Gáspár-Singer Anna: Ha a boldogság teher
Szvoren Edina Nincs, és ne is legyen című kötetéről
Szvoren Edina írói tapasztalata a boldogság, szűkebb értelemben véve, a családi boldogság hiánya.
Szvoren Edina szövegeit legelső alkalommal olvasni hasonló élménnyel ér fel, mint amikor az ember a hetek óta felgyülemlett újsághírek közül kizárólag azokat kezdi el áttanulmányozni, amelyekben minimum vér folyik, esetleg olyan abnormis cselekedetekről számolnak be, melyeknek feldolgozásához sok esetben egy élet is kevés volna. Az újsághírek azonban – ahogy a védekező mechanizmusunk működésbe lép – többnyire nyom nélkül elmúlnak belőlünk. A Szvoren-novellák viszont ennél lényegesen hosszabb ideig kísértenek. És nem csak azért, mert több bennük a poézis.
Az eddig megjelent két kötetet összehasonlítva, ha létezne fokmérője a szövegek erősségének vagy sokkal inkább a bennük megjelenő kíméletlenségnek, akkor a Nincs és ne is legyen-t a Pertu lekörözné. Ennek az összevetésnek persze nyilvánvalóan nincs értelme, még akkor sem, ha az olvasás során akaratlanul is párhuzamba állítjuk a két könyv elbeszéléseit/novelláit (az utóbbi kötetben szereplő viszonylag rövid és tömör szövegekre talán az utóbbi meghatározás illik). Ami viszont tény: a Pertut az elbeszélésmódok sokfélesége, az új kötetet ezzel ellentétben az egységesség jellemzi. Az újban egyes szereplők többször is feltűnnek; a Nincs és ne is legyen mégis olyan novellák ─ esetenként nagyon is összefüggő ─ láncolata, amelyben az egyes darabok önállóan is megállnak, és az alakok gyakori áttűnése, átjárása ellenére sincs olyan érzésünk, mintha regényt olvasnánk.
A szövegek térideje is szűkebb: míg a szerző a Pertuban a kortárs jelentől egészen a középkorig (illetve egy, az északi szigetre tett utazásig) nyúl vissza, a mostani kötet jellemzően a nyolcvanas-kilencvenes, illetve az ötvenes évek Magyarországát (vagy a földrajzilag nem túl távoli Németországot) jeleníti meg: azt a kort, amelyben a hetvenes évek közepén születettek számára is keletkezhetett valóságosan megélt élményanyag. Ha másként nem, akkor (közvetve) a szülők, nagyszülők elbeszélései révén.
Szvoren Edina írói tapasztalata a boldogság, szűkebb értelemben véve, a családi boldogság hiánya. „Nem látok mást, csak családot. Ha épp nincs jelen, akkor a hiánya válik fontossá, vagy már régi családok tagadásaként jelentkezik. Persze vannak az életnek más szintjei, de azokat én nem tudom megfogalmazni" – mondja egy vele készült interjúban.
A boldogtalanság evidenciaként való megélése, a kapcsolati anomáliákból és devianciákból építkező atmoszféra és a mindezt elbeszélő narráció a Nincs és ne is legyen-ben olyan zárt világot eredményez, melyből az egyes alakok számára nincs kiút. Sem egzisztenciálisan, sem pedig érzelmileg. A helyzet irracionalitása maga a racionalitás: a személyek elérendő boldogság felé tett tétova kísérletei rendre meghiúsulnak. De ha a kísérletek sikerülnének, egy boldogabb világban elveszítenék tájékozódási képességüket, mely egyedül a közvetlen érzékelésformákban és a tárgyakhoz való viszonyukban testesül meg. A novellák főszereplői sokszor sérült, súlyosan beteg vagy autisztikus gyerekek és felnőttek; az ő nézőpontjuk felől közelítve a világ csak ebben a formájában (a fizikai szinten, a cselekvések és a nyelv repetíciójában, a már-már rituáléknak tűnő kényszercselekvésekben) tapasztalható meg. Ennek megfelelően nem a már említett devianciák, illetve magának a boldogtalanságnak a megélése az abszurd, hanem az esetleges gesztus, amellyel kilépnének belőlük, hiszen ezzel addigi életüket kérdőjeleznék meg, ismételten a tagadás, a hiány révén: „Visszafelé észrevettem a cipőnyomom. Minél élesebb, annál üresebb. A láb hiánya. Lassítottam, leguggoltam, hadd nézzenek. A kezemmel töröltem el." (A babajkó)
Már ideológiák sincsenek, csak a száraz tények és a bűntudat, ahogyan az a címadó novellában (mintegy ismétlődő mantraként) is kifejeződik: „Édes-anyám, egyetlenem, nincs boldogság a Földön, de ne is legyen."
