Turbuly Lilla: Nyomolvasó, a városi indián

Térey János: Átkelés Budapesten

Érzelmekről amúgy kevés szó esik, de hát nem csoda, ha – a záró novella címével szólva – a szeretetlenség útja köveződik egy újabb jégkorszak felé.

Térey János legújabb kötete, a könyvhétre megjelent Átkelés Budapesten tizennégy versnovellában térképezi fel Budapest ismert és kevésbé ismert helyszíneit. A könyvtárgyként is ritka elegáns, a novellákat jól megválogatott fényképekkel társító kötet címlapján a lerombolt Erzsébet híd választja ketté a várost. Ha ezt a ma már történelmi fotót összeolvassuk a hátoldalon feltüntetett idézettel („Zajjal jár, aki élő, megreccsen alatta a parkett. / Megroppan alatta a gyanús föld.") és a képeken látható városlakókkal, az sokat elárul a kötet szervezőelvéről. Ide tartozik, hogy bár a szerző Debrecenben született, 25 éve a fővárosban él, életének nagyobbik fele már ide kötődik. A városhoz való viszonyában így egyszerre van jelen a kívülálló és a bennfentes szemszöge, de mindenekelőtt a várost helyek, (történelmi) korszakok és emberek titkos koordinátarendszereként felfogó, olthatatlan kíváncsiság.

A versnovella ritka, de nem példátlan műfaj a hazai kortárs irodalomban. Rakovszky Zsuzsa szerepversei még csak mutatják ezt az irányt, az ezekből kinövő, néhány hosszabb lélegzetű alkotása – mint például a Téli napforduló – azonban már ide sorolható. A két szerzőben közös a városi terek és az ott élő/ott élt emberek időben egymásra rakódó történetei iránti érdeklődés is. Térey azonban a Rakovszky-versnovellákhoz képest rövidebb formát választott, aminek lehet egy praktikus oka is. Ezek az írások ugyanis eredetileg az Élet és Irodalom tárcarovatába készültek, így igazodni kellett a szabott terjedelemhez. Talán ez is közrejátszott abban, hogy az egyes történetek többnyire a szereplők életének egy-egy kiragadott részletét mutatják meg, pillanatfelvételek, vagy ha úgy tetszik, egy fénykép és egy röntgenkép keverékei, amelyek a kevéssé cselekményes, jelen idejű történet mellett többnyire megvilágítják az adott szereplő múltját, de előfordul, hogy felvillantanak valamit a jövőjéből is. Mint például a város kevesek által ismert, már-már egzotikus dzsungelébe, a Háros szigetre kivonuló özvegy zenetanár története (Partraszállás), aki épp hogy megkezdené Robinson-életét, egy rossz mozdulat és egy becsípődő ideg máris visszahajtja a városba.
Ami az időbeli koordinátákat illeti, az első novellát (A hurokban), bár pontos időmegjelölést nem ad, a korfestő szavak (munkásszálló, Skoda stb.) a hetvenes évekre datálják. Az utolsó (A szeretetlenség útját kikövezni) valamikor a közeljövőben játszódik. Az ebben szereplő „Legkisebb Jégkorszak" megjelölés egyben a szerző most készülő regényének a címe is, vagyis az Átkelés Budapesten ezzel is deklarálja, hogy a Térey-féle Budapest-mitológia egyik közbülső állomásán járunk. Ugyanerre utal, hogy a szereplők közül néhány ismerős a szerző korábbi műveiből, mint például Alma, az ügyvédnő az Asztalizenéből. A köztes novellák a rendszerváltás óta eltelt huszonöt évben játszódnak.
Ám eltérően az Asztalizenétől és a Protokolltól, itt a bejárt városrészek nem korlátozódnak a jómódú budai kerületekre. Józsefváros és Óbuda, Terézváros és Budafok, Kőbánya és Újlipótváros egyaránt feltűnik, és ennek megfelelően a szereplők is szélesebb társadalmi palettát fednek le, de ez a szélesebb paletta túlnyomórészt megmarad a középosztályon belül. A már megszokott szereplők persze itt is megjelennek: orvos, ügyvéd, minisztériumi főosztályvezető, de a tanárok, mérnökök mellett akad pornófilmrendező és -szereplő, rockzenész, kallódó bölcsész is. Többségük magányos: özvegy, elhagyták vagy éppen most hagyják el, csalják meg, vagy egyszerűen kitérnek előle. Akad azért kivétel is: aki elhagy, megcsal, kitér. Ha pedig így van, védekezni kell, mert: „ha megérintődni muszáj, én elvesztem" – ahogy a pornófilmrendező gondolja, amikor a forgatást elszabotáló barátnőjét hagyja elmenni (Kígyóverem). Vagy ahogy az „Ah! perfido!" főszereplője egy agyonszorongatott kiscica esetéből „megjegyezte egy életre, / Hogy a túl szűk szeretet gyilkol."
Érzelmekről amúgy kevés szó esik, de hát nem csoda, ha – a záró novella címével szólva – a szeretetlenség útja köveződik egy újabb jégkorszak felé. Objektív epika Téreyé, és tényleg, mintha egy minden apró részletet rögzítő és megmutató fényképezőgép lencséjén keresztül nézhetnénk rá a szereplők néhány életpillanatára és az őket körülvevő városi tájra. A verses (jelen esetben szabadverses) forma tömörít, de annál plasztikusabban mutatja meg a részleteket.
Lehet játszani: hogy olvassa vagy olvasná ezt a könyvet valaki, aki soha nem járt Budapesten? Hogy olvasnánk, ha Bukarestről szólna, ahol még sosem jártunk? Mennyire lenne helytől és időtől függetlenül emberi, és mennyire determinálná a szereplőket a tér és az idő, amelyben élnek? Emlékszem, Wéber Antal tanár úr az egyetemen egyszer arról beszélt, hogy a szemináriumi teremtől egy kőhajításnyira volt az a Kappel-ház, ahol előbb Kisfaludy Sándor halt meg 1830-ban, majd Vörösmarty Mihály 1855-ben. Mi meg naponta eljártunk az emléktábla előtt, de nem tudtunk róla. „Hogy lehet ilyen elvontan létezni ebben a városban?" – fakadt ki. Vidékről jött, most már félig budapestiként nem játszhatom a bukarestit, így olvasatomban a várostól független és az általa determinált emberi történetek szétszálazhatatlanul egybefonódnak. Hiszen amíg barátaim laktak ott, többször jártam abban a Melinda utcai házban, amelynek liftaknájába 1944-ben a gestapósok belelógatták Gyarmatit, a mérnököt (Aki élő, zajjal jár), és hetente átvonatozom Budafok-Hároson (Partraszállás; Kimaradó csodák). Ha valaki a jégkorszak felé hűlő emberi kapcsolatok ellenére érzelmeket és fájdalmas vagy éppen örömteli otthonosságot keres ebben a kötetben, azt elsősorban a városhoz való viszonyában találhatja meg. És elindulhat felfedezni a szív alakú nyílásokat az óbudai zöld zsalugátereken, sétálhat Rákospalota alföldi mezővárost idéző utcáin, és megkeresheti a húszéves fiú emlékművét Mátyásföldön.

Térey János: Átkelés Budapesten
Libri, 2014

2014. augusztus 28.