Zalai Szilveszter: Mindenkinek
Az utolsó tűzijáték (audionarrált előadás) –
A történet nyitott szemmel is elsősorban a képzeletünkben játszódik.
A Bethlen Téri Színház és a Manna produkciója, Az utolsó tűzijáték számos okot nyújt a méltatásra, jelen írást azonban főként az előadás online bemutatójának specialitása, az akadálymentesített verzió párhuzamos elérhetősége hívta életre.
Bár jócskán van még tennivalónk a közlekedési infrastruktúra teljeskörű akadálymentesítését illetően, az elmúlt évtizedekben tapasztalható tendenciák okot adhatnak némi optimizmusra. Mára elképzelhetetlen minden olyan közösségi célzatú építészeti beruházás, amely ne számolna legalább a mozgáskorlátozottak hozzáférésének optimalizálásával. Sajnálatos azonban, hogy a korosabb épületek és tömegközlekedési eszközök ezirányú átalakítása már korántsem zajlik hasonló ütemben, s hogy hajlamosak vagyunk szemet hunyni látás- és hallássérültek, valamint egyéb fogyatékkal élő embertársaink akadálymentesítési szükségletei felett. Efféle igény a kultúra minél közvetlenebb hozzáférhetősége is, az irodalomtól kezdve, a filmen keresztül egészen a színházig – ez utóbbira szolgáltat most példát Az utolsó tűzijáték.
Földes Eszter és Udvaros Dorottya / Fotó: Kállai-Tóth Anett
A kulturális akadálymentesítők munkája nem egyszerű. Egyrészt törekedniük kell arra, hogy áthidalják a befogadók érzékelési hiányosságait, vagyis minél megragadhatóbbá, érthetőbbé kell tenniük az előadást, másrészt figyelembe kell venniük az adott mű speciális hatásmechanizmusát. Magyarán, egy színházi előadás audionarrációjának minduntalan ügyelnie kell az érthetőség és az értelmezési szabadság kényes egyensúlyára. A tisztességes narrátor legrosszabb rémálma, hogy botcsinálta irodalomtanárrá válik, aki tollba mondja, mire is gondol a költő.
Kulcsfontosságú az adott médium (jelen esetben a színházi előadás és annak online közvetítése), illetve az aktuális produktum sajátosságainak vizsgálata. Más-más hierarchia érvényesül az információk elrendezésében a szöveg és a kép esetében, ahogy a befogadói absztrakció lehetőségei is különbözőek. Amennyiben egy zsúfolt (ne adj isten: mozgó!) képen igyekszünk elrejteni valamit, sokkalta könnyebb a dolgunk, mintha ugyanezt a maga mezítelenségében feltárulkozó leírásban igyekszünk megtenni, ugyanakkor egy szövegben olvasható „ház” fogalom számtalan formát ölthet képzeletünkben, míg annak fotografikus ábrázolása kizárólag egyetlen, jól definiálható épületet tár elénk. Kérdés, mi az, amire a narrátornak kötelessége felhívni a befogadó figyelmét, s mi az, amit mindenáron konkretizálnia kell?
Petneházy Emőke audionarrátor köszönti a látássérülteket a színház előterében / Fotó: Molnár Miklós
Hasonló kihívást jelenthet az egyazon időben megjelenő, azonos jelentőséggel bíró információk közti szelekció. A probléma talán a filmfeliratozás példájával szemléltethető leginkább. Tegyük fel, hogy a film egy családról szól, akik a sztori egy pontján hatalmas veszekedést csapnak vacsora közben. A családtagok különböző tempóban, különböző hangerőn beszélnek, egymás szavába vágva, esetenként párhuzamosan. A feliratozó talán maga sem ért minden szót, ráadásul a néző egyszerre csupán egyetlen szöveget képes olvasni, mégis: a feliratozó felelőssége, hogy lefordítsa számunkra a lényeget.
Nem biztos, hogy minden lefordítható, ahogy az sem, hogy mindent érdemes lefordítani. Az utolsó tűzijátékot kétféleképp tekintettem meg; egyszer az akadálymentesített változatot, behunyt szemmel, egyszer az alapverziót, látóként. Az előbbiben Oláh Klaudia szakértelemmel felépített, érzékenyen kidolgozott segédszövegét Petneházy Emőke orgánumán hallhattuk az előadás közben. A két élmény alig-alig különbözött egymástól. A díszlet absztraktba hajlóan minimalista, így a történet nyitott szemmel is elsősorban a képzeletünkben játszódik, Földes Eszter és Udvaros Dorottya játéka pedig árnyalt és telített, a hangjuk önmagában is mindent elmond. Arra jutottam, hogy az előadást elsősorban nem az audionarráció tette akadálymentessé, sokkalta inkább az alkotás egészéből áradó művészi alázat, a részletekig ható törekvés arra, hogy megértesse magát – mindannyiunkkal.
Az utolsó tűzijáték (Bethlen Téri Színház, Manna Produkció, AKKU Egyesület)
Jens Christian Grøndahl és Alex Broun művei alapján készült.
Szereplők: Udvaros Dorottya, Földes Eszter. Díszlet: Albert Alpár, Ébner Aletta. Jelmez: Lokodi Aletta. Zene: Constatin Coada. Fényterv: Budai Géza. Rendezőasszisztens: Fazekas Anna. Produkciós vezető: Gáspár Anna. Mentorrendező: Jordán Tamás. Rendező: Csábi Anna.
Az akadálymentesítést az AKKU Egyesület végezte. Előnarráció – Szöveg: Oláh Klaudia; hang: Lendvay Zsóka. Narráció – Szöveg: Oláh Klaudia, Petneházy Emőke; hang: Petneházy Emőke. Hangmérnök: Fábián Tibor. Tapasztalati szakértő: Kovács Lívia.
Online előadás 2020. január 17., 15. órától a Bethlen Téri Színházból