Oliver Zahn: Óda a felejtéshez – második rész -

Zahn alapvetően kottából játszik, s közben elmímeli nekünk a zeneszerzés folyamatát.

Nyolc óra tíz perckor kezdődik az előadás, némán ülök a laptopom előtt, egyedül, félhomályban. Mióta elolvastam az instrukciókat – tudniillik hogy ildomos volna ellenőriznem a hangot, majd a teljes képernyőmet odaítélni az előadásnak –, izgatottan várom, hogy megjelenjék előttem a megfelelő előadótér, mely talán egy kamaraterem, esetleg lakásbelső – gőzöm sincs, nem szeretek előre utánaolvasni.

Egyszer csak egy idegen képernyőképet látok; matató kurzort egy asztalon, mely feltételezéseim szerint a házigazda, a Trafó számítógépéhez tartozik. Vajon ez most egy baki, amit nem is kellene látnom, és talán maguk sem tudják, hogy adásban vannak? Aztán feltűnik valami – mármint nekem: Fenster, Hilfe, Darstellung… Ez alighanem egy német számítógép, avagy jó eséllyel német anyanyelvű felhasználóhoz tartozik, aki pedig a valószínűségek legnagyobbika szerint nem lehet más, mint az est előadója, Oliver Zahn!

Poirot-i következtetésem mámoros elégsége éppen csak egy pillanatig tart.

Akkor ez most egy baki, amit nem is kellene látnom, és talán Oliver Zahn maga sem tudja, hogy a képernyőjét közvetíti? Akkor én most kukkolok? Egy privát számítógép asztala megannyi intimitást rejthet, talán etikusabb volna elfordulnom. Jaj, még szerencse, hogy nem tudok németül!

Aztán egy szövegdoboz, afféle virtuális jegyzettömb nyílik, s az előadó megszólít bennünket. Köszön, bemutatkozik, tudatja velünk, hogy mindez élő, és hogy nem érdemes meglepődnünk, ugyanis éppen az előadóteret nézzük. Az Óda a felejtéshez – második rész Oliver Zahn számítógépének képernyőjén játszódik.

Csend. Gépelést látok magam előtt, akárha én magam írnék, de a klaviatúra nem muzsikál – keresem a közönséget, hol körülöttem, hol magamban. A háttérkép sötétszürke, homogén, jellegtelen, üres. Hangtalan zajlik a szövegdobozok duplikálása és rendezése; egy különös koreográfia, amely leginkább a szövegrészletek koncepciózus tördelését szolgálja. Zahn külön szövegbuborékokba helyezi a mondatok tövét (This is...), valamint folytatódásukat (...a memory), melyeket kivétel nélkül a szemünk láttára gépel be, elütések és korrekciók kíséretében. Tulajdonképpen egy esszét nézünk, amely látszólag épp a szemünk előtt fogalmazódik, s ez részint akár igaz is lehet, ám az előadás eltervezettségét, a tudatos és pontos szerkesztést jóval könnyebb tetten érnünk, mint az esetleges improvizációkat – Zahn alapvetően kottából játszik, s közben elmímeli nekünk a zeneszerzés folyamatát.

Csend. A kurzor megáll, s vele együtt az előadás. Kisvártatva megérintem az touchpadet. Nem, nem én fagytam le. Félek elhagyni a teljes képernyős módot, nehogy lemaradjak valamiről, inkább kitapogatom a mellettem fekvő telefont, hogy fél szememmel megállapítsam, az internet is folyik, ahogy kell. Talán az előadó gépe fagyott le, vagy a közvetítéssel van valami gond. De az is lehet, hogy mindez szándékos, a szerző játéka... Az előadás végül folytatódik, s hogy mi történhetett, már nem jövök rá. Mintha onnan követném a dolgokat, ahol korábban abbamaradtak, azonban az sem zárható ki maradéktalanul, hogy átpislogtam a kurzor megugrását.       

 

Jki_0591-1_0008.wav – hangfájl az asztalon. Meghallgatjuk. Egy német menekült szomorú melódiájának lehetünk fültanúi. Zenei aláfestés nincs, az előadó amatőr, a felvétel nem szándékozik esztétikai igényeket szolgálni, kizárólagos célja a dokumentáció – ennek a minőségnek a vizsgálatából indul ki az Óda a felejtéshez – második rész című előadás.

Oliver Zahn a kollektív emlékezettel, s még inkább a kollektív felejtéssel foglalkozik. Erről elmélkedik előttünk, velünk. A kibomló esszében, amely mindössze szövegből, egyetlen hangfájlból és három Youtube-videóból áll, a szerző a társadalmi felejtés technikáit kutatja. Összesen öt különböző technikát azonosít az egyes fejezetek végén, mintegy konklúzióként. Izgalmas részt venni a folyamatban; Zahn jó érzékkel rejti el előlünk a premisszáit, megadva nekünk az élményt, hogy élőben, jelentősebb előrelátás nélkül juthassunk el a megfelelő megállapításokhoz. Ezzel tulajdonképpen két fontos elemét is sikerült integrálnia a színháznak. Egyfelől az előadás és befogadás folyamatának egyidejűségét, s az ebből fakadó kockázatot, annak minden feszültségével, másfelől pedig a nézői szerepvállalás élményét – az érzést, hogy szükségesek vagyunk az előadáshoz, s közünk van a történésekhez.

Persze, mindezt nyugodtan nevezhetjük illúziónak, hisz Oliver Zahn nem lát minket sírni, nem hall minket nevetni, és nem veszi észre azt sem, ha netán otthagyjuk az előadást. Nem befolyásoljuk, mit csinál, és azt sem, hogy miként csinálja. Amit befolyásolhatunk, az a saját befogadói attitűdünk, a részvételünk minősége. Ez pedig alighanem az internet-csomagunk gondos megválasztásával kezdődik.

Oliver Zahn: Óda a felejtéshez – második rész

Dramaturg: Felizitas Stilleke. Rendezte és előadja: Oliver Zahn.

eTrafo, 2020. december 4.