Boris Vian: Pekingi ősz; Tarnóczi Jakab – Varga Zsófia: Extázis / Katona József Színház –

Tényleg ennyire idióta világban élünk? A válasz nem is kérdés: tényleg. Ez így van, nem is kell nagyon belegondolnunk – ha jól belegondolunk.

Mióta kiléptem a Katona Kamrájából, azon töprengek, mitől olyan jó ez a Pekingi ősz. Az előadás minden pillanata, alkotórésze nagyon igényes, továbbá érdekes, lendületes és nem szokványos a játék, de semmi olyasmit nem mutat, amit, vagy legalábbis hasonlót, már máshol és máskor ne láthattunk volna.

A nézők kétoldalt, egy-egy tribünön egymással szemben ülnek, közöttük keskeny folyosó, melyen rövid, kevés szereplős kis jeleneteket játszanak a színészek, de gyakrabban csak elszáguldanak jobbra-balra. E mesterséges katlan mindkét végében kicsiny színpadok változtatható díszletjelzésekkel, ott is folynak akciók (nem ritkán egyszerre mind a kettőn). A nézők mögött, a tribünök tetején is van járás, a színészek leginkább ott is száguldoznak, de gyakran mindkét oldalon le is ülnek, olyankor a szemben levő szereplőt látjuk is, a mögöttünk ülőt csak halljuk. Ha unalmas volna az előadás, akkor sem tompulnánk el, mert az állandó le-fel nézés, jobbra-balra fordulás élénken tartja a figyelmünket.

Pekingi ősz / Rujder Vivien, Vizi Dávid, Tasnádi Bence / Fotó: Dömölky Dániel

De nem unalmas! Sőt! Peregnek az akciók, melyeket értelmezhető, folyamatosan kibontakozó cselekményszál is összefűz, de már a legelején észlelhető-megérthető: itt most nem a mit, hanem a hogyan lesz fontos. Vagyis nem az a lényeg, hogy milyen a történet, hanem az, hogyan tálalják nekünk. Már azért is, mert a történetet követni ugyan tudjuk, de a fordulatait, kitérőit megjegyezni, észben tartani képtelenség, sikerélmény, ha egy-egy visszautaláskor képben vagyunk. Szakavatott kritikusa szerint a regény maga egy dili, de nevezhetnénk – ha nem is történelmi, hanem – artisztikus szerelmi blődlinek is, a lényeg az, hogy reális világban helyét megálló logikus gondolkodást, valamint ebből fakadó motivált tetteket hiba volna keresnünk mind a regényben, mind az alapján készült színházi előadásban. Már az is határozott jelzés, hogy egyikben sincs szó Pekingről, de még őszről sem (legalábbis ez a két szó sem együtt, sem külön-külön nem szerepel se itt, sem ott), miért is kéne az opusban velük foglalkozni, ha már a cím: Pekingi ősz.

A regénynek és az előadásnak a lényege mindennek a tagadása, pontosabban: minden logikusnak tetsző dolog ellentétének – mint természetes jelenségnek – a kidomborítása. Az autóbusz nem azokat az utasokat veszi fel, akiket logikus volna, nem oda viszi őket, ahova mennének, vasúti pályát a sivatagban építenek, ahol semmi szükség nincs rá, a mérnökök úgy tervezik meg az nyomvonalat, hogy az pont keresztezze a térség egyetlen épületét, amely alatt régészeti ásatás zajlik, tehát a sín még az átadás előtt leszakad, és eltűnik a gödörben, mindez azok után történik, hogy előbb a sínpárt fektették le a levegőbe, mert a talpfák és a zúzalékkő csak később érkeztek meg, az orvos közben több embert öl meg, mint ahányat meggyógyít, a nőfaló, szexőrült férfi főhőst Annának hívják, a másik férfi főhős (neve: Angel = angyal) Anna legjobb barátja (az is lehet, hogy a másik énje), ennek ellenére (vagy éppen ezért) megöli a legjobb barátját és annak leamortizált szeretőjét (Rochelle-t), utóbbiba egyébként az utolsó pillanatig halálosan szerelmes. És még hosszan folytathatnánk, hiszen minden lapra (jelenetre) jut vagy fél tucat abszurdum, az olvasó vagy néző csak pislog magában, és kicsit óvatosan fogalmazza meg a kérdést: tényleg ennyire idióta világban élünk? A válasz nem is kérdés: tényleg. Ez így van, nem is kell nagyon belegondolnunk – ha jól belegondolunk. Abszolúte teljesen idióta világban élünk, csak – mi mást tehetnénk? – megszokjuk.

Pekingi ősz / Fotó: Dömölky Dániel

Boris Vian regényét a világ ihlette, amelyben élt (élünk). Fehér Balázs Benő rendező előadását a regény és a világ (amelyben élünk) együtt. A megírt és színpadra vitt történetek a mi (emberi) világunkban egy az egyben természetesen nemigen történhetnének meg, tehát nem valósak, viszont teljesen reálisak. Az emberiség 20. századi története arra vall, hogy a földön élő teremtés koronái – úgy en bloc – nem normálisak, hanem inkább idióták. A 21. századi folytatás szintúgy ezt példázza.

A Pekingi ősz előadása azért nagyon jó (egészében és minden részletében), mert az alkotói-előadói mélyre hatolva, elemezve, a regény aktuális világunkról közvetetten tudósító lényegét ragadták meg, és közben azt vették észre, hogy a világ idiotizmusa 1947 (a regény első megjelenése) óta szemernyit sem változott. Sőt! Ez a világ megegyezik a múlt század első évtizedeinek, a Nagy Háborút követő éveknek a világával, a korabeli avantgárd irányzatok, stílusok, látásmódok tehát ma is érvényesek. Mindezekből adódik, hogy a regény és az előadás „klasszikus” szürreális víziók sorozata, álom és ébrenlét rendszeresen keveredik bennük, gyakran váltakoznak az idősíkok is, amelyekből – a szimultanizmus képi látásmódját felidézve – sokszor egyszerre több is jelen van. Korabeli futurista rohanás az előadás, megspékelve expresszív kitörésekkel, a dadaizmus is (stílszerűen: vagonszámra) jelen van – mindezek zenében, látványban, szövegben, játékban műfaji határokat áthágva, sajátos egységet képeznek. Mindez már az egyik első, rövid jelenetben ránk zúdul. Rujder Vivien és Vizi Dávid (Rochelle és Angel) zenére előadott, igen muzikális, furcsa képekből (testtartásokból, gesztusokból) felépített prózai dialógusában álom és ébrenlét keveredik, sőt, belső (normálisan: láthatatlan) vágyak, ösztönök törnek felszínre – mintegy akaratlanul, verbális megfogalmazásban kimondva. Az elhivatottan, odaadással és pontosan játszó színészek közül feltétlenül ki kell még emelni a szerepében Annaként adekvátan lubickoló Tasnádi Bencét, továbbá a több szerepben is parádésan megmutatkozó Elek Ferencet, Kocsis Gergelyt és Vajdai Vilmost.

Pekingi ősz / Vajdai Vilmos, Molnár András / Fotó: Dömölky Dániel

Az előadás nemcsak a Pekingi ősz történeteit, motívumait használja fel, merít egyéb Vian-írásokból is, sőt, a rendező Fehér Balázs Benő író és dramaturg munkatársaival, Laboda Kornéllal és Komán Attilával közösen saját élményforrásokból is kiegészítette a szöveget. Fehér a francia író alapos ismerője, kortársai az egykori Színművészetin vizsgaelőadásnak készült Tajtékos ég-rendezését (Tajtékos napok címmel játszották) legendásként emlegetik, a Piros fűből is sikeres előadást rendezett Marosvásárhelyen. A Pekingi ősz legfőbb tanulsága számomra az, hogy a kortárs művészetben nem újabb vagy újnak tetsző formai eszközöket, megoldásokat kell feltétlenül keresgélni (hiszen amiket például az avantgárd képviselői több mint száz éve „kitaláltak”, azok nagy része még ma is érvényes), hanem az ihlető forrásokban (legyen az közvetlen élettapasztalat, vagy közvetetten bármilyen műelőzmény) kell mélyre hatolva kibontani a lényeget, megtalálni az eredetiséget.

Az Extázis megnézése óta is folyamatosan töprengek, ezúttal azon, hogy – bár élményt nyújtó nagyszerű előadás az is – miért motoszkál bennem hiányérzet, miért éreztem úgy, hogy egyes, inkább kisebb, mint nagyobb részei leülnek, nem tarják a nívót. Hasonló területen sejtem itt a hibát, mint a Pekingi ősz esetében az előadás erényeit.   

Extázis / Fotó: Mészáros Csaba

Tarnóczi Jakab már többször bizonyította, hogy kiemelkedő tehetségű színházcsináló, Varga Zsófia írótársával együtt napra pontosan egy éve mutattak be a Kamrában egy fergetegesen jó előadást, a Gerhart Hauptmann színművéből készült Magányos embereket. Az Extázis több szempontból is ennek folytatásaként értelmezhető. Az írótárs szintén Varga Zsófia, a főtéma most is a mai húszévesek generációjának elveszettsége, kapunyitási traumái, és a színrevitel alapformája is hasonló: a Prológusban, az Epilógusban és a „Fejezetek” közötti Szünetekben a nézők felmehetnek a színpadra, bejárhatják a lakásbelsőt képező játékteret és a kulisszák mögötti járásokat (a lakás konyhájában a színészek még étellel-itallal is kínálják őket).

A két előadás abban is hasonlít egymásra, hogy mindkettőben rendesen burjánzik a cselekmény, gyűlnek a történetek, sok alak érkezik, nyüzsög vagy felvételről látható távolabbi helyszínen. Közös jellemző a szimultanizmus is: egyszerre is zajlanak események a lakás különböző helyiségeiben, valamint például a közeli közértben és a ház lépcsőházában. Álom és ébrenlét keveredése sem ritka, pláne miután a szereplők nem csekély alkohollal és droggal is emelik a tétet, fokozzák a (saját) hangulatukat.

Extázis / Bányai Kelemen Barna / Fotó: Mészáros Csaba

Nagy különbség az, hogy ami az Extázisban a színpadon történik, annak legalábbis a döntő többsége, bármennyire extrém marhaságnak is tetszik, simán mindennap megtörténhet, és meg is történik a valóságban, a történetek itt tehát valósak és reálisak (legfeljebb egy kicsit el vannak túlozva, fel vannak tupírozva). Nem elvont, artisztikus üzenetben fogalmazódik meg a világ abszurd idiotizmusa, hanem a szereplők konkrétan meg is fogalmazzák, hogy pocsék a világ, amelyben élnek, nem tudják megtalálni benne az önazonosságukat, bármibe kezdenek, hamar abbahagyják, mert egyik tevékenység, munka sem érdekli igazán őket, egyikben sem találják az életük értelmét. Ez a látlelet kimondottan a mai Magyarországról szól, még konkrét orbánozás is hallható az előadáson. Termékeny, előre vivő feszültséget kelt a történetben két alak, akik nem érzékelik teljesen kilátástalannak a helyzetet. Az egyik egy Franciaországban élő félig magyar fiatal (Alex szerepében: Gloviczki Bernát), akinek tetszik az élet Budapesten, áttelepülést is fontolgat. A másik egy negyven körüli báty (Lehel: Bányai Kelemen Barna), aki már sok mindent megtapasztalt a világban, éppen kényszerűségből hazatelepül az Egyesült Államokból, hogy új vállalkozásba, új életbe kezdjen. Figurája, történetei azt sugallják, hogy a világ minden pontján (még a fejlettebb, gazdagabb országokban is) hasonló gondokkal kell szembenézni – fiataloknak, idősebbeknek, öregeknek egyaránt. Erénye a szövegnek, az üzenet-megfogalmazásnak, hogy nem akar tanulságot, igazságot sulykolni a nézőbe. A vége extázisban még egy kis pozitív, biztató motívum is megjelenik: Lehel öccséről (Ábel: Béres Bence) kiderül, hogy (ha nem is a szintén személyiségzavaros pszichológusa hatására) jó felé is tud változni – legalább önmagában belül.

Extázis / Jordán Adél / Fotó: Mészáros Csaba

Az elvontabb, több helyszínen egyszerre játszódó párhuzamos szimultánjelenetek engem jobban be tudtak húzni az előadás világába. Azokat a részeket éreztem gyengébbnek, melyek befogadása közben az volt a benyomásom, hogy nem ezt a véleményezett, de furcsa, bonyolult és sokrétű világot akarja felmutatni az előadás, hanem (közben) a szórakoztatásomról (is) kíván gondoskodni. Olyankor a kelleténél hangsúlyosabbnak éreztem a trendi klisék, a direkt beszólások, poénok erőltetését. Bármennyire is jó munka a szövegkönyv, talán még jobb is lehetne, ha lett volna remekműgyanús, a szöveget és a megírandó eseményeket kellő körültekintéssel kordában tartó irodalmi alap (ahogy az például a Magányos emberek esetében volt).

A színészek az Extázisban is remekelnek. Fentebb említettek mellett nagyon tetszett Mentes Júlia boltos Virginiája, Tóth Zsófia kortárstáncos-pályáról ábrándozó leszbikus karaktere, ez utóbbi bizonytalan szeretőjét adó Kanyó Kata és Lengyel Benjámin stand uposnak készülő „anyámasszony lúzerja”-figurája. Említettekhez képest Jordán Adél már egy idősebb színészgenerációt képvisel. Jó volt látni, ahogy bölcs visszafogottsággal „egykor bájos, de még ma is tündöklő” alternatív pop-dívájával belesimult a huszonévesek csapatába.

Pekingi ősz

Írta: Boris Vian, Laboda Kornél. Adaptáció:        Laboda Kornél, Komán Attila, Fehér Balázs Benő. Díszlet: Horváth Jenny. Jelmez: Szakos Kriszta. Dramaturg: Komán Attila. Konzulens: Szabó-Székely Ármin. Zene: Józsa Tamás. Hang: Horváth József. Fény: Pető Gergő. Súgó: Schaefer Andrea. Asszisztens: Fejes Vera. Rendező: Fehér Balázs Benő.

Szereplők: Elek Ferenc, Kocsis Gergely, Koós Boglárka m.v., Rujder Vivien, Takátsy Péter, Tasnádi Bence, Vajdai Vilmos, Vizi Dávid, Biró Kristóf e.h., Molnár András e.h.

Katona József Színház, Kamra, 2023. december 15.

Extázis

Írta: Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia. Díszlet: Devich Botond. A díszlettervező munkatársa:   Kun Barnabás. Díszlettervező gyakornok: Lipták Anna. Színpadmester: Fodor István, Fórián Péter Jelmez        Giliga Ilka. A jelmeztervező munkatársa:    Kaszás Nina. Dramaturg: Varga Zsófia. Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté. Operatőr: Török Marcell, Kovács Bálint. Vágó:         Nagy Réka. Koreográfia: Cuhorka Emese. Fény: Bárány Bence, Tóth Bertalan. Súgó: Boncza Anita. Ügyelő: Héricz Anna. Hang:    Németh Ferenc. Asszisztens: Tóth Judit. Rendező: Tarnóczi Jakab.

Szereplők: Bányai Kelemen Barna, Béres Bence, Dankó István, Gloviczki Bernát, Jakab Balázs, Jordán Adél, Kanyó Kata, Lengyel Benjámin, Mentes Júlia, Pálos Hanna, Pásztor Dániel, Tóth Zsófia.

Katona József Színház, 2023. december 22.