és eltáncoltat, amit csak fantáziája és tehetsége megenged neki. És valóban: az idős, beteg emberek az előadás jó nyolcvan százalékában hátul ülnek a színpadon, míg előttük hosszabbnál hosszabb táncjelenetek zajlanak, melyek csak absztraktan, áttételesen kötődhetnek a fő témához, vagyis hozzájuk. Bizonyos időközönként aztán a táncosok különböző, rövid akciókba vonják be a betegeket – ezek is egészen biztosan az érintettek hasznára és örömére válnak. Ám az én ízlésem szerint az ilyen produkciókban a leghalványabb jelét is el kell tüntetni annak, hogy az előadó esetleg művészi hírneve érdekében előtérbe akarja tolni magát. Nem tudtam élvezni Ina Broeckx felnagyított mimikáját, kifelé játszott, patetikus gesztusait, áttetsző tüll alól megmutatkozó meztelenségét, de még a technikás, expresszív szóló- és többszereplős táncát sem.

Mistero Buffo / Fotó: Petru Cojocaru / A fotó forrása a TESZT fb-oldala

Az első fesztiválnapom mérlegén a késő esti előadás szerencsére nagyot javított. A horvát Grupa Művészi Szervezet a Triko Cirkus Teatarrel együttműködésben a Mistero Buffo című előadást játszotta el. A címében a középkori misztériumjátékok „szerzetes bohócaira” utaló produkció a régi, vásári, egyszemélyes szöveges-kibeszélő bohócszámok mai változata, a Színész, esetünkben Dražen Šivak játssza egyedül, egy együttműködő muzsikus (a szintén kitűnő Igor Dorotić) segédletével. Akár nevezhetnék one man show-nak vagy stand up comedynek is… Az egy és negyedórás produkció bátor, aktuális beszólásokkal van megtűzdelve, a mindenkori agyonnyúzott, kizsigerelt, keményen dolgozó kisember pártján áll a mindenkori rabló, becstelen, gyilkolni, erőszakoskodni is bármikor képes hatalmaskodókkal szemben. Sivak teljesítménye fantasztikus, személyisége magával ragadó. Jó tanúja lenni annak, mennyire értékes és piacképes tud lenni egy aktualizált, régi forma – ha egyéniség, tehetség és szaktudás társul mellé.

A hatodik nap műsora tuti sikereket ígért, és be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. A délutáni előadás 14 órakor kezdődött igen kellemes helyszínen, a Szabadság téri Katonai Laktanya Udvarán, a szellős-árnyas, zöldellő, majd’ hogy nem hűvös kis patinás terep jól megalapozta a produkció sikerét. Ami meg is adatott a temesvári román Basca Színház kisszámú, ám lelkes csapatának az Animal crossing eljátszása után. Tárgyilagosan megérdemelt kis sikernek nevezném a fogadtatást, de nem is markoltak nagyot a darab alkotói-előadói, viszont igényes rendezéssel és játékkal fontos üzeneteket fogalmaztak meg a színház nyelvén.

Egy román és egy magyar határőr együtt teljesít szolgálatot nehéz, külső terepen – bonyolult általános politikai helyzetben. Nem a származásuk okán, hanem inkább a családból kapott hozadék révén eléggé eltérő az értékrendjük (is), de a rövid ideig felfortyanó ellentétek dacára is, a két férfi barátsága, emberi tartásuk kiélezett helyzetben is megmarad, felülírja még a nem alaptalan furmányos félelmet is. A magyar a rend híve, akit egyetemet végzett liberális kedvese le is fasisztáz a pártpreferenciái miatt, a román magabiztosan és életvidáman tudatosan megkerüli a szabályokat, neki tényleg az élet régi törvényei diktálnak, mert – kimondva, kimondatlanul – azok biztosítják a folytonosságot, az igazságot és nem kevésbé az élvezeteket is. Kiderül: az egy hajóban utazás mellett a szárazföldi, közös határral rendelkező népek sorsa is igen hasonló, ezért a baráti együttműködésnek sehol sincs alternatívája. A szimpatikus előadáson művészileg lehetett volna helyenként nagyobb kockázatot vállalni, a megérdemelt kis siker úgy talán országos hírű kísérletté is válhatott volna.

A Csókos Asszony Lovagjai / A fotó forrása a trafo.hu

Európa egyik legrangosabb színházi kockázatvállaló csapata, az Urbán András vezette szabadkai Kosztolányi Dezső Színház délután 6-tól játszotta A Csókos Asszony Lovagjai című szabadkai szindikális operettgálát (jelentsem is ez utóbbi műfaji meghatározás bármit). Az előadás budapesti bemutatkozása után lapunkon már – két nézőpontból is – elemeztük a produkciót (lásd: Arcunkba vágják az emberiség hibáit ), de a mellé kiemelném az előadás egy számomra fontos jellemzőjét. A darabban a társulat tagjai fellázadnak Urbán András terrorisztikus vezetési stílusa, valamint a rendező képviselte művészetfelfogás ellen. Szeretnének végre hagyományos színházat, például operetteket játszani, amelyekben nem kell meztelenkedni, színészként megalázó helyzeteket felvállalni, és végre lehet a közönségnek játszani, a színházzal a nemzettudat fejlődését, ébren tartását szolgálni. Az előadás felét kitevő lázadozás után abba is betekintést nyerünk, hogy milyen lenne valóban, őszinte kivitelben a vágyott stílus.

A koncepció (és az egész produkció) attól lesz különleges, érett és nagyvonalú, hogy a kiparodizált stílus nem felszínes bohóckodás eredményeként, hanem mesterteljesítményként jelenik meg benne. A társulat tagjai azért tudják bemutatni a nevetségest, mert komolyan, teljes odaadással is el tudják játszani azt, és ugyanez fordítva is igaz: akármilyen bravúrosan és hitelesen játsszák el az operettes magyaroskodást, minden vélt és hangsúlyozott szépsége ellenére a végeredmény szánalmas lesz. Ahhoz, hogy ez a kacifántos, de sokat elmondó ellentmondás számunkra érzékelhetővé, megfoghatóvá váljék, az Urbán-színészek persze két órán át (ezúttal is) bravúrosan csúcsra járatják magukat.

Temesvár, 2022. május 26-27.

Folyt. köv.