Kutszegi Csaba: Van, amiben már utolértük Bécset

Thomas Bernhard – Bagossy Bálint – Réder Ferenc: Irtás / Trafó -

…mindannyian, ha pl. egy fordulat lehetővé teszi, bármilyen szerepbe beleállunk, és hamar azonosulunk is vele, legyen az rendszerkedvelt politikai haszonélvező vagy kívülálló kritikus.

Grandiózus munkát tett le az asztalra (vitt a Trafó Klub színpadára) a Bagossy Bálint – Réder Ferenc szerzőpáros. Már az kiváltja az ember őszinte nagyrabecsülését, ahogy a fiatal csapat egy örökifjú vendégével önmagát és olykor a nézőket sem kímélve, kemény munkával igyekszik elérni az eredményt. Hogy vajon mi ez az eredmény? A jó háromórás tiszta játékidő első kétharmadában nem nagyon találtam választ a kérdésre. Aztán tisztulni kezdett valami, leginkább a képlet, és örömmel töltött el a felismerés: jól tettem, hogy magam is nem kevés energiát vittem bele a figyelésbe és az együtt gondolkodásba. Ugyanis mély, műfajában és megvalósításában is érdekes, tartalmas eredeti újdonság megszületésének lehettem tanúja.

Persze hasonlókat látni máshol is, de arra, hogy egy kísérleti előadást valóban egyedi újszerűség hasson át, arra a közelmúltból már jó ideje nem találok példát (jól sikerült előadásokra persze igen). A produkció műfaji érdekessége abban rejlik, hogy abban a bizonyos első kétharmadában epikus prózaszöveget adaptálnak színpadra a játszók, majd utána, a második felvonás egy pontján dramatikus dialógusokba váltanak, aminek következtében színházszerű színházzá változik a játék.

Thomas Bernhard Irtás című regényét egyik elemzője – képzőművészeti párhuzammal élve – a csendélet műfajához hasonlította. Az elbeszélő valóban egy fülesfotelban félrehúzódva, csendben szemléli az eseményeket, egy baráti „művészvacsora” történéseit. Aprólékos megfigyeléseivel feszítő ellentmondásban áll belső indulatainak burjánzása, az író nem véletlenül adta írásának az „indulatmű” alcímet. A szöveget, az elbeszélést az időmúlás folytonos jelenléte prousti módon tematizálja. Az elbeszélő már húsz-harminc éve kerüli a bécsi szellemi elitet megtestesítő-szimbolizáló Auersberger-féle vacsorákat, ám ezúttal egy közös barát, Joanna elhunyta (öngyilkos lett) elterelhetetlen apropót teremt, bár így is a legjobban maga csodálkozik, hogy a Grábenen összefutva Auersbergerékkel, igent mond a meghívásra. Húsz-harminc eltelt év, elmúlás, a bécsi művészvilág dekadens szellemi agóniája egy térben jelenik meg intenzíven, különböző tér-idő metszetek kavarognak az adott jelen átélt valóságában.

irtás1Az előadás imázsképe / Forrás: trafo.hu

Mindez a játéktéren érzékletesen megjelenik: nemcsak az idő- és szövegmetszetek kavarognak egy térben, hanem a szereplők az elbeszélő személyiségét is szétszedik, és az így kapott darabokat szétosztják egymás között. A nem ritkán meg-megismételt szövegrészletek révén különösen végtelennek tetsző monológot éppen az a színész kezdi el, aki később Auersbergert játssza, majd a többi nő és férfi, egymástól átvéve a stafétát, különböző indulatfokon folytatja a regényszövegmondást. Nem is kicsit dúsítja és bonyolítja a helyzetet, hogy egyszerre több helyen is, kisebb hallgatóságok részére el-elindul egy-egy kvázi „maszek” szövegmondás is. De közben mi, nézők észrevétlenül az elbeszélő részeivé válunk, azonosulunk vele. Mindez még a Trafó Nagytermének előterében történik, majd játszók és nézők onnan vonulnak le a Klubba, hogy ott a fenti felütés után látvánnyá terebélyesedjen ki a szöveg.