Szvoren Edina novellisztikájában a közvetlenül megélt valóság megtapasztalásában fontos szerep jut az érzékszerveknek, s így a testnek, a szagoknak is. A szereplők egyrészt ezeken keresztül tájékozódnak, másrészt a világ a (számukra boldogtalanságban realizálódó) részletekből összeadódva, így válik teljessé.
„Emmi néni végigdörgölte a fejünket a fürdőlepedőjével. Pöttyös kendője közben a nyakába csúszott, haja a vállára omlott, a kendő alól pedig kiszabadult valami nem is annyira kellemes illat. Mint a vizes mogyoróé, mikor kint felejtjük a kertben. Vagy inkább a konyharuháé, ami azért olyan büdös, mert Papika kézmosás nélkül törli bele a zsíros kezét. Édesanya egyszer Papika arcára suhintott vele. Papika harisnyájának a szaga egy másik világ." Ezt a teljességet azonban ők maguk nem érzékelhetik, számukra ugyanis csak a részletek ismerhetők meg („...végképp nem tudom, hogyan adjak számot arról a gyötrelemről, ami nem a részletekben rejlik, hanem az egészben"), ezzel magyarázható az egyes narrációkban megjelenő, rendkívüli részletességgel bemutatott fizikai-testi valóság. Az érzékszervekre ható fizikai viszonyok állandó jelenléte sokszor valamifajta viszolygást kelt az olvasóban; a szereplőknek azonban mindez ismerős, nem egyszer megnyugtató: ha az űrt mégis betöltik, a hiány akkor válik igazán szembe-tűnővé, az addig természetes állapot idegenné. „Szerelemgyerek a születésnapján hallókészüléket kapott anyától. Mintha két berregő daganat nőtt volna a fülére." (Hundeschule)
A viszony a nyelvhez (implicit és explicit módon) szintén fontos szerepet kap: a világról alkotott (szerzői) tapasztalat a pontosan felépített, néhol lecsupaszított, máshol részletgazdag vagy épp tömör mondatokban, a jellemző szóhasználatban érhető tetten. A szereplők létrehozta szöveg, illetve a nyelv állandó javítgatása, kényszeres megtisztítása a nem megfelelő vagy épp zavaró kifejezésektől, hangoktól (mint például a Folt című novellában: „...azt hiszem, nem szeretek bizonyos szavakat. Mint például laszti.") egyfajta hiányról, a külvilág megtapasztalásának, és ezáltal a teljesség (a boldogság) elérésének lehetetlenségéről árulkodnak. „Ruhát kerestem Dének. Hamvasztást akart. Régebben úgy szólítottam, hogy Édesanya, de egyszer csak szégyellni kezdtem a magánhangzókat (Dé halála).
A narráció időnként túlnő a cselekményen: előfordul, hogy a dramaturgiai szál elvarratlan, a novella lezáratlan marad. A szövegek teremtett világának szereplői olykor – úgy tűnik – magát az olvasót idézik meg, aki hasonlóan az egyes alakokhoz, kissé tanácstalan a novella végkifejletével kapcsolatban (például a Fél óra rövidebb, mint egy hászid ének, illetve a Bábel tornya című novellák esetében). Bizonyosság helyett inkább csak sejtéseink lehetnek, különösen ha a narrátorról kiderül, hogy megbízhatatlan (Papírsárkány).
Ahogyan a korábbi, úgy a mostani szövegekre is igaz, hogy a szereplők mikrokörnyezete azokból az apró részletekből épül fel, amelyeknek összessége kíméletlen és főként illogikus valóságrendszert hoz létre. A teljesség, az egész felé tett kísérletek (csakúgy, mint a gyakori motívumként megjelenő dunai kavicsok valamely ismeretlen logika szerinti gyűjtése, rendszerezése) a hiábavalóságba torkollanak. A kimondhatatlan szólal csak meg, mint valami mantra: hangosan, kitartott lélegzetvétellel ismételgetve.
Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen
Budapest, Palatinus Kiadó, 2012