Kutszegi Csaba: Értelmetlen halál, avagy a vég értelme

Borbély Szilárd: Az Olaszliszkai – a Katona József Színházban

Az utolsó néhány másodpercben az évad (ha nem az évtized) páratlanul gyönyörű, különleges színpadi történése látható: Fekete Ernő hangtalan kigurulása a halálnyílásba...

Jól tette Máté Gábor, hogy színre vitte Az Olaszliszkait. Mert Borbély Szilárdot mintha a jóisten azért küldte volna a földre, hogy szenvedéstörténetével megbékélésre ösztönözzön. Jó kétezer éve ismerünk hasonló története(ke)t, és ha lenne bennem készség vallásos rajongásra, valamint kellő magabiztosság ítélkezésre, fel is állítanám a párhuzamot: Borbély passiója egy kortárs Jézus-történet. És ebben szemernyi blaszfémia sincs, mert emberek tömegei ma is napról-napra a megváltást várják, hatalmas nyeremény, adósság-elengedés, választási siker, választott új hazába érkezés és még sok egyéb hasonló valami képében/formájában. Ezek közül még Borbély hasonlít legjobban a Megváltóra, sajnos a tekintetben is, hogy neki is életében kevés kortársa értette meg mondandója lényegét.
Borbély Szilárd jelensége sokak számára az élet egy zavaró momentuma a hétköznapiságban, mert íróilag-költőileg-erkölcsileg igen magas színvonalon nyilvánul meg, miközben verssorai, dialógusai, prózája „akár akárki" számára is megérthetők, nem lehet tehát bedobni azt a kibúvót, hogy túl magas vagy elvont volna. És zavaró meghallgatni, tanulságként levonni azt, hogy akár normálisan is élhetnénk, ha csak egy kis áldozatot hoznánk e célért. De abban kétezer éve nem változunk, hogy mi magunk nem szívesen hozunk kicsit se, viszont mástól elvárjuk a nagy áldozatot, tenni, változni nem akarunk, viszont mások kötelességei közé soroljuk problémáink megoldását. Bűnökre emlékezni, bűnöket bevallani és megbocsájtani sem akarunk. És ha akad környezetünkben olyan, aki képes közös bűneinket magára venni (akár csak azzal, hogy szenved miattuk), azt leginkább hülyének tartjuk, és jókat röhögünk rajta, hogy jobbról-balról zúduló szitkok között egyedül bukdácsol, ténfereg középen a mafla.

olasz meszaros palmai

Mészáros Blanka és Pálmai Anna / fotók: Dömölky Dániel

Borbély Szilárd mások bűneit is cipelte egy életen át, ahogy a megváltás lehetőségét is kereste az áldozatiságban. Színdarabjában is egylényegűvé válnak az ártatlan áldozatok: a meggyilkolt, súlyosan megsebesített szülei, az Olaszliszkán meglincselt férfi, valamint a szűkebb hazája régiójában egykor élt, pogromokban bántalmazott, pogromokkal elűzött haszid zsidók és a 20. századi holokauszt valamennyi áldozata. Tipikus reakció, hogy az olaszliszkai beazonosítható áldozat hozzátartozói (érthető, nem gyógyuló fájdalmukban) nem a megbékülésre szólító hangot fedezik fel az előadásban, hanem azon akadnak fenn, hogy a költő az áldozat egyik beazonosítható hozzátartozójának szájába maikormány-ellenesként is értelmezhető szavakat ad. A hozzátartozók a napi politika szintjénél magasabb regisztert már képtelenek értelmezni, és/vagy félnek, hogy aktuálpolitikailag rossz színben tűnnek fel. Ez azt is jelenti, hogy sem prófétákra, sem próféciára, köszönjük, általában sincs szükségünk, maradunk inkább megszokott lelki provinciánk sarában dagonyázva, egyre mélyebbre süllyedve, egyre jobban beleragadva – tisztelettel és változatlanul.

olasz csoport

Dér Zsolt, Pálmai Anna, Mészáros Blanka, Papp Endrea, Fekete Ernő és Tasnádi Bence

Az előadás színházilag is komoly kérdéseket vet fel. Ilyen oratóriumszerű, színpadi karakterek helyett inkább a szövegre koncentráló, de a szövegen túli többletvalóságot is megjeleníteni akaró elvont, „lírai" előadásokat a Katonában nemigen lehet látni – de például Vidnyánszky Attila munkái között jórészt csak ehhez hasonlók találhatók. Ez minden bizonnyal megerősíti azt az evidenciát, hogy „a két színházi tábor" tagjai között, akár alkotók, akár befogadók, sem ontológiai, sem antagonisztikus, sem pedig genetikai különbség nincs, még akkor sem, ha ezt mindkét oldalon hisztérikus percemberkék rendszeresen sulykolni akarják. Az effajta színházcsinálás nehézségei is mindkét oldalon hasonlók: például ha nem osztályon felüli a szöveg artisztikuma és minősége, szinte lehetetlen művilágot, költészetet, katarzist, felemelő és/vagy felkavaró pillanatokat varázsolni általa a színpadra. Vidnyánszky eddigi életművében mutatkoznak példák erre is, arra is, de az egyik igen kiváló rendezése, a Halotti pompa – nem véletlenül – szintén Borbély Szilárd-szövegeken alapul. Az Olaszliszkai előadásának is kulcskérdése a szöveghez fűződő viszony, a szöveg megjelenítési módjának érzékenysége, sikerültsége, az, hogy a szöveghez „kisrealista" játékstílus, avagy valóságtól elemelt, absztrakt, (többlet)jelentéses lírai megjelenítés társul-e.

olasz kórus

Pelsőczy Réka, Borbély Alexandra és Pálos Hanna

A színdarab szövegének többfajta regisztere van. Borbély Az Olaszliszkai című drámája mellé az előadás szövegkönyvébe bekerültek egyéb Borbély-versek, részletek a 2008-as Egy gyilkosság mellékszálaiból (amelyben a költő a szüleit élt brutális támadást, édesanyja halálának körülményeit, apja súlyos sérülését és szenvedését is feltárja, rögzíti szikár, pontos tárgyilagossággal), valamint szövegdarabok, nyilatkozatokból, jegyzőkönyvekből. Nyilvánvaló, hogy e sokféle szöveg nem képezhet formailag homogén matériát, és hogy a színre vivőknek e műfaji-stiláris heterogenitással céljuk volt. Mégpedig színházi: a szöveghez társított (szín)játékos interpretációs módokkal igyekeztek állandó artisztikus feszültséget biztosítani az anyagnak, e termékeny tartalmi-formai kontrasztok kompozíciójának belső dinamizmusával próbáltak folytonos erőforrást teremteni, lendületet, energiaáramlást biztosítani az előadásnak. Ennek egyik markáns példája a posztmodern-szürreális asszonykórus, melynek tagjai a verslábakat hangsúlyosan skandálva interpretálják a Borbély által hibátlan strófákban megverselt, olykor kifejezetten banális szövegtartalmakat. De például az Áldozat és két gyermekének szövege is verses (ahogy a teljes Az Olaszliszkaié), ám a szereplők könnyedén elhagyják belőle a fennköltséget, ettől egyszerre hétköznapivá, drámaivá és emelkedetté válnak a színpadon megteremtett szituációk. Igaz ez az Áldozat és lányai (Fekete Ernő, Pálmai Anna, Mészáros Blanka) dialógusaira, a Rabbi (Szacsvay László), az Idegen turista (Haumann Péter) és a Falubeli (Bán János) jeleneteire, a Vádlott (Tasnádi Bence) vallomására és részben a bírósági tárgyalásra (amelyben Szirtes Ági a Bíró, Borbély Alexandra az Ügyész és Pelsőczy Réka az Ügyvéd). Ez utóbbira azért csak részben, mert a tárgyalásban – érzésem szerint szándékosan – egyfajta abszurditás irányába billenve, határozottan kezd a konkrét realitásra utalástól elemelkedni az előadás, a katartikus, ám feloldozást nem nyújtó végkifejlet felé. Ezekkel a részekkel szemben ellentétet képez, amikor Fekete Ernő az öngyilkos költő Áldozat szerepébe bújik, és pontosan, tűhegyesen, prózaian interpretálja a szöveget, amely előadásában bár nem sprőd, de sallangmentes, nem díszíti hangsúlyozott időmértékes versláb.

olasz szacsvay

Szacsvay László

Elmondható, hogy a Katona József Színház Az Olaszliszkai-előadásán jóllehet műfajilag és stilárisan igen sokféle a szöveg, ám minden részlete igen jó minőségű. Ez alkalmat is teremt egy kitűnő „látomásos" színházi előadás megteremtésére, de Máté Gábor rendezésében ez csak részben sikerül. Bár jelentéses a színpadkép (egyfajta, a múltat is folyamatos jelen időbe helyező küzdőtérszerű ásatás a helyszín, fenti járatokkal, alsó-hátsó halálnyílással), príma, üde, gazdag, de mély és érzékeny a gyakran felcsendülő zenei anyag, mégis mintha összességében szegényes volna a szöveg és színvonalas-érzékeny interpretálásának ambientéja. Főleg a hátsó horizonton fel-feltűnő mozgókép túl egyszerűen dokumentarista, és izgalmas váltások, átalakulások tanúi sem lehetünk a térhasználatban. Igen jó „fizikai színházi" megoldás viszont az Áldozat „első" halála, amikor fenyegető, foszforeszkáló lábak „táncolva" rugdossák-tapossák agyon a halálnyílásban eltűnt férfit. Ehhez és a kórus akciójához hasonló jelenetekre, ötletekre lenne szükség ahhoz, hogy a szöveghez és annak tartalmi mélyrétegeihez végig méltó víziók vetüljenek ki az előadáson.
Az utolsó néhány másodpercben viszont az évad (ha nem az évtized) páratlanul gyönyörű, különleges színpadi történése látható: Fekete Ernő hangtalan kigurulása a halálnyílásba (az Áldozat „második" halála – a költő öngyilkossága) semmihez sem hasonlítható akció. Mintha minden, ami előtte történt, ebben a jelentben nyerne értelmet. És ezzel, a vég értelmére történő rákérdezéssel, az utolsó akció piedesztálra állításával a színész és alkotók egy jókora darabot meg is ragadnak a Borbély Szilárd-jelenségből.
Michael Cunningham szerint (lásd: Az órák) Virginia Woolf férje megkérdezte az írónőt, hogy miért kell a regényében valakinek meghalnia. Így folytatódott a párbeszéd:
- Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek megbecsüljék az életet.
- És ki hal meg?
- A költő hal meg. A látnok.

Borbély Szilárd: Az Olaszliszkai
Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Füzér Anni. Zene: Kiss Ferenc. Fény: Pető József. Maszkok: Keresztes Zsófia. Mozgástervező: Hegymegi Máté. Videó: Török Marcell. Konzultáns: Radnóti Zsuzsa. Dramaturg: Török Tamara. Asszisztens: Fejes Vera. Rendező: Máté Gábor.
Szereplők: Fekete Ernő, Pálmai Anna, Mészáros Blanka, Pálos Hanna, Szacsvay László, Haumann Péter, Bán János, Szirtes Ági, Borbély Alexandra, Pelsőczy Réka, Tasnádi Bence, Baki Dániel e. h., Dér Zsolt e. h., Papp Endre e. h.

Katona József Színház, 2015. október 9.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu