Szoboszlai Annamária: Cekkerrel a karmesternél

Didier Caron: Hamis hang -

Vajon lehet valóban fontos, meghatározó művész az, aki emberileg silány?

A Hamis hang, ez az Franciaországban népszerű kamaradráma egy szörnyű titok gravitációs terében bontakozik ki. Sikerének oka nyilván kettős.

Egyfelől hasonló eszközökkel él, mint a közkedvelt, borzongást keltő tévés pszicho-thrillerek, vagyis a műfajnak megfelelően használja a homályban tartás, a késleltetés, a félelemkeltés dramaturgiáját egy vészjósló, fojtogatóan zárt térben. A Hamis hang esetében egyértelműnek tűnik ugyan, hogy ki kit fenyeget, vagyis ki (lesz) az elkövető s ki az áldozat, mivel azonban az okok ismeretlenek, hosszan feszül a kérdés, hogy mit akar ez a szerencsétlen, szürke, zavart kis ember, Léon Dinkel az elismert, sikeres karmestertől, miért keresi fel őt a hangverseny után az öltözőben, kér tőle autogramot, akarja lefotózni hegedűvel a kezében, miért teszi hívásra alkalmatlanná a telefonkészüléket, s miért tud mindent, de mindent Hans-Peter Miller karmesterről és a családjáról. És miért visz neki vörös posztóba bugyolált ajándékot.

hamishang1Vasvári Csaba / Fotók: Takács Attila

A pszicho-thriller továbbá alkalmas arra, hogy a hétköznapi ember otthona biztonságában, iszogatva-falatozgatva kedvére kiborzongja magát, miközben biztonságos távolságban tartja magától a szörnyeket. Épp csak annyira engedi őket közel magához, amennyitől kellemesen megnövekedhet az adrenalinszintje, a végén pedig megkönnyebbülhet, hogy mindez nem vele történt. De mindez megfelelően „izgalmas” vagy indulatokat keltő titok nélkül nyilván nem indítaná arra Franciaországban a nézőket, hogy érdeklődésükkel színpadon tartsák Didier Caron drámáját. Ennek olyan kaliberűnek kell lennie, mely nem csak az egyes emberé, hanem mindenkit érintően közös. Az író végig is vezet bennünket a lehetséges bugyrokon: az éppen hogy csak árnyékostól a legsötétebbig. Nőügyektől, egy feltételezhető féltékenységtől indulunk, ezen gyorsan végigszaladunk, és elérkezünk a művésszé válásig, a művészetig, az amatőr kontra profi kérdéskörig. Itt icipicit elidőzünk, hisz Dinkel arra kéri Millert, akit épp most neveztek ki a Berlini Filharmonikusok élére, hogy hallgassa meg az ő hegedűjátékát. De, innen már egyenes az út Birkenauig, a koncentrációs táborig, Dinkel és Miller édesapjáig, egy fennmaradt és megőrzött fényképig, majd tovább, Istenig és a szabad akaratig. Az író érdeme, hogy szinte az utolsó pillanatig képes fenntartani az olvasó/néző figyelmét a titok feltárulására, valamint az egykori s a szemünk előtt, a jelenben lejátszódó drámai történések végső kimenetelére.

A Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda koprodukciójában létrejött Hamis hangot Ujj Mészáros Károly rendezte. A nézőt különös színpadkép fogadja. A díszlet (Fekete Anna munkája) egyszerre szürreális és klasszikus, összességében visszafogott és elegáns. Engem személy szerint lenyűgöz a színpad két oldalán elhelyezkedő felnagyított hegedűtest kidolgozottsága, az ívesen faragott fa szép megmunkálása, mely árbockötél-vastag húrjaival egyszersmind ringatózó gondola benyomását is kelti. A fekete háttér előtt fölállított hegedű-gondola jelöli ki a játék terét, a karmester öltözőjét, s harmonikusan idomul a stílbútorokhoz – asztalhoz, fotelhez, komódhoz-telefonasztalhoz –, a szoba berendezéséhez.

Ebben a térben mindkét szereplő végig jelen van, még azokban a pillanatokban is, amikor a Dinkelt játszó Nagy Dániel Viktor szerepe szerint elhagyja a szobát. Így a néző részesül is a pszicho-thrilleres szorongásban, meg egy kicsit mentesül is tőle, hisz mindkét szereplőt egész idő alatt látja. Továbbá nem igazán érezhet rokonszenvet egyik szereplő iránt sem, nincs, akivel igazán együtt érezhetne. Ujj Mészáros Károly rendezésében Dinkel vászonszatyros figurája inkább tűnik porszívóügynöknek, mint őslénykutatónak. Nagy Dániel Viktor égő szemét lesütve, a pszichopaták ijesztő félmosolyával alakítja Miller idegesítő rajongóját. Arcán és idegesen járó ujjaiban egyszerre tükröződik a visszafojtott feszültség, a valami nagy horderejűre, számára újra és idegenre készülődő ember izgalma, s ez a feszültség ott bujkál a hangjában is. Próbálom elképzelni, milyen lehet ez a Dinkel, mikor jól érzi magát, milyen lehet nyugalmi állapotban, az őslények csontjai közt, de valahogy lehetetlennek tűnik a kép. Ez az ember rögeszmés, egyetlen, mélyről fakadó indulat hajtja, ez a mozgatórugója, ez formálja arcát, tekintetét, mozgását. Ő emberként eltűnik ez alatt az indulat alatt.

hamishang2Nagy Dániel Viktor

Hans-Peter Miller a színtiszta ego. A rendező gondoskodik róla, hogy még szorongatott helyzetében se érezzünk iránta egy csepp rokonszenvet se. Zord, pökhendi, a családját telefonon keresztül dirigálja, a „szeretlek” szó szürkén, üresen cseng a szájából. Vasvári Csaba bár magasabb Nagy Dániel Viktornál, mozdulatait szögletesre szabja, kivonja belőlük a könnyedséget, a rugalmasságot, így csillogó fellépő-cipője, keményített inge s frakkja csak illusztrálja az eleganciát. Hangjából is hiányoznak az érzelmi árnyalatok. Mindenből süt a szigor, s valamiféle élettelenség. Mindezt eleinte olyasféle hiánynak láttam, mely a színész oldalán jelentkezik, utóbb hajlok arra, hogy ez a játékmód a rendezői koncepció része kellett legyen, mintegy ezzel oldva meg, hogy a néző szenvtelenül, rokonszenv nélkül lehessen tanúja a két férfi közt kibontakozó drámának, másrészt azért, hogy abszurd módon épp azokban a pillanatokban lobbantsa fel a nézőben az együttérzés szikráját, mikor minden kétséget kizáróan bizonyítást nyer Müller bűnössége. „Maga éppen olyan szánalmas, mint az én hegedűjátékom” – mondja az előadás egy meghatározó pillanatában Dinkel, rátapintva a karrierje csúcsára érő karmester alapvető emberi hiányosságaira. De vajon lehet valóban fontos, meghatározó művész az, aki emberileg silány?

És mi a helyzet Istennel? A drámában bekövetkezik az a fordulat, amikortól Isten és a szabad akarat kérdése érzékelhetően központi kérdéssé válik. Ujj Mészáros Károly rendezésében a Hamis hang azt a benyomást kelti, mintha a titok s a drámai események csak ürügyet szolgáltatnának az írónak arra, hogy Ember és Isten kapcsolatáról beszéljen. Izgalmas lenne persze megnézni a dráma francia verzióját, s látni, hogy eredeti nyelvi környezetben – s egyáltalán, francia felfogásban – hová helyeződnek a drámán belül a hangsúlyok. Az ottani előadásról készült videofelvételeket nézve, nekem úgy tűnik, egyértelműbb Dinkel erkölcsi, emberi fölénye, míg a magyar verzió mérlegelőbb, szenvtelenebb, árnyaltabb képet vázol fel az elkövetett bűnről, az elkövetőről, a titok megfejtőjéről s a büntetés kimeneteléről.

A holokauszttémán túlmutató, a szokásos kliséket lényegében elkerülő előadás született – túlzó didaktika nélkül. Az már valószínűleg egyéni ízlés kérdése, hogy a mértékkel mederben tartott előadás visszafogott színei-e a kívánatosak, vagy kéne bele (szerintem: igen) kicsit több vörös, például annyi, mint amennyivel a Dinkel által szorongatott – vörös posztóba csavart – ajándék szolgált.

Didier Caron: Hamis hang (Szentendrei Teátrum – Orlai Produkciós Iroda)

Fordította: Tótfalusi Ágnes. Látvány: Fekete Anna. A rendező munkatársa: Kovács Henrietta. Rendező: Ujj Mészáros Károly. Producer: Orlai Tibor.

Játsszák: Vasvári Csaba, Nagy Dániel Viktor.

Szentendre, Ferenczy Múzeum udvara, 2020. augusztus 22.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu