Török Ákos: BUTAPEST, BUTAPEST, te csodás!

Kutszegi Csaba: Wándör Wumen és Szuperman / HöKöm Project – Líra és Logika Teátrum –

…mindezek a meg nem értett, meg nem értő, kívülről nézve valahol mégiscsak szerethető figurák – mi vagyunk. Más kérdés, hogy jobb lenne, ha nem mi volnánk.

Nem igazán szeretem a szuperhősös filmeket, és nem csupán a röhejes repülő/lebegő pózok és landolások miatt. Minél komolyabban veszik magukat, annál kevésbé tudom komolyan venni a főhősöket. Ennek a fordítottja is igaz: ebben a műfajban az öniróniában szügyig gázoló Deadpool- és a lépten-nyomon egymásba tenyerelő karaktereket űrcsatasorba állító Galaxis őrzői-szériák a kedvenceim. Még ha utóbbi (egészen Thor érkezéséig, a 3. részben) nem is pedigrés szuperhősökről szól, és lássuk be, Deadpool sem egy Superman. A HöKöm Project és a Líra és Logika Teátrum Wándör Wumen és Szuperman című előadása szintén be van oltva komolykodás ellen, és a főszereplői még csak nem is szuperhősök. Bár lehet, hogy azok.

Kutszegi Csaba darabja a HöKöm Project által kiírt #42 Drámapályázaton nyerte meg a színrevitel lehetőségét. Így az deklaráltan a „ma emberének szól, a ma emberének kérdéseit, problémáit járja körül”, és nem utolsósorban a szerzőnek „van gondolata a világról, és sejti, hogy mi az élet értelme, a világmindenség meg minden”. Ez utóbbiakról nekünk is változatlanul legfeljebb csak sejtéseink lehetnek, viszont az kétségtelen, hogy a pályázati kiírásból előbb idézett kitétel teljesül a darabban: a Wándör Wumen és Szupermanben az egymás ellen élés kistotáljai állnak össze BUTAPESTté. De minden iróniája és szatirikus realizmusa ellenére nem lehet azt mondani, hogy akár a darab, akár az előadás meghekkelné a Budapest 150 emlékműállítást, mivel mindezek a meg nem értett, meg nem értő, kívülről nézve valahol mégiscsak szerethető figurák – mi vagyunk. Más kérdés, hogy jobb lenne, ha nem mi volnánk.

JOK 1673Grisnik Petra és Inoka Péter / Fotó: Jókúti György

Wonder Wumen és Superman összefut valahol a budai oldalon, alattuk a főváros panorámája, két perc múlva már beszólogatnak egymásnak, négy perc, és mennek szobára. Ami ebben az esetben egy templom. Persze az is lehet, hogy ők csupán két jelmezes figura, akik – mivel éppen nincs a fővárosban Budapest Comic-Con rendezvény – valamelyik Duna-parti dombháton szellőztetik a lelküket. Ugyanők másnap, már egy kisgyerekkel az autójukban fiatal házaspárként beleragadnak egy dugóba és a leharcolt kapcsolatukba, azaz ki-ki a saját igazába és frusztráltságába. Majd szintén ők jelennek meg különféle jól ismert, hol mulatságosabb, hol gyomorszorító konstellációkban. Nem pusztán a visszafogott előadásbüdzsé okán és a pályázati kiírás miatt játssza egyetlen színészpáros a majd kéttucatnyi karaktert (bár bizonyára gazdasági szempontok is belejátszottak abba, hogy az említett kiírás négy főben maximálta a szereplők számát). A darab címe és a kerettörténetben két alkalommal is megjelenő pannon szuperhéró és szuperheroen mellett a darab utolsó jelenete is azt sugallja, hogy mindezek a figurák egyszerre minden, és valahol mégis egyetlen férfi és egyetlen nő.

A jeleneteket nem csupán ez az azonosság tartja egyben, hanem az is, hogy a figurák között a darab végére gyaníthatóan kialakul egy négydimenziós háló: mintha egy-egy ponton minden történet összefüggene egy másikkal. A Wándör Wumen és Szuperman ugyanis egy rafinált szöveg. Egy-egy finom és abszurd kiszólása (például amikor a darabbeli „színészóriás” Kutszegi szövegére utal) és a „ki kicsoda” helyzet termékeny lebegtetése mellett ezt éppen az imént leírt „gyaníthatóan” és „mintha” kifejezések mögött lévő cikkírói bizonytalanság jelzi. Egy idő után ugyanis az előadásban kiderül, hogy az adott jelenet legalább egyik szereplője már találkozott vagy beszélt egy korábbi jelenetbeli figurával, de legalábbis más alkalommal például már egymásra üvölthettek egy dugóban. Innen ered a gyanú, hogy ha nem is mozaikszerűen, de lazán szőtt szövetként itt minden mindennel összefügg. Ha így van, ez egy szellemes szervezőelv, amely olvasáskor akár még át is jöhet, azonban az előadásban számomra nem tudott több lenni kósza érzetnél és memóriaharcnál, ami időnként elvonta a figyelmemet a színpadi történésektől. Az eredeti darabot nem olvasva, mindezek talán merész szavaknak tűnnek, és ezt nem lehet sem a rendezés, sem a dramaturgi munka számlájára írni (noha a színlap külön nem jelöl dramaturgot, ezt a munkát valaki érezhetően mégis elvégezte): ebből a szempontból egyszerűen túl agyas a szöveg.

JOK 1711Grisnik Petra és Inoka Péter / Fotó: Jókúti György

A leghétköznapibb életből kiragadott párbeszédeket (és monológot) Kovács Henrietta rendezése újabb és újabb idézőjelekbe teszi. A jelenetek közötti, képregények világát tükröző vetítések (amelyek egyben időt is adnak a gyors átöltözésekre) és a hasonló stílusban megfestett díszletelemek látványszinten ellenpontozzák a szöveg életszagúságát. Ebben a rajzolt világban különös élmény a húsvér színészek jelenléte tőlünk karnyújtásnyira. De talán úgy pontosabb: a képregények meseszerű konkrétsága első pillantásra meglehetősen helyzetidegen a húsvér szereplők világában. A darab bármennyire is összekacsint a szuperhősös képregényekkel, mégis kell egy kis idő (nekem legalábbis kellett), mire a kétféle valóság össze nem illése nézőtéri élmény szinten termőre fordul a FüSzi kicsiny terében. Leginkább talán azért, mert a színészi játék ebből a közelségből annyira domináns, hogy szinte teljesen leválik a vizualitásról. Valahol a harmadik jelenet környékén aztán elkezd működni ez a valószerűtlenségbe oltott valóság. A bizonyos pillanatokban megszólaló, nem egyszer játékba vont pop és underpop slágerek szintén ezzel a profán emelkedettséggel csengenek össze. Az idézőjelességet az utolsó jelenet maxolja ki, a Monty Python szelleme azonban mintha finoman végig ott kísértene az előadásban. Azzal együtt, hogy a darab humora távol áll az abszurdtól, sokkal inkább napi szintű fonákságainkból mazsolázik, és nem is leplezi le furtonfurt önmagát, az előadás többször is megböködi azt a bizonyos negyedik falat a nézőtér előtt.

JOK 1687Grisnik Petra és Inoka Péter / Fotó: Jókúti György

Grisnik Petra Wándör Wumenjének és minden egyes karakterének van tartása, még akkor is, amikor a padlóra kerül, vagy éppen egy mélabúval és tisztességtelen ajánlattal kicifrázott főorvos–nővér viszonyban kénytelen nyaklani-nyekleni. Inoka Péter figuráiban ezzel szemben mindig van valami eredendő puhaság, domináns alakjainak is inkább csak szájhősiessége van. Ez a kettősség már önmagában humorforrás, és plusz színt ad az előadásnak. Van egy másik kettősség is, ami viszont nem válik előnyére a produkciónak: a két színész kétféleképpen alakítja a szerepeit, olyannyira, hogy bizonyos pontokon már-már eljátszanak egymás mellett. Grisnik Petra gazdag színekkel rajzolja el a színpadi alakokat (néhány ponton kicsit harsányabb is, mint amit a kicsiny tér jól visel), és folyamatosan rebbenő mimikával követi a történéseket, Inoka Péter szintén karakteres jegyekkel dolgozik, de játéka mattabb, és ebből a közelségből jól láthatóan szinte végig ott bujkál a szemében egy félmosoly. Akkor is, amikor ezt látszólag semmi sem indokolja. Ettől olyan, mintha egyszerre lenne játszója és nézője a színpadi eseményeknek. Ez a fajta eltartás (újabb zárójelezés) önmagában akár rendben is lenne, hiszen az előadás maga is eljátszik a komolyan vehetőség és a komolytalanság közötti határvonal bizonytalanná tételével, azonban a figurák találkozását megnehezíti, és gyaníthatóan a nézőket is a kelleténél egy fokkal távolabb tartja a történésektől.

JOK 1727Inoka Péter és Grisnik Petra / Fotó: Jókúti György

Az előadás (és a darab) legerősebb jelenete Grisnik Petra monológja, amit gyermekét elvesztett asszonyként beszél bele monomániásan a világba. A könnyűvágta után az előadás ezen a ponton léptéket vált, és innen kezdve ezt a sötétebb, mélyebb tónust meg is tartja. „Valamit meg kell szívni” – hangzik el kétszer is az előadásban, elsőre hangsúlytalanabbul, másodjára egy kiemelt pillanatban. Ez mégsem tételmondat: az előadás ugyanis nem a terhekkel megpakolt életről szól. Sokkal inkább azt kérdezi tőlünk, hogy merre tovább a szopóágról.

Kutszegi Csaba: Wándör Wumen és Szuperman (HöKöm Project – Líra és Logika Teátrum)

Írta: Kutszegi Csaba. Videó: Kovács Dorottya, Czenki Vivien. Díszlet: Pál János Endre. Jelmez: Swappis – Ruhaforgó, Szabó Luca. Rendező: Kovács Henrietta.

Szereplők: Grisnik Petra, Inoka Péter.

Independent Theater Hungary (Független Színház Magyarország), 2023. november 18.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu