Gáspár-Singer Anna: Kísérleti halál

Az álom féltestvére című előadásról

Reflexvizsgálat, felültetés, a beteg kétóránkénti átforgatása. Körülötte, ahogyan Ulickaja regényében Alik, az emigráns festőművész körül, addigi életének legfontosabb szereplői gyűlnek össze: szerelmei, családja és tanítvá-nyai.



„Fölveszem a herevédőt, majd a lábszárvédőt. Fölhúzom, becsatolom. Aztán a fejvédőt. Becsatolom. Beteszem a számba a foggumit. Ráharapok. Fölveszem a kesztyűt. Becsatolom. Kész vagyok. A halállal szparringolok. Bal egyenesekkel tartom távol."
De az elején még nem. Akkor még csak leülünk az asztalhoz, felteszed a teavizet. Kiveszel a zacskóból egy szelet kenyeret, megvajazod. A tea majd később. Lélegzem, lélegzel. Aztán felcseréllek, átvállalsz.
A görög mitológia elemeiből, az Alkésztisz, a Hypnosz- és Thanatosz-mítoszból, valamint Ulickaja Vidám temetés című regényének alapötletéből építkező előadásra kezdetben könnyű ráhangolódni. A színészek és táncosok által használt játéktér funkcionalitása az elejétől fogva adott, a társulat(ok), az általuk rendszeresen használt alapanyaggal, a szöveggel, a mozgással, a zenével és a színpadképpel most is jellegzetesen kevert műfajú előadást hoz(nak) létre. Úgy tetszik, egy abszurditásában is beazonosítható, a néző számára realizálható jelent teremtenek, hasonlót ahhoz, mint ami a színfalakon kívül is létezik. A térrel és az előadás interpretációjával kapcsolatban azonban több kérdés is felmerülhet. Az úgynevezett színpad és a ténylegesen használt terek feltűnő aránytalansága talán a befogadói szempontot figyelembe véve adhat magyarázatot arra, hogy egyrészt miért válik lényegi koncepcióvá a szereplőknek a nézőkhöz való általános fizikai közelsége (a történet keretéül szolgáló konyhai jelenet konkrétan a nézőtér első sorával azonos helyen játszódik), másrészt ugyanezen szereplőknek a központtól távolabb eső területre való képletes száműzése. Ez a megoldás – elsősorban az álomszerű jeleneteknél, vélhetően az előadás tér-idejében beállt változások érzékeltetése miatt – folyamatosan jelen van, így itt a fő ese-ményekkel egyidejűleg, legtöbbször harcművészeti (esetleg a jógához kapcsolódó) mozdulatsorok jelennek meg. Zsolt (Nagy Zsolt), a főszereplő ugyanis kung-fu bajnok. Életében nincsenek felesleges elemek, még a repetitív mozdulatoknál sem. Csak szükségszerűség és funkciók, ok-okozat. „Rádobok egy kombinációt: bal, jobb horog a fejre, és jobb lábbal egy körívest. Ráküldök még egy jobb egyenes rúgást. Levédi, válaszol két egyenessel és egy csapottal. Rúgok egy körívest combra, és rárobbanok négy egyenessel."

álom1Nagy Zsolt és Furulyás Dóra


Zsolt azonban a történet szerint haldoklik, ezáltal teljes mértékben kiszolgáltatott. Betegségének oka ismeretlen, minden érthetetlenné és hiábavalóvá válik (megszűnnek a funkciók). Nem mozog, nem érez, az egykori bajnokot mások mozgatják. Reflexvizsgálat, felültetés, a beteg kétóránkénti átforgatása. Körülötte, ahogyan Ulickaja regényében Alik, az emigráns festőművész körül, addigi életének legfontosabb szereplői gyűlnek össze: szerelmei, családja és tanítványai. S mivel az előadás nem az említett regény szöveghű feldolgozása, a történetbe – további elemként – beemeli az Alkésztisz-mítoszt, és ezzel párhuzamosan az átvállalt teher, vagy átvállalt halál dilemmáját is. Utóbbit már a kezdő konyhai jelenet is előrevetíti, amikor Ildikó (Tóth Ildikó) és Dóra (Furulyás Dóra) egy haldokló utolsó levegővételeit, a halállal való küzdelmét kísérelik meg reprodukálni. Ez az úgynevezett belépő a történethez, ebből bomlik ki később az előadás második felére kikristályosodó, már korábban említett dilemma, amely arra keresi a választ, hogy az ember meddig képes elkísérni a másikat annak életútján. Átvállalhatjuk-e egymás terheit, és ha igen, akkor milyen mértékig? S szükséges-e mindez egyáltalán? A görög mitológiától, Alkésztisz történetétől jelentősen eltérve, az egy ponton túl folyamatossá, mondhatni rutinszerűvé váló halál-átvállalás ugyanis érezhetően nem képes fokozni az ily módon megszabadítottak boldogságérzetét. Inkább csak – az egyes jelenetekben már-már kisszerűvé alacsonyodó – hétköznapi túléléshez kell, ráadásul az új állapotot nem követi a joggal (?) elvárható megvilágosodás, vagy egyfajta társas, és ezen túlmutató társadalmi összefonódás, esetleg érzelmi kötelék. Semmi, amiben hinnünk lehetne, de minden, ami már van, és hiábavalónak érezzük (Zsolt meggyógyul, de „világgá ment, nem lehet fel-hívni"). A kezdeti hit és segíteni akarás persze nem az: a rászorulót ápolni, gondozni („Pisilésnél beosztjuk, mint egy kutyánál"), bíztatni kell, de aztán úgyis mindig ráébredünk: a saját életét mindenki csak maga képes megélni. A lehetőség viszont mindvégig adott: a titokzatos betegségben („Nincs kóros eltérés") szenvedő Zsolttól előbb jelenlegi szerelme, Angéla (Stefanovics Angéla), tőle az apját játszó István (Gőz István), majd sorban a többiek, ki egy puskalövésre, ki magát a mosógépbe veszejtve vállalja át szimbolikusan a szenvedést és a halált.
A meglévő irodalmi-mitológiai anyagból és a jelenlévő színészek, táncosok improvizációiból létrejövő darabban felvetett problematikának valamiért mégsem érezzük a súlyát, s ennek oka vélhetően az interpretációban keresendő. A sajátos műfaji keveredést (és a funkcionalitást=túlélést) erősítő eszközök és kellékek, a színváltós párologtató, a mosógép, az ócska bútorok, a vízforraló, a porszívó, a laptop, a facebook, a klipek és nem utolsósorban a hétköznapi dialógusok a néző számára egyszerre teremtik meg a befogadás és az eltávolítás, elidegenítés lehetőségét. Ez a kettősség az előadás atmoszférájához elengedhetetlen. Kevésbé szerencsés azonban, amikor az elidegenítést, és ennél fogva a – befogadást gátló – súlytalanságot a színészek és táncosok jelenléténél éppen akkor érezzük, amikor ennek az ellenkezőjére lenne szükség. Ezáltal pontosan azok az arányok tolódnak el, melyek élet vagy halál (és átvállalás) kérdését feszegetik. Egy konkrét példánál maradva: nem csak az a veszélyes, ha Angéla (aki addigra már átvállalta Zsolt sorsát) elalszik, de az is, ha az egyébként tragikus események megjelenítése már-már a komédiához közelít (a szükséges arányt egyébként Nagy Zsolt és Tóth Ildikó szerepében fedezhetjük fel a leginkább). Táncoltatják, cipelik, a szivacsról a fotelbe emelik, ropit tűznek a hajába, rángatják, hasonlóan, mint korábban Zsoltot, akit a porszívóra emelve kocsikáztatnak körbe-körbe („Most azt csinálunk veled, amit akarunk") és közben nem hagyják elaludni. Ebben, az aránytalanságok miatt, még véletlenül sem fedezzük fel az álom és a halál kettősségét, pedig – ismét a görög mitológiához visszanyúlva ─ ezúttal Hypnoszra és Thanatoszra, a testvérpárra történik utalás (az előadás címét is innen kölcsönözték). Ez azonban elsikkad a túlontúl humorossá sikeredett elemek mellett. Valahogy úgy, ahogy a Gangham hallgatása közben a társadalom felszínessége vagy nyomora.

Titkos Társulat – Tünet Együttes: AZ ÁLOM FÉLTESTVÉRE
Rendező: Kárpáti Péter. Dramaturg: Sebők Bori. Látvány-konzultáns: Izsák Lili. Munkatárs: Barna Zsuzsanna. Produkciós veze-tő: Kulcsár Viktória. Koreográfus: Szabó Réka. Orvos-konzultáns: Dr. Rásonyi Tamás, neurológus.
Szereplők: Tóth Ildikó, Nagy Zsolt, Stefanovics Angéla, Furulyás Dóra, Stork Natasa, Szabó Zola, Szász Dániel, Gőz István, Csányi Dávid.

FÜGE Produkció

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2013. január 20.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu