TÁP Színház: A Menedék –

Nem szimplán humorizál (old és ellenpontoz), inkább idézőjelbe teszi, egyben megkísérli önmagukra és ránk is olvasni a darabot.

Nem mehetünk el szótlanul a Színház- és Filmművészeti Egyetem bedarálása és a kormány egészpályás letámadása mellett. Úgy gondolom, ez az a pont, amikor túl kell lépnem (lépnünk) a puszta szóbeli szolidaritáson, a FB-bejegyzéseken, megosztásokon és lájkokon – ezért úgy döntöttem, hogy ezt a kritikát most nem írom meg a TÁP Színház bemutatójáról.

Hajduk Károly és Józsa Bettina / Fotók: Déri Miklós / A fotók forrása: Trafó

Vajdai Vilmos rendező is valami hasonlót mondott nekünk, akik A Menedék című előadásra gyűltünk össze a Trafóban, majd azt javasolta, hogy aki úgy érzi, énekelje el a nézőtéren felálló TÁP-színházasokkal a színműsök „Kicsi vagyok én …” kezdetű dalát. Jó volt látni, hogy szinte mindenki felállt és énekelt, ahogy azt is, hogy nem mindenki. Vajdai poénja (mert az előadást persze megtartották) nem csak azért szólt nagyobbat, mert egy kritika elmaradása gyaníthatóan kevesebb olvasót üt szíven az interneten, mint egy színházi előadásé a nézőtéren, de amíg ennek az írásnak jól láthatóan van folytatása, a Trafóban nagyon sokan tényleg elhittük, hogy a színházi esténk a közös énekléssel véget ért.

A Menedék témája legalább annyira aktuális, mint az előadás előtti abszurd. A számítástechnika által felkínált anonim virtualitás, az ezzel járó kérdések, lehetőségek és problémák a science fiction-irodalomban gyaníthatóan már akkor jelen voltak (ha nem előbb), amikor mi még legfeljebb Super Mario 1.0-át játszottunk Commodore 64-eseken (amelyeknek 64 kilobyte – !!! – volt a memóriája). Időközben nem csupán a filmipar, a drámairodalom és a színház lovagolta és lovagolja meg újra és újra a vadonatúj jelenség által keltett hullámokat, de a virtualitás a pedagógia, pontosabban a pedagógusok és a szülők számára is megkerülhetetlenné vált, egyelőre úgy tűnik, elsősorban napi szintű nevelési problémák (online bántalmazás, internetes zaklatás, netfüggőség, figyelemzavar, stb.) formájában. Hazánkban Tasnádi István Cyber Cyrano című 2010-ben írt drámája talán az első irodalmi mű, amely jövésmenésünket a virtuális világban élesen megfogalmazott társadalmi problémaként kezeli. Nem véletlen, hogy gyakran színházi nevelési előadásként állítják színpadra.

Vitárius Orsolya és Hajduk Károly

Jennifer Haley darabja (fordító: Varga Zsófia), amely szintén a 2010-es évek elején íródott, ugyanehhez a vonulathoz, annak is a szórakoztatóbb fajtájához tartozik. A szórakoztatás persze nem azt jelenti, hogy a hasunkat fognánk a nevetéstől az olvasása közben, inkább azt, hogy ez egy fontos kérdéseket megfogalmazó, izgalmas sience fiction, amelyben közel azonos erővel feszülnek egymásnak etikai érvek és ellenérvek, miközben egy helyenként meglepő, jól követhetően csavaros történet bontakozik ki előttünk. A közeljövőben járunk, ahol, miután az emberiség szinte teljesen elpusztította addigi életterét, mindenki egy Nether nevű virtuális világban, általa választott kinézetű és korú avatárján keresztül éli az életét. A hatóságok folyamatos ellenőrzés alatt tartják a Nethert. Valaki azonban létrehoz egy tökéletes anonimitást biztosító, és ettől a kontrolltól teljesen független virtuális világot, a Menedéket. A darabban a hatóság egyik tisztjének (Morris) nyomozását követhetjük végig, aki meg akarja találni a Menedék létrehozóját, az azt üzemeltető szervert, és meg akarja szüntetni magát a Menedéket. Ennél többet, krimiről lévén szó, nem lenne illő elárulni.

Legfeljebb még annyit, hogy a darab lételméleti (Mennyire valóságos egy virtuális világ, és mennyire a benne létrehozott kapcsolatok? Egyáltalán, mi a valóság?) és etikai kérdéseket (Lehet-e bűn, amit avatárunkkal követünk el egy virtuális világban? Vétkezhetünk-e a fantáziánkkal? Valóságos szabadság-e, amikor tetteinknek nincsen következménye?) egyaránt felvet. Mindezek pedig az életterét elpusztító emberiség társadalomkritikus axiómájából, mondhatni közhelyéből nőnek ki. A science fiction egyik sajátossága, hogy – jó esetben – fajsúlyos és lényeges kérdésekkel csiklandozza meg az intellektust és akár az érzékeket is, ám a kérdései mindig egy „távoli galaxisra” vonatkoznak. Pontosabban: megengedi, hogy úgy tegyünk, mintha csupán egy képzeletbeli utazáson volnánk egy képzeletbeli világban. Hailey darabja is egy ilyen jó esetű „mintha” darab. Kérdés, hogy a TÁP Színház előadása kezd-e bármit is ezzel a kellemes távolsággal. Nem mintha kötelező lenne kezdenie, de Vajdai Vilmos rendezéseit részben kellemetlenkedően kortárs jellege miatt szokás szeretni vagy nem szeretni.

Józsa Bettina és Terhes Sándor

Már a címadás is hangsúlyeltolódást sejtet. Haley a The Nether címet adja a darabjának, ami Poklot jelent (annak is inkább a Sehol és Semmi, és nem az Alvilág /Underworld értelmében), a TÁP Színház előadásának a címe (A Menedék) mintha az eredetivel szemben finoman a létezésre és a szabadságra tenné a voksát. Az igazi alkotói kihívás azonban az, hogy a darab szereplői folyamatosan szövegelnek, miközben – legalábbis a hétköznapi értelemben vett tevés-vevés szintjén – szinte semmit sem csinálnak. Az előadást így meg lehet támogatni hangulatfokozó hangeffektekkel, hatásos és jelentésképző kortárstánc-betétekkel (koreográfus: Hód Adrienn), a jó ritmusban egymást követő jeleneteket bele lehet helyezni egy puritánsága mellett is összetett, többszintű, valószerűtlen térbe (látvány: Juhász Nóra), a valóság és a virtualitás különféle szintjeit látványossá lehet tenni jól működő jelmezekkel (jelmez: Bujdosó Nóra) – persze mindez pontos és erős színészi játékok nélkül vélhetően vajmi keveset érne. Mármint a színházi sztenderdhez képest is keveset.

Lestyán Attila és Vitárius Orsolya

Az alakításokról sem könnyű beszélni a spoilerezés veszélye nélkül. Annyit bizonyosan kimondhatunk, hogy a TÁP Színház aktorai meggyőzően keltik életre a történet intellektuális mozgalmasságát. Az után, hogy a kifejezetten vékonydongájú színész többek között Héraklészként is remekelt[i] már, Hajduk Károly vélhetően bármit el tudna játszani. Most egy minimum kérdéses figurát (Sims, Papa) alakít, akit annak szerethető és legkevésbé sem szerethető vonásaival együtt képes erővel és igazsággal feltölteni. Egyetlen helyen törik meg a játéka, amikor az előadás vége felé egyik pillanatról a másikra el kell vesztenie a tartását. Nem véletlen a bicsaklás, mivel az elerőtlenedés, amelyet egyfajta morális üzenet követel meg, a darab Achilles sarka. Terhes Sándor életből kiábrándult színpadi alakja (Doyle) sokkal inkább egy tömbből van kifragva, de hasonlóan pontos és súlyos. Így talán Józsa Bettinának van a legnehezebb dolga, aki a nyomozótisztet (Morris) játssza, és e két figurával kell megküzdenie, vagyis fel kell tudnia venni a versenyt a két színésszel. Ha ugyanis ez nem sikerül, elvész az azonos erejű igazságok küzdelmének tétje és izgalma. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen tavaly végzett színésznő jobbára állja is a sarat, pedig a Színmű autonómiájáról szóló előjáték után meglehetős hátrányból indul a szabadság mellett érvelő Hajduk Károllyal szemben. Vitárius Orsolya, akit kortárstáncosként ismerhetünk, egy virtuális figurát (Irisz) kelt életre, annak valószerűtlenül valóságos, kilencéves felnőttségével, a Lestyán Attila által játszott avatár (Woodnut) egy fokkal valószerűtlenebb, ők ketten külön-külön és együtt is jól hoznak egy helyzethez illő, különös létállapotot.

Vitárius Orsolya és Hajduk Károly

A legnagyobb különbség Haley darabja és a TÁP Színház előadása között az, hogy előbbi bármiféle humort nélkülözve, komolyan veszi magát, Vajdai rendezése ellenben ki-kikacsint ránk. Ezzel nem szimplán humorizál (old és ellenpontoz), inkább idézőjelbe teszi, egyben megkísérli önmagukra és ránk is olvasni a darabot. Önmagukra a művészet, ránk az állampolgárok felelősségeként – és talán mindannyiunkra a hazai párhuzamos (ál)valóságok avatárjainak ódiumaként. Mivel a darab tudományos fantasztikus karaktere túlerőben van, ez a kísérlet kevéssé sikeres. Noha az előadás a maga szellemességével együtt a legkomolyabban megcéloz minket, messze nem lehetetlen kitérni előle. Izgalmas lélektani krimivel és fontos kérdésfeltevésekkel kínál meg, gondolatgazdag és minőségi szórakozást nyújtva a nézők pandémia során elgémberedett vagy éppen túlpörgött idegrendszerének… De talán nem fáj eléggé. Éppen fordítva.

Jennifer Haley: A Menedék (TÁP Színház)

Fordító: Varga Zsófia. Dramaturg: Bíró Bence. Látvány: Juhász Nóra. Jelmez: Bujdosó Nóra. Videó: Varga Vince, Juhász András. Koreográfus: Hód Adrienn.

Rendezőasszisztens: Péter Benjámin. Rendező: Vajdai Vilmos.

Szereplők: Hajduk Károly, Józsa Bettina, Terhes Sándor, Vitárius Orsolya, Lestyán Attila.

 Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2020. szeptember 5.

[i] A Trakhiszi nők előadásában, amelyet 2007-ben mutattak be a budapesti Katona József Színházban.