A folyóirat utolsó nyomtatott lapszáma (Színház, 2022. december) – LAPSZEMLE -

…az már súlyos történethamisítás, ahogy [Csáki Judit] egy csúsztatással gyalázza a nyolc éve elhunyt egykori főszerkesztőt.

Megjelent a Színház folyóirat utolsó nyomtatott lapszáma. A szerkesztőség hosszú vívódás után belátta, hogy a mai magyar laptámogatási rendszerben és a színházi szakma kritikához fűződő közönye közepette lehetetlen nyomtatott lapot kiadni. Becsukni a boltot persze nem kell, az Interneten van lehetőség megjelentetni művészetelméleti és -kritikai lapot, de feltehetően még jó darabig sokan úgy fogják érezni: a papírra nyomtatott folyóirat azért más… Magam is osztom e vélekedést, de csak némileg, mert az üzenetet hordozó matériánál sokkal fontosabbnak tartom magát az üzenetet és főleg annak tartalmát, színvonalát, szellemiségét.

Megmarad tehát a Színház.net és a szerkesztőség is, amelynek tagjai úgy döntöttek, hogy az utolsó nyomtatott számot az emlékezésnek szentelik. Jó ötlet, szép gondolat, a megvalósítás is (majdnem) jól sikerült. A folyóirat hivatalosan 2022. decemberi száma egy bevezető tanulmányból, megszólaltatott vagy megszólaló egykori és jelenlegi szerkesztők visszaemlékezéseiből, egy érdekességeket bemutató, nem túl nagy dokumentumtárból és az idén 55. évébe lépő lap történetének jelentősebb eseményeiből összeállított rövid „Idővonalból” áll. A gondosan, körültekintően megszerkesztett anyagban a különböző rovatok ügyesen összebeszélnek. Trencsényi Katalin Színház, kritika és elmélet – avagy a nézés formái című tanulmányának korunkra (is) utaló kritikatörténeti összegzései élettel telnek meg a visszaemlékezők szavai nyomán, a Dokumentumtár egyes szövegrészletei nem egyszer tényszerűen visszaigazolják az emlékezők által mondottakat, a végső (már az elnevezésével is az internetes jövőbe mutató) Idővonal pedig megsegíti az olvasót abban, hogy a történeteket gyorsan és könnyen elhelyezze az időben.

A visszaemlékezőkkel tudomásom szerint nem egyeztettek, hanem teljesen szabadkezet kaptak (mivel 16 évig magam is a lap szerkesztője és állandó szerzője voltam, tőlem is kértek cikket), mégis mintha (majdnem) mindenki valamennyire közös, alkalomhoz illő, kulturált hangra talált volna. Az egész anyagról általában elmondható, hogy nem jellemzi önigazoló mellveregetés, szentimentális lap- és önsajnálás, pedig a cikkekben olvashatók múltra és jelenre vonatkozó határozott kritikai észrevételek is, de (egy cikk kivételével) ezekben sincsenek felelősséget másra kenő, lekezelő, személyeskedő kitételek. Nem kerülgetem tovább a forró kását, a színházi szakma (szerintem: teljes) egésze már tudja-sejti, hogy a kivételt képező cikk szerzője csakis Csáki Judit lehet. Igen, ő az, aki nem volt képes méltósággal, kulturáltan megosztani az emlékeit, gondolatait a Színházról, hanem helyette (ahogy szokta) észt oszt, kapásból minősít, megmondja a tuti frankót, lekezel, sérteget stb. – és mindeközben csúnyán meghamisítja a múltat. Nem állítom, hogy írása teljesen tönkreteszi többek közös munkáját, az utolsó nyomtatott lapszámot, de azt igen, hogy alaposan belerondít. De ne szaladjunk előre, majd sorra kerül az ő írása is, most inkább térjünk vissza a laphoz, mert meggyőződésem, hogy az olvasókat legjobban az utolsó nyomtatott Színház valóban értékes tartalma érdekli.

A már említett bevezető tanulmányban nekem élménnyel szolgál, hogy igen sok, számomra ez idáig ismeretlen színház- és kritikatörténeti tényről, információról is olvashatok. Örömmel fedezem fel az elgondolkodtató és egyben szórakoztató tanulságot, hogy tudniillik a mai színházkritika több száz évre visszanyúló kialakulásában, fejlődésében, napjainkban felgyorsuló arculat-, stílus- és médiumváltásaiban nemcsak a színház változásai tükröződnek vissza sajátosan, hanem – célirányos képzet- és gondolattársítások révén – következtetni lehet belőlük a teljes emberi világunk társadalmi, kulturális, technikai fejlődésének különböző lépcsőfokaira is. Erről eszembe jut az a történet, amikor egy (japán) performanszon egy jókora fehér lapra fekete tussal festett felhőszerű alakzatot mutattak a nézőknek, akiknek meg kellett mondaniuk, mit látnak. Aztán jó tíz perc lelkes és ötletes felsorolás után azt a feladatot kapták, hogy most válaszoljanak ugyanarra a kérdésre úgy, hogy nem a fekete alakzatot nézik, hanem azt, ami körülötte van. Bizony, a dolgoknak sokszor nemcsak a színük, hanem a fonákjuk, önmaguk és az ellentétük is beszél, a rablónak ismernie kell a pandúr észjárását, és fordítva, valamint egyáltalán nem baj, ha akár mindegyik kutya látszólag haragosan megugatja a postást, mert így az egész falu tudja, hogy a derék levélhordó éppen merre jár, hol tart. Ez utóbbi viszonyrendszer már egészen hasonlatos a kritikus és a színházcsináló közötti kapcsolathoz.

A „személyes visszaemlékezők” között a sajátos módon megszólaltatott Koltai Tamás az első: a családja engedélyével és segítségével közreadják néhány, nyilvánosságra még nem hozott személyes jegyzetét. Ambivalens érzésekkel olvasom e mondattöredékeket, jeleket, igazán csak a leírója által értelmezhető rövid utalásokat. Nem tudom, illik-e nekem ezekbe bekukucskálnom. A kritikus intim szférájának mélyén matatok, szerintem ez az a terület, ahová a kritikus életében más embert nem engedne be, kivétel persze a bizalmas társa. Gondolom, a család megválogatta, hogy mit ad ki, de én most annak nagyon örülök, hogy az én jegyzeteimre a halálom után a kutya sem lesz kíváncsi (attól tartok, néhány év múlva már más színházkritikuséra sem). Mindemellett persze én is látom, átérzem, hogy nagyon izgalmas és tanulságos belenézni a jegyzetekbe, és főleg azokat összevetni az elkészült kritikákkal. De azt gondolom, az én kitartó kíváncsiságomat már életem végéig ki fogják elégíteni az íróasztalom közelében sorakozó, Tamás által maga válogatott-megszerkesztett Koltai-kritikakötetek.

Pályi Andrást Herczog Noémi és Szabó István szólaltatja meg. Hármójuk fordulatos és tartalmas beszélgetése számos érdekességet feltár a régmúltból, a sorok mögött élesen kirajzolódik, hogy mi az egyik leglényegesebb különbség a múlt század hetvenes-nyolcvanas évei és a mai korunk között. Nekem leginkább az tűnik szembe, hogy a régebbi korok színházkritikusai, bár nyilvánvalóan ők sem voltak makulátlanul hibátlan emberek, sokszor szenvedélyesen és/vagy mindenáron a dolgukkal, a tárggyal, a megmunkálandó anyaggal foglalkoztak (legalábbis tevékenységüknek ezt a szegmensét egyáltalán nem próbálták meg kikerülni, megúszni). Ki akarták alakítani, megpróbálták szélesíteni a tudásukat a színházról, és igyekeztek a lehető legjobban megírni a cikkeiket. Persze mindemellett akkor is nagyok voltak az írások színvonal- és felfogásbeli különbségei (én, amennyire emberileg keresztülvihető, 2008-ban „végiglapoztam” az akkor 40 éves Színház valamennyi lapszámát), de manapság egy ideje már azt érzem, hogy sok színházkritikai írásban (ezt az ország valamennyi, általam ismert és olvasott orgánumára vonatkoztatom) szinte másodlagossá vált a cikk tárgya, a színházi jelenség megragadása, elemzése. Helyette elsődleges lett az igazodási szándék a cikkíró által képviselt eszmekörhöz, az innen vagy onnan érkező elvárásokhoz, a „jól felfogott” egyéni és csoportérdekekhez. A színházi szakma nemcsak azért közömbös a kritikával szemben, mert önmagával van elfoglalva, és nem érdekli más véleménye, hanem azért is, mert a kritika folyamatosan és egyre inkább hiteltelenedik.

Nem bírom ki, hogy még egy „apróságra” ne utaljak Pályi emlékei közül: a szerkesztőségnek volt utazási kerete, igaz, Nyugat felé jóval korlátozottabb. Ennek ellenére a lap költségén (szállodával, utaztatással) 1976-ban több mint tízen kijutottak az akkor Nyugatnak számító Belgrádba, „az egyik legizgalmasabb” BITEF-re, hogy ott a korabeli szocialista rendszer által ideológiailag egyáltalán nem támogatott előadások sorát megnézzék. Jó, az út szervezésében volt egy kis trükk, de próbálnánk meg ma – akár trükkökkel, akár trükk nélkül – állami forrásból egy lap számára utazási kerethez jutni.

Nánay István a magyar színházkritika nagy mestere, neve és tevékenysége évtizedeken át, a mai napig szorosan kötődik a Színház folyóirathoz. Boros Kinga még 2020-ban, a bizonytalan karantén-helyzetben kérdezte Zoomon a lap múltjáról – szerkesztőségi archiválás szándékával. Ha valakinek van kellő szakmai és erkölcsi hitele ahhoz, hogy a lap múltbéli és mai munkatársai vagy vezetői közül bárkit is megbíráljon, Nánay István az. Mindent tud a folyóirat múltjáról és jelenéről, bármelyik korszakából izgalmas történeteket tud felidézni, részletekbe menő pontossággal. Boros Kinga igyekszik is ügyesen kiszedni belőle minél több mindent. A színes kínálatból én most azt választom ki, amikor Nánay – a rá jellemző határozott, sallangmentes lényegre töréssel – elmondja, hogy a kétezres évek elején mi nem tetszett neki Koltai Tamás főszerkesztői tevékenységében, továbbá miért és hogyan hagyta el 2003 áprilisában a szerkesztőséget. Két oka is van annak, hogy ezt teszem. Egyrészt példamutatónak tartom, ahogy Pista a szakításkor, utána és ma is kezeli a személyes ellentétüket (nem személyeskedik, nem tódítja-lódítja a történteket utólag sem), másrészt az elmúlt húsz évben, bár nyomozni egyáltalán nem nyomoztam ez ügyben, de elég sokat gondolkodtam azon, kettejük közül vajon kinek miben és mennyire volt igaza. Én akkor néhány éve már a szerkesztőség tagja voltam (a nevem csak 2003-ban került ki az impresszumba), de a távozás konkrét okának és módjának előadásán túl több információ nem jutott el hozzám, én meg nem kíváncsiskodtam (az ominózus értekezletről hiányoztam). Magam sohasem tapasztaltam, hogy a lap „egyszemélyessé vált” volna (Pista – nagyon leegyszerűsítve a kérdést – ezt nehezményezte), mert nekem a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a Színháznak Koltai az arca, hisz eleve így ismertem meg, tulajdonképpen együtt a kettőt. Tehát lehetetlen volt (magamban is) állást foglalnom Koltai és Nánay vitájában, amely ráadásul – előttem – teljességében csak ritkán (vagy egyáltalán nem?) tört felszínre. De mindehhez azt is hozzá kell fűznöm, hogy akkortájt (és ez még ma is így van) egyáltalán nem voltak ritkák a nyomtatott (és főleg az internetes) egyszemélyes lapok. A kérdés bennem úgy merült fel, hogy van-e szükség olyan színházi folyóiratra, amelynek arculatát és szellemiségét Koltai Tamás határozza meg, és a válaszom erre határozott igen volt. Azt gondolom, ha Tamás most élne, most is határozott igen lenne a válaszom, remélem, észrevenném, ha esetleg eljárna felette az idő. Egyszerűbben lezárva a ma már teljesen értelmetlen gondolatjátékot: szerintem nem a Koltai helyett kellett volna más ember a lap élére, hanem a Koltai lapja mellé kellettek volna másmilyen, ha úgy tetszik, korszerűbb szemléletű és arculatú lapok. Volt, aki könnyen, volt, ki nehezebben, és volt, aki sohasem fogadta el ezt.

Még egy, ma már sci-fi-be illő érdekességet megemlítek Nánay emlékezéséből. Amikor 1998-ban az új kormány pénzügyi vizsgálatot zúdítva a lapra, befagyasztva annak bankszámláját, ellehetetlenítette a folyóirat működését, „csaknem minden magyar színház” a lap segítségére sietett: egy bő féléven át megvásároltak annyi lapszámot, amennyi szükséges volt a lap működéséhez. Hát, ma lehet, előbb szervezne tengeren túli utazásokat a Nemzeti Kulturális Alap a színházi lapok szerkesztőségeinek, mint hogy a színházak fenti összefogása megismétlődhetne.

A továbbiakban még visszaemlékezik Bérczes László, Tompa Andrea, Csáki Judit és én, valamint megszólalnak a szerkesztőség mai, jórészt fiatal tagjai. Bérzces László Kötőszavak (Beszélgetőkönyv önmagammal) című készülő könyvéből tesz közzé részleteket, amelyekben Koltai Tamással és Nánay Istvánnal lezajlott egy-egy találkozását eleveníti fel – szimpatikus, személyes, szépirodalmi igényű stílusban. Nem tudom, mikor jelenik meg a könyv, de személyemben Bérczes egy biztos vásárlóra már számíthat. Tompa Andrea visszaemlékezése is szimpatikus, mert kendőzetlenül őszinte, személyes hangot üt meg, feltárja, hogy Koltai Tamás halála után „kénytelenségből, de aztán egyre nagyobb kedvvel” vette át a lap irányítását. Nem kendőzi el a kezdeti lendület utáni későbbi kudarcokat sem, melyek számára személyes kudarcok is voltak. Az ő egyéni emlékei mögött is megjelenik az ijesztő, kiszámíthatatlan társadalmi valóság, a sok felesleges csatározással, a mérgező megosztottsággal. Azt már én teszem hozzá, hogy ebben az egyre kevésbé szerethető világunkban kivétel nélkül mindenki feltehetné magának a kérdést: tényleg csupán áldozat vagyok-e, vagy legalább annyira támadást kezdeményező agresszor is?

Csáki Judittal kapcsolatban a fenti kérdés különösen indokoltan merül fel. Az ő írásaiból, megszólalásaiból ugyanis rendre kiderül, hogy szereti magát (ártatlan) áldozatnak feltüntetni, miközben sokak (szerintem: jogos) véleménye szerint a színházi szakma egyik legnagyobb kötekedője-támadója. A tényeket sokszor simán megmásítja vagy elhallgatja annak érdekében, hogy traktált „igazságát” valódi igazságként lenyomhassa hallgatója vagy olvasója torkán. Modora, stílusa kicsit sem hasonlít az áhított európaira. A lapszámbéli cikkének már a leadjén vagy elsírja magát, vagy jót nevet az ember, ugyanis ott előre bejelenti: „nem kotorászok különféle dokumentumokat”, hanem „hagyatkozom a memóriámra, ami lyukacsos ugyan…”. Aztán bejelenti, hogy „a fiatalok a legjobb szándék mellett is sokszor »félrebeszélnek«, ha a múltról van szó”, és hát, ezért fontosnak tartja, hogy az ő emlékei „for the record” megmaradjanak. Csáki ezzel megalapozza, hogy bármit mondhasson a későbbiekben, mert a tények helyett, ugye, a lyukacsos emlékezet a fő forrása (az meg csaponghat ide-oda), de a mondandóját fontos megszívlelniük a fiataloknak, mert mindezek ellenére csakis abban lakozik a félrebeszélésből kigyógyító, megkérdőjelezhetetlen igazság.

Aztán indul az emlékezetfolyam, amelynek nagy része a Színházról szól, a kisebbik a laphoz közvetetten is csak alig kapcsolódó, nem túl lényeges Csáki-történet, amelyben hősünk vagy áldozat (állásaiból rendszeresen, persze igazságtalanul kirugdossák), vagy valami nemes ügy és/vagy szakmailag releváns tevékenység élharcosa.

Engem cikkében így említ meg: állandó vendég lett a szerkesztőségi megbeszéléseken Kutszegi Csaba, „aki talán az Operaház táncosa volt régebben”. Aztán így folytatja: „Nemigen szólt egyébként, hisz a színházról lövése sem volt…” Végül imigyen búcsúzik: „Kutszegi ma már színikritikusnak tartja magát, van blogja is.”

Valamikor sokat gondolkodtam azon, hogy az egyik ember miért engedi meg magának, hogy ilyen stílusban szólaljon meg egy másikról. Ezt vajon jópofának tartja? Csáki a Színház szerkesztőségében legalább öt-hat évig vagy másfél méterre ült tőlem a heti értekezleteken, ahol is bizonyos rendszerességgel felmerült, hogy az Operaházban dolgozom, néhányszor ő maga is szívesen élcelődött balettos voltomon. Talán annyira lyukacsos volna az emlékezete, hogy minderre nem emlékszik? Á, dehogy! Emlékszik jól, csak nem bír ellenállni az ilyetén, stiláris eszközökkel végrehajtott lekezelésnek, nyilván ettől többnek érzi magát. Fiatalok! Kezeljétek óvatosan Csáki Judit emlékeit! Mert például arról sem lehetett (és lehet) lövése sem, hogy nekem van-e lövésem a színházról vagy nincs, hiszen egész életében nem hallhatott tőlem három-négynél több színházról szóló mondatot, a szerkesztőségben ugyanis a jelenlétében nemigen lehetett megszólalni (kicsit sokat beszélt). A cikkeimet nem olvasta, mert nem alacsonyodott le odáig, nem fűzött hozzájuk soha egy szót sem, pedig a szerkesztőségben rendszeresen elemeztük, veséztük a külső és belső szerzők írásait (én is kaptam többször Koltaitól néhány biztató jó szót, korábban Nánaytól is, leginkább akkor, ha kértem a véleményét, és általában engem is rendesen kiosztott Sebők Magda – máig hálás vagyok érte, mert tőle is sokat tanultam). Szóval, kedves fiatalok, Csáki Judit nem tudja, hanem elhatározza valakiről (hallhattam eleget: nem csak rólam), hogy van-e lövése, vagy nincs. Arról meg, hogy ki kit minek tart, csak annyit, hogy én Csáki Juditot már régóta nem tartom kritikus titulusra méltónak, mert a kritikáiban is leginkább csak manipulál, kizárólag azt látja, amit látni akar (ha az nincs is), és nem veszi észre azt, ami van (ha arról nem akar tudomást venni). Pontosan ugyanúgy, ahogy azt a Színház utolsó nyomtatott számában olvasható cikkében teszi.

De ez még semmi! Annak ugyanis nincs jelentősége, hogy mit ír rólam (csak magát minősíti vele), de az már súlyos történethamisítás, ahogy egy csúsztatással gyalázza a nyolc éve elhunyt egykori főszerkesztőt. Ezt írja: „2007 elején Koltai kirúgott a szerkesztőségből. Illetve nem ő rúgott ki […], hanem a titkárnővel, Margóval rúgatott ki.” Aztán lejjebb így folytatja: „Egy pszichológus biztosan ki tudná deríteni, hogy mi volt a közvetlen előzmény, az a bizonyos utolsó csepp Koltainál, ami miatt azonnal és ilyen módon akart szabadulni tőlem, de én bizony elfelejtettem.”

Semmi baj! Én emlékszem rá! Az volt „az utolsó csepp”, amire a cikkíró már nem emlékszik, hogy az állítólagos kirúgása előtt pár héttel – igen nagy meglepetést okozva – egy értekezlet nyilvánossága előtt hivatalosan felmondott. Bejelentette, hogy saját akaratából távozik. Mindenkit alaposan meglepett vele, Tamás is fotelbe szögezve nézett maga elé, nem tudom, mi minden cikázott az agyában. Nem vagyok biztos benne, de úgy emlékszem, Tompa Andrea is ott ült a szobában. Akikben biztos vagyok, hogy (Csákin kívül) ott voltak: Koltai Tamás (már nem él), Szántó Judit (már nem él), Koncz Zsuzsa (már nem él) és én. Csáki azt is elmondta, hogy Kaposvárra készül, mert ott az egyetemen státuszban lesz, nem számlaadó, és hogy nem akarja cserbenhagyni a szerkesztőséget, ezért felajánlja, hogy május végéig – a teljes fizetéséért – betanítja az utódját. Tamás erre diplomatikusan azt válaszolta, hogy most nem tudja, meg kell látnia pontosan, mennyi pénzünk lesz jövőre. Aztán döntött, nem kért az utód betanításából, ezt üzente meg Margóval néhány hét múlva (megjegyzem: olyan gyalázatosan sikerült a tárgyévre a lap pályázata, hogy pénzügyileg össze is omlott volna, ha Csáki Judit nem mond fel, és Tompa Andrea nem megy el egy év fizetés nélküli szabadságra – és ezt akkor már tudtuk; egyébként a következő évben igen jól sikerült a pályázatunk, akkor már nem Csáki mondta meg, hogy milyen számokat írjunk bele).  

Még egyszer (utoljára) megszólítom a fiatalokat. Kedves fiatalok, az, ugye, egy kicsit más, hogy valaki felmond, és utána megüzenik neki, hogy nem kell bejárnia, mintha csak úgy hirtelen, érthetetlenül kirúgnák, hogy a lába sem éri a földet.

A jelenlegi szerkesztőség tagjai az utolsó nyomtatott lapszámban egyebek mellett (igencsak érthetően) arról beszélgetnek, vajon hogy lehetne úgy megjelentetni az online kiadást, hogy az megőrizze a nyomtatott lap értékeit is. Szép kihívás! Várjuk az óvatosan beígért eredményt is, vagy legalább annak biztató kezdetét, tehát a Színház.net megújulását. Nekem sajnos van egy pesszimista gondolatom, amely nem a Színház-netre, hanem a teljes kritikai műfajra vonatkozik: mintha a terület jó szándékú (újító) filoszai folytonos, évtizedes késésben volnának. Amikor az új évezred első éveiben a Színház szerkesztőségében is elkezdtünk arról beszélgetni, hogy milyen viszonyban kellene lennie az elképzelt netnek a printtel, na, akkor kellett volna már a döntéshozókat pillanatok alatt meggyőzni arról, hogy oké, átállunk teljesen (az értékeinkkel együtt) az online kiadásra (maximum csinálunk évente egy nyomtatott évkönyv-válogatást), de ne legyen egy fillérrel sem kevesebb a pénzügyi keretünk. Ugyanis a tartalmas, mozgékony, interaktív online kiadáshoz is sok pénzre van szükség, de a fenntartó (NKA) az átállást mindig (most is) csakis azért favorizálja, hogy spórolhasson: ne kelljen pénzt adnia nyomdára, papírra, miegymásra.

Szerintem mostanság meg már nem azon kellene gondolkodni, milyen legyen az egykori nyomtatott lap és a jövőbeni megújult online kiadás viszonya, hogyan lehetne az egykoriból értékeket átmenteni a jövőbelibe, hanem azon, hogy egyáltalán milyen kommunikáció képzelhető el a jövőben színházcsinálók és -befogadók, -elemzők között. Attól tartok, hogy a megtekintett előadás után megírt és kiadott kritika (jelenjen meg bárhogy és bárhol) nem is olyan sokára körbecsodálkozott muzeális tárgy lesz. Persze mindezeket csak úgy magamban spekulálom. Én nem gondolom, hogy nekem kéne megmondanom a fiataloknak a tuti frankót – se múltról, se jövőről.

2023. február 22.