Fekete Ádám: Haloktatás, márványprotézissel -

…írója, rendezője és egyben szereplője is az előadásnak, amit a februári sikeres csípőprotézis-műtéte ihletett.

Fekete Ádám legújabb rendezése, a Haloktatás, márványprotézissel egy hosszú pillanat kimerevítése. Hogy ez fizikai értelemben vett kimerevítés-e, vagy pusztán az elménk játszik velünk az asszociációk egymásba fonódását látva, az kérdéses. Talán egyszerre mindkettő, hiszen a tudat és a test egymásra hatnak, végtelen és véges összekapcsolódik a Trafó nagytermében.

Fekete Ádám / Fotók: Jókúti György

Ahogy a korlátlan korlátok közé záródik, úgy keveredik a valóság a fikcióval. Igaz történetet látunk, efelől a darab egy másodpercig sem hagy kétséget, mégis, mintha a különc figurák és a tér végtelensége nyomán egy groteszk mese tárulna elénk. Pedig minden egyes pillanata a valóság leképezése a maga tökéletlenségében.

Fekete Ádám írója, rendezője és egyben szereplője is az előadásnak, amit a februári sikeres csípőprotézis-műtéte ihletett. Látjuk a fizikai rehabilitációs klinikát, de ez inkább csak egy abszurd tér, amelyben a szanatórium minden szereplője képviselteti magát – az intézetigazgató főorvos, a nővér, sőt még a többi beteg is megjelenik. Figuráik egy jól sikerült karikatúrához hasonlítanak, elnagyolt gesztusaik, térformákba szerveződő mozgásuk remekül illeszkedik a nem kevés társadalomkritikát rejtő szövegeikhez. Az előadás valódi görbe tükör, amelyben ráismerünk saját kicsinyességeinkre, félelmeinkre, ki nem mondott feszültségekre, egyszóval Ádám – vagyis mint később kiderül: Ábel – élete hirtelen összefonódik a néző múltjával és jelenével, és Fekete Ádám szemén keresztül egy furcsa egyveleget hoz létre.

Vadász Krisztina, Hojsza Henriette, Barna Lilla, Laboda Kornél

De nem csak az ő szemszögéből látjuk a történetet: eredetileg az idén végzett fizikai színházi koreográfus-rendező szak hallgatóinak vizsgaelőadásaként került színpadra a mű, most is ők játsszák, róluk is szól. Mindenkinek megvan a helye, nincsenek görcsös mellémondások, a poénok ülnek, a közönség pedig könnyen ráhangolódik minden apró mozdulatra. A figurák saját groteszkségükben is olyan elevenek, hogy akár közülünk is kiléphetnének – meg is teszik, egyenesen a nézőtérről sétálnak a színre. Minden mozdulatukban, megnyilvánulásukban különböznek egymástól, és ez a különbözőség teszi őket hasonlóvá. Gyulai-Zékány István mégis kiemelkedik közülük, és nemcsak sajátos megjelenésével. Uralja a teret, játéka könnyed, és rendkívül hálás szerep jut neki: összeköti a szereplőket, tér- és idősíkokat, a rehabilitációs klinika igazgatójából egyszerre sakkjátékossá válik, aki tetszése szerint rakosgathatja a figurákat a táblán. Ám a végén saját játéka kergeti őrületbe, saját magának is mattot ad.

Barna Lilla

Kotormán Ábel játssza – legalábbis az első pillanatban ezt gondolhatnánk – Fekete Ádám fiatalkori énjét. De nincs szó teljes átlényegülésről, ő szerepe szerint továbbra is csak Ábel, akinek fogalma sincs, hogy mi történik vele, miért adják fel az izmai egyik pillanatról a másikra a szolgálatot. Hogy ez éppen ugyanúgy történik, ahogy Fekete Ádámmal is történt, úgy látszik, pusztán a véletlen műve. Az azonosulás hiánya egy rendkívül tudatos rendezői koncepció része, talán éppen azért, hogy egy pillanatra megállítson és elgondolkoztasson: Ábel akár mi is lehetnénk… Őt a teste tartja fogságban és szorítja korlátok közé, mást a félelmei, megint mást az anyagiak. Az osztály többi tagja is mellérendeződik, egyenrangú szereplőként. Mindenkinek megvan a saját története, mindenki megküzd saját korlátoltságával. És miközben ráébrednek arra, hogy céljaik útjában legfőképpen saját maguk állnak, újraalkotják magukat. Identitáskeresés? Lehetséges, de talán mégsem csak erről van szó. Hiszen abban a néhány kimerevített időpillanatban, amelyeket a darab megmutat, ők tökéletesen tisztában vannak magukkal, frusztrációjuk a cselekvés hiányából, a döntések meg nem hozásából ered. Megkérdőjelezik magukat, és a sorozatos kérdésfeltevés válik az egyetlen biztos ponttá ebben a megrendezett káoszban.

Az egyetlen kevésbé működő figura Ténai Petra karaktere. Nincs könnyű dolga, úgy kell jelen lennie, láthatóvá válnia, hogy az előadás közel háromnegyed részében mozdulatlanul áll a tér közepén. Olykor sikerül neki a bravúr, kikerülhetetlenné válik, ám a jelenléte nem magyarázható pusztán azzal, hogy a mozdulatlanság is a korlátozottság egy formája, így végül, amikor megmozdul, gesztusai mögött nem látszik tartalom, a tánc – vagy inkább vonaglás – a feloldódás illúzióját hozza csupán.

Molnár G. Nóra, Kotormán Ábel és Gyulai-Zékány István

Pedig kőszoborrá merevedése könnyen magyarázható lenne. Azt előadás ugyanis többször él a kiszólás eszközével, a színészek reflektálnak kihúzott félmondatokra, átírt szerzői instrukciókra és rendezői kérésekre. Sőt, Fekete Ádám maga is hol saját történetét játszva, hol rendező mivoltában lép a színre, és kikacsintva a néző szeme láttára rendez bele az előadásba. Olyannyira része ez a színpadi világnak, hogy a performansz egy bizonyos pontján a játszók egyszerűen kilépnek a történet teréből, és saját – valós – életükbe helyezkednek vissza – vagy egyszerűen csak át. Fekete Ádám történetén keresztül élik újra saját sikereiket és kudarcaikat, mint ahogyan teszik orvosként, nővérként, ápoltként vagy szülőként. És hogy mi marad a végén? Egyesek elbuknak, mások egyszerűen csak haladnak tovább előre kitaposott ösvényeken. Egy biztos: a mese, amit életnek hívnak nem ér véget azzal, hogy a világ sötétségbe borul, és fény is hozhat teljes vakságot.

Haloktatás, márványprotézissel

Látványát tervezi: Molnár Anna. A rendezőnek segít: Garádi Gréti. Írja és rendezi: Fekete Ádám.

Szereplők: Barna Lilla, Fekete Ádám, Fekete Gábor, Gyulai-Zékány István, Hojsza Henrietta, Kotormán Ábel, Molnár G. Nóra, Laboda Kornél, Ténai Petra, Vadász Krisztina Viktória.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2020. október 1.