Manna Produkció: A jegesmedvék etetése tilos-

Az alkotók kiindulópontja egy kanadai fotós, Paul Nicklen valós élménye, egy jegesmedve haláltusájának megfigyelése volt: ahogyan hiába kutat élelem után a szemétben.

Összegyűjteni, majd újrahasznosítani sok műanyagot. Elhelyezni az így készült bábfejet az itt-ott nylonanyagokkal, fóliákkal díszített színpadtér közepén, és megvilágítani azokat. Kísérletezni velük, az emberi testtel és a kettő egymáshoz való viszonyával. A nézővel. Hagyni a szabad jelentéstársítást. Főleg, ha közismert kérdésekről van szó, mint globális felmelegedés, klímaváltozás, környezet- és állatvédelem, fenntartható fejlődés, szelektív hulladékgyűjtés, újrahasznosítás.

E fogalmakkal úton-útfélen találkozhatunk. Számos szervezet, kezdeményezés, program foglalkozik velük. Ám sokszor megragadnak a felhívás szintjén, és a tényleges tett elmarad. Az átfogó változás, a nagybetűs megoldás pedig várat magára. De hogyan lehet beszélni mindezekről a színházban? Szavak nélkül, úgy tűnik.

Nagy Petra és Kovács Domokos / Fotó: Kállai-Tóth Anett

Kovács Domokos és alkalmi társulata nem a hagyományos színházi kódrendszert választotta. A Manna Produkció és a Bethlen Téri Színház támogatásával létrejött előadás egy kilenc hónapos, kísérleti jellegű műhelymunka eredményeként született meg, és feltételezhető, hogy az alkotás folyamata a bemutató után sem szűnik meg. Egyedisége leginkább összetett formanyelvében ragadható meg, ami a tánc-, a mozgás- és a bábszínházat egyesíti a szöveg teljes mellőzésével.

Kovács Domokos – az előadás rendező-koreográfusa – és Nagy Petra mindenekelőtt a benyomásaikra, érzeteikre hagyatkozva dolgozott a próbafolyamatban, akárcsak a közönség, amikor megkíséreli a jelentésteremtést. A non-verbalitás, a hangsúlyos látvány, az impresszív zenei betétek, a csönd zajai, a fények, valamint a játék a tárggyal, a testtel, illetve a testek közötti kapcsolattal, a mozdulatok, a térhasználat és az anyagok alkalmazási módja – mindezek széles asszociációs hálókat teremtenek az előadók és a befogadók számára egyaránt.

Az alkotók kiindulópontja egy kanadai fotós, Paul Nicklen valós élménye, egy jegesmedve haláltusájának megfigyelése volt: ahogyan hiába kutat élelem után a szemétben. Elpusztulását a National Geographic fotósának megrázó filmfelvétele tette híressé. A színházi produkciónak így két fix eleme lett: egy jegesmedve és egy fotós, akinek változó perspektívájából újra és újra végigkövethető az egyed szenvedése. Azonban az, hogy éppen ki az állat, ki az ember, és hová vezet a variációs ismétlődés, a megadott laza keretrendszeren belüli értelmezésen múlik. Azt biztosan érezzük, hogy a történet metaforikus szintre emelésével az előadás társadalmi kérdéseket feszeget.

Kovács Domokos és Nagy Petra / Fotó: Sín Olivér

Például: hogyan avatkozhat be az ember a természetbe? Van joga hozzá egyáltalán? És megteszi általában, ha módjában áll? Számít egy egyed megmentése, ha az egész faj veszélyeztetett? Hogyan értelmezhető az ember, az állat és a természet viszonya? Hol húzódik a határ az emberség és az állatság között? Kitágítva a kérdéskört, hogyan viszonyul egymáshoz a többségi társadalom és a kisebbség? Mennyire vagyunk képesek önmagunkon túllépve, másoknak segíteni? Értelmet kap az elmúlás, ha szemtanúja van, ha megörökítik?

Egyértelmű válaszokat természetesen ne várjunk. És ha a darab elején esetleg megpróbálkoznánk valamilyen lineáris történet felállításával, felejtsük el! Egyszerűen csak hagyjuk, hogy hassanak ránk a képek: Mihály-Geresdi Zsófia újrahasznosított szemétből készült, letisztultnak és sterilnek tetsző látványvilága, mely a megvilágítás révén egy jeges vizű vidékre emlékeztet. Harmóniája mindvégig kompenzálja a színpadon zajló brutalitást. Az előadás emblematikus műanyagbábja, a jegesmedvefej egyúttal dinoszauruszt vagy egy ponton akár speciális kézi lőfegyvert is az eszünkbe juttathat. A sittes zsákok és fóliák egyszerre díszletelemek, bábok és jelmezek, amikor a játszók testének kiegészítőjeként jelennek meg. Az előadás mozdulatművészete a test és a báb koherens együttműködésére épül. Mindemellett jól tesszük, ha hagyjuk, hogy hassanak ránk Tarr Bernadett változatos zenei betétei, melyekhez a színészek és a bábok mozgása is illeszkedik.

Szövegkönyv híján az előadás mozgáskottáját a dramaturg, Nagy Orsolya készítette. A variábilis szerkesztési lehetőséget az etűdök sorozata biztosítja. Az egyes epizódok hasonló, egyre felfokozottabbá váló dinamikájuk mentén jól elkülöníthetők, és általában egy-egy feszültséget fenntartó kiállás előzi meg őket. A két játszó legtöbbször eközben cseréli ki a fotós és a jegesmedve szerepét. A szenvedő helyzetébe általában mindig a másik által kerülnek bele. A karakterek megtestesítésével együtt a megfigyelő perspektívája is változik. Míg Nagy Petra mint fotós a nézőknek háttal, Kovács Domokos velük szemben foglal helyet, így a közönség azt is látja, hogyan nézi a leragasztott fólia alatt vergődő testet.

Vajon mit várnak az alkotók a közönségtől? Azt, hogy ne csak nézők, résztvevők is legyenek. Az előadás legfőbb célja – akárcsak Paul Nicklennek – a társadalom figyelmének felhívása az általa okozott globális problémákra, és ösztönzése a megoldáskeresésre. Ezt szolgálta a hónapokkal a bemutató előtt meghirdetett újrahasznosítható anyagok gyűjtése, amellyel a leendő közönség hozzájárulhatott a díszlet és bábok gazdaságos elkészítéséhez.

Kovács Domokos / Fotó: Sín Olivér

Maga a produkció is az elejétől fogva, tudatosan igyekszik kimozdítani a nézőt a passzív befogadó pozíciójából. Több-kevesebb sikerrel provokálja, olykor zavarba hozza a jelenlévőket, akik észrevétlenül résztvevővé válnak. Az alkotói szándéknak megfelelően leginkább a jelentésteremtésben válnak aktív szereplővé, kezdve a karakterek beazonosításával. De bevonja a közönséget az is, hogy a darab elején az ülőhelyek elfoglalása érdekében át kell lépnünk a szűk folyosón kicsavart pózban, tetemként fekvő két előadóművészen. Ez, mintegy a darabot keretezve, a távozásakor is megismétlődik.

Az előadás egyik legizgalmasabb etűdje, amikor Nagy Petra, beülve a közönség első sorába, áthágja a színpad és a nézőtér közötti határt. Így válik a fotósként a nézőkkel közösen a haldoklás megfigyelőjévé. Többség és kisebbség feszül egymásnak ezen a ponton, miközben az alapvető életfeltételekért folyik a kétségbeesett küzdelem. A passzív közönség tett, segítségnyújtás nélkül tekinti végig Kovács Domokos jegesmedvéjének elpusztulását, és a később megkísérelt közeledések is sikertelennek tűnnek.

Kovács Domokos non-verbális, fizikai báb-táncszínházi produkciója izgalmas formanyelvével, összművészeti jellegével és szerteágazó utalásrendszerével új, érdekes megközelítési módot kínál számos, már sokszor hangoztatott társadalmi kérdés felé. Így amellett, hogy betekintést enged a színházművészet egy kevésbé közismert területére és annak értelmezési lehetőségeibe, hatékonyan segítheti a fiatalok, sőt a felnőttek téma iránti érzékenyítését. Drámapedagógiai programmal kiegészítve (irányított előkészítő és feldolgozást segítő foglalkozásokkal, beszélgetéssel az alkotókkal), főként középiskolás diákok számára lehet tanulságos színházi élmény.

A jegesmedvék etetése tilos (Manna Produkció)

Játsszák: Nagy Petra és Kovács Domokos.

Zeneszerző: Tarr Bernadett. Látványtervező: Mihály-Geresdi Zsófia. Konzulens: Fejes Kitty. Dramaturg: Nagy Orsolya.Drámainstruktor: Milovits Hanna. Rendezőasszisztens: Horváth-Láng Zsuzsa. Produkciós vezető: Gáspár Anna.

Rendező-koreográfus: Kovács Domokos.

Bethlen Téri Színház, 2020. szeptember 19.