A szöveget elvontan életre keltő, különböző közös és egyéni, szimbolikus „fizikai színházi” akciókban az önmaga önimádó hazugságaiban, tartalmatlan véleménykliséiben, unalmas önismétléseiben vonagló-kínlódó bécsi szellemi világ agóniája mutatkozik meg. Ekkor fogalmazódik meg bennem először, hogy talán már az előadás célként kitűzött eredményét látom. Bár a dolog különlegessége, szokatlansága tetszett, de az eredménnyel korántsem voltam elégedett. Ráadásul tudhattam, hogy még „sok van hátra”, mert a Trafó honlapján olvasható 140 perces játékidőből még kb. csak 100 telt el (a végére kiderült, hogy egy szünettel együtt több mint 180 perces az előadás).

irtas elso olvaso 1bBagossy Bálint az olvasópróbánAmikor egy több évtizedes múltban létezett, ha nem is messzi, de külföldi világ képe épül fel egy előadáson, a néző joggal gyanakszik: legalább a lényegi összefüggések benne a mi, mai korunkra utalhatnak. A gyanú bizonyossággá válik, amikor az ember pofán vágó konkrét megfelelésekkel szembesül. Mert melyik korszak melyik országára gondoljon a néző, amikor olyasmiket kezd el hallani, hogy bizonyos írók, költők irodalmárok az ocsmány állami dörgölőzés művészetét tették irodalommá, és ezzel nemcsak önmagukat, de az egész irodalmat elárulták – s így az egész művészetet is néhány nevetséges kitüntetés és a biztos nyugdíj reményében? És legyen itt egy konkrét idézet is arról, mit gondol Bernhard elbeszélője a múlt század 50-70-es éveinek bécsi elit művészértelmiségéről: „Azt hiszik, mert nevet csináltak maguknak, és tömérdek díjat kaptak, és tömérdek könyvet jelentettek meg, és tömérdek képet adtak el múzeumoknak, és könyveiket a legjobb kiadók adták ki, és képeik a legjobb múzeumokban lógnak, és ez az undorító állam minden lehetséges díjjal és renddel teletűzködte a mellkasukat, hogy lett belőlük valami, de nem lett belőlük semmi, gondoltam.”

Én meg azt gondoltam, csalódott leszek, ha a végcél ezen az előadáson (is) csupán az, hogy az alkotó-előadók a művészet eszközével bátran, még a szokásosnál is tökösebben beolvassanak a művészet-, pedagógus-, ember és satöbbi-ellenes orbánista rendszer korrupt, haszonélvező vezetőinek és azok gerinctelen talpnyalóinak. Én ugyanis már marhára unom, hogy elég megnéznem, az ország melyik színházában lesz éppen bemutató, és már nagy-nagy bizonyossággal tudhatom, hogy említett aktuális rendszerünk elleni vádirattal, vagy éppen ellenkezőleg, annak párás szemű apológiájával fogok-e ott találkozni, ha elmegyek. Mindezeket persze művészi köntösbe bujtatva, magabiztos nyilatkozatokkal kipányvázva… De akkor hogyan szóljon – politikusan! – a máról, korunkról és rólunk a színházi előadás? Hát, például úgy, ahogy azt az Irtás teszi.

Az elbeszélő monológja Auersbergerék borzalmas estjéről folytatódik, a vacsoraest meghívott résztvevői mintapéldányai a rothadó, hazug rendszer önző, tehetségtelen, nagyképű, impotens haszonélvezőinek. Az elbeszélő undorban fuldokló indulat-vádiratát ők maguk mondják fel, már a társaság tagjaiként, nevesítve is lettek (a minden este tökrészeg házigazda, az egykor szebb reményű zeneszerző Auersberger és a Purcell-áriát borzalmasan eléneklő neje mellett itt vannak például az önmagukat bécsi Marianne Moore-nak, Gertrude Steinnek és Virginia Woolfnak tartó senkik is), szóval, a fertelmes társaság tagjai és a monológot felmondó (egyik szerepből a másikba ugráló) játékosok ugyanazok a személyek – a színpadon. És mi, nézők velük tartunk valamennyi szerepükbe, ahogyan az elbeszélőnek is a részeivé váltunk az elmúlt majd’ két órában.

2. olvaso 5Zsótér Sándor az olvasópróbánÉs akkor eljön az est fénypontja. Megérkezik a díszvendég, a Burgtheater sztárszínésze. Mielőtt beviharzana, éppen mindenki kikelve szapulja a Burgtheater elavult művészet- és színházfelfogását, mindennek lehordják az állami intézmény tehetségtelen, nyugdíjra érett színészeit, borzalmas előadásait stb. (ez Bernhard elbeszélőjének álláspontja), ám amint belép a hatalmas művész, mindenki alázatos, odaadó rajongóvá változik (ez a vacsoratársaság tagjainak reakciója). És innentől az artisztikus prózaiszöveg-interpretációt felváltja a SZÍNHÁZ.

A szereplők kilépnek Bernhard elbeszélőjének monológjából, nem Bernhard bíráló-korholó-átkozó szövegét mondják már, hanem a társaság önálló életre kelt figuráinak a mondandóját (a talpnyaló rajongást). De az önálló életre kelt figurák rajongása nem tart sokáig. Egyre inkább kritikus megjegyzésekkel hozzák zavarba a bírálhatatlan nagy művészt. De már nem Bernhard szövegével és látószögéből bírálnak, hanem a Bagossy – Réder szerzőpároséból, az általuk írt szöveggel… Hazaértünk. Innen minden rólunk és a magyar jelenünkről szól. Mondjuk ki (nekem ez is az előadás egyik katartikus üzenete): mindannyian, ha pl. egy fordulat lehetővé teszi, bármilyen szerepbe beleállunk, és hamar azonosulunk is vele, legyen az rendszerkedvelt politikai haszonélvező vagy kívülálló kritikus. Ezt láthatjuk a színpadon. Akinek nehezen esik le a tantusz, hogy már itthon vagyunk, kap (abszurd és bűbájos) „segítséget” is. A nagy Burgszínész ugyanis nem A vadkacsa előadásáról érkezik meg (mint Bernhardnál), hanem A Pál utcai fiúkéról, amelyben Nemecsek szerepét játssza – saját megítélése és elemzése alapján színháztörténeti jelentőséggel, egyszerűen fenomenálisan.

No comment. Annyi viszont még feltétlenül megemlítendő, hogy a fiatal színészgárda példamutató fegyelemmel és összpontosítással, tűpontosan játszik, a Burgszínész „örökifjú” alakítójáról pedig ezen az előadáson most már végérvényesen kiderült, hogy korunk és országunk egyik legnagyobb színésze (is). Úgy hívják: Zsótér Sándor.              

 

Thomas Bernhard – Bagossy Bálint – Réder Ferenc: Irtás

Az adaptáció alapjául szolgáló regényt Hajós Gabriella fordította. Látványtervező: Radetzky Anna. Díszlettervező: Cserháti Dániel, Holecz Gál. Dramaturg: Réder Ferenc. Dramaturg-asszisztens: Kósa-Szigety Zsófia. Rendezőasszisztens: Zsengellér Nóra. Produkciós asszisztencia: Mayer Dániel, Csunderlik Zita. Rendező: Bagossy Bálint.

Szereplők: Babinchak Atanáz, Gálhidy Gizella, Jakab Balázs, Regős Simon, Pigler Emília, Tarjányi Liza, Zsótér Sándor.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, Klub, 2023. október 22.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu