Garaczi László: Végre egy kis csönd -

Hajni nem egyszerűen a történet főszereplője, hanem korunk megzavarodott embere, akinek egyre inkább fogalma sincs róla, hogyan kell élni ebben a „szép, új világban”.

Lassan egyéves évfordulóját ünnepelhetjük az első magyar karanténszínház bemutatkozásának, vele párhuzamban pedig a különböző streames és leporolt archívumos, színházpótló online próbálkozások dömpingjének.

Én azt is szerettem, amikor egy általam igen kedvelt színész (sok ilyen van) rögzített telefonja előtt otthon előkapta kedvenc könyvét, és részleteket olvasott fel belőle. Kifejezetten örömmel pótoltam be néhány, annak idején nem látott előadást is (mert pl. vidéki vagy határon túli társulatok játszották), de mindeközben teli voltam (kicsit kaján) várakozással, hogy tudniillik ennek az alattomos vírusnak „köszönhetően” létrejön-e vajon egy különleges online-színházi műfaj, amely majd az újra boldog, vírusmentes napjainkban is virulni fog a világhálón.

Mészáros Béla / Fotók: Horváth Judit

Ehhez legközelebb szerintem eddig a Katona József Színház K:ortárs című online sorozatának első bemutatója, a Garaczi László szövege alapján készült Végre egy kis csönd című audiovizuális kreáció jutott… Eme műfaji meghatározást most improvizáltam. És nem azért, mert definíció-megalkotóknak járó babérokra vágyom, hanem mert tényleg nehéz a látottakat-hallottakat bármilyen műfaji kategóriába is besorolni.

A produkció legfőbb tanulságát abban látom, hogy ismét bebizonyosodott: az újszerű akkor lesz igazán jó, ha nem(csak) az újszerűséget erőlteti, hanem a bevált és elvárt minőséget is hozza. Ha egy színházielőadás-felvétel nem, vagy csak alig múlja felül egy archiválás céljából készült munkakópia képi színvonalát, akkor csak információtovábbításra alkalmas. Ha egy felolvasás nem célozza meg témaválasztásában, „jelenetezésében” és karaktergazdagságában egy jól játszható monodráma összetettségét, akkor kedves, személyes érdekesség marad csupán. Jól döntött tehát Máté Gábor színházigazgató, amikor pályázattal megsegítette, és kivárta a célra alkalmas, megfelelő szöveg(ek) megszületését, valamint csapatot épített a célból, hogy teret engedve alkotótársaknak és különböző szakmáknak, rendezőként meg is tudja valósítani a koncepcióba illesztett elgondolását.

Kocsis Gergely és Rezes Judit

Már az sem könnyű kérdés, hogy milyen szöveg alkalmas igazán arra, hogy audiovizuális kreáció jöjjön létre az alapján. Mert ha „túl jó” vagy „túl irodalmi” a szöveg, akkor jobb, ha magányosan olvassuk, mert a színészek interpretálása, még ha mégoly „szöveghű” is, jelleget, irányt ad az értelmezésnek, és ezzel óhatatlanul le is szűkíti a befogadói lehetőségeket (ezért marad sok könyv sokkal jobb, mint a belőle készült színpadi adaptáció). De az sem ritka, hogy a túl cirkalmas, túl bonyolult irodalmi szöveg éppen a színésztől veszi el azt a lehetőségét, hogy hozzátegye magát a produkcióhoz, mert a játékát a szövegnek kell alárendelnie, hogy be tudja mutatni annak minél több jelentésárnyalatát, konnotációit, „nyelven túli valóságát”, bonyolult szerkezetét, összefüggéseit (ez persze rendezői döntés kérdése is lehet). Ha viszont sekélyes, tartalmatlan a szöveg, az ember úgy érzi, indokolatlanul erőlködik előadó és alkotó, a színész motiválatlanul kifacsarja magát akármiért, vagy ami még rosszabb, külsőséges eszközökkel próbálja érdekessé tenni magát, az alakítását plusz az érdektelen szöveget. Természetesen az összes fenti példára (és még többre is) tudnék az elmúlt évtizedekből konkrét példákat hozni, de helyette inkább örvendezzünk azon, hogy Garaczi László szövege egészében és minden részletében tökéletesen alkalmas az effajta audiovizuális, színészi megjelenítésre. És minden bizonnyal hagyományos olvasás révén is műélményt tud nyújtani a befogadónak, bár én ezt már nem tudhatom megítélni, mert akármilyen formában találkoznék eztán bármikor a szöveggel, olvasás közben végig a színészek arcát látnám, az ő hangjukra emlékeznék. Azt gondolom, ez kimondva-kimondatlanul célja is volt a rendezésnek.

Mert az előadás másik ereje a kendőzetlen, igen közeli premier plánokban rejlik. Ilyeneket színházban, még az első sorból sem lehet látni, miközben az összhatás mégsem filmes, mert nincsenek filmszerűen bevilágított terek, külső helyszínek vagy nagytotálok. A minimalista látvány, a helyenkénti csekély berendezéssel, azt a bizonyos színházi „üres teret” idézi. A legszebb Szirtes Ági arca, nem csak kívül, „belül” is. Dialógusba nem bocsátkoznak egymással a szereplők, leginkább belső monológok és egyszerű, elmesélésszerű narráció hangzik fel. Szirtes szövege a leginkább elvont és töredezett, néha úgy tetszik, szimbolikusan és jelentésesen mély költői tartalmakat jelenít meg, aztán arra kell gondolni, hogy az idős Müllernénél már nincsenek teljesen otthon, kezd kissé szenilissé lenni, vagy a karantén miatti bezártság okozta intellektuális leépülés jelei mutatkoznak rajta, ezért a furcsa fogalmazásmód. Szirtes Ági arca, tekintete, mint egy megmunkált műtárgy, némán is, szöveg közben is képes közvetíteni az ellentmondásos tartalmakat.

Szirtes Ági

Vele szemben Mészáros Bélának (Brúnó) és Kocsis Gergelynek (Balog úr) „csak” egy-egy karakter kitűnő megformálása jut. Mészáros azt az alakot adja, akikről a regényekben magunkra ismerünk, még ha ennek felhőtlenül nem is örülünk. Brúnó általában okostelefonba mondja a monológjait (igaz, számomra megfejthetetlen okból néha Hajni is, Müllerné meg fakanálba közli a híreit). Vajon miért? Beismerő vallomást rögzít, vagy csak nyomot akar hagyni magáról a világban? Mindenesetre olyan gondolatcikázásokat tár fel, amilyeneknek még az előbukkanását se nagyon szoktuk bevallani magunknak: végigveszi például, hogy az első sokkos megdöbbenés után milyen pozitív következményei lennének, ha Hajni (a lecserélt párja) meghalna a Covid-járványban… Müllernét, a gangszomszédját legszívesebben kerülné, pedig a karanténmagányban nincs kivel beszélnie, és nem akarja „megölni”, ezért is felveszi a maszkot, de amikor az idős hölgy maszk nélkül bizalmasan közel hajol hozzá, attól fél, ő fogja tőle elkapni…

Kocsis Gergelynek kicsit nehezebb, da talán éppen ellenkezőleg, könnyebb a dolga: szinte nincs is szövege, amit megtudunk róla, azt mind Rezes Judit (Hajni) mondja el. Kocsis a külsejével, valamint gesztusokkal, mimikával, mozdulatokkal játszik, harsány-markáns figurát formál. Az egykori szerethetően szubnormális gázszerelő után (lásd: Bognár Péter: Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler, bemutató: 2017. december 19.) most egy extravágáns vízszerelővel rukkol ki. Sokszor elég csak „lekísérnie” Hajni íróilag tűpontos, színészileg hitelesen interpretált megállapításait. Mint például: „az a típus, aki csak a száját takarja el a maszkkal”; „kopasz pasas, aki nem adja fel, pár szál haját varkocsba fonja”; „lázadó vidéki rockerként kezdte az életét”. Hajnitól, Balog úrról szólván, megismerhetjük korunk egy új fogalmát is, a karanténkanosságot, mely ősi ösztön járványok idején azért ébred fel a férfiakban, nehogy kihaljon az emberiség. Hajninak a karantén idején csupán ez a házgondnok és tudálékos szerelő „Balu” maradt, miután Brúnója egy másik nőért elhagyta.

Kocsis Gergely és Rezes Judit

A Végre egy kis csönd adása közben a monitor felületén alig több mint egy óra alatt apránként felépül az elmúlt egy évünk hihetetlenül megváltozott világa, és „mellékhatásként” megmutatkozik benne az amúgy is létező, de a helyzetben fertőzővé vált elmagányosodás, az érzelmi és értelmi beszűkülés, a zsákutcába jutott kapcsolatok válsága. Rezes Judit megformálásában Hajni nem egyszerűen a történet főszereplője, hanem korunk megzavarodott embere, akinek egyre inkább fogalma sincs róla, hogyan kell élni ebben a „szép, új világban”. Hajnival nemcsak azért azonosulunk szinte rögtön, mert Rezes egyszerű, sallangtalan eszközökkel realizált alakítása maradéktalanul kitűnő, hanem mert tudatilag és látványban is igen közel kerülünk hozzá, szinte a bőrébe bújhatunk. A szöveg, a kamera, a játék egyaránt az intimitásba hatol, ettől más, és helyenként több ez a produkció egy színházi előadásnál.

Hajnival együtt mostanság sokan lefekvés után „egy kis csöndre” vágyódva, ösztönösen magzatpózt vesznek fel a paplan alatt. Előtte megpróbálnak még tévét nézni, hátha… Hajni éppen egy állatokról szóló csatornára kapcsolt, ahol is azt látta: „majom ül a vízben, szemében eszméletlen szomorúság”. Ezzel a képpel is könnyű azonosulnunk. Kb. így várunk az oltásra, remélve, hogy lesz hozzá vakcina is.

Garaczi László: Végre egy kis csönd (Katona József Színház)

Techniaki rendező: Török Marcell. Operatőr: Meister Natália. Vágó: Majszin Éva. Hangmérnök: Párizs Misha. Fővilágosító: Lohár Antal. Zene: Kocsis Gergely. Rendezőasszisztens: Fejes Vera. Súgó: Schaefer Andrea. Ügyelő: Valovics István. Rendező: Máté Gábor.

Játssza: Rezes Judit, Mészáros Béla, Szirtes Ági, Kocsis Gergely.

eSzínház, K:ortárs sorozat, 2021. február 12.