Jeanie Finlay: Az apa, aki gyermeket hoz a világra; Simon Senn: Be Arielle F –

…hazánkban pénisszel kell születnünk ahhoz, hogy apák lehessük, s vagina nélkül sem érdemes világra jönnie annak, aki anyává óhajt cseperedni.

Március ötödik napján két olyan művészeti produktum is megtekinthetővé vált online, amely a nemi identitás kényes, ám rendkívül népszerű témájával foglalkozik. Elsőként a BIDF programjában található Az apa, aki gyermeket hoz a világra című egészestés dokumentumfilmet, majd alig néhány órával később, a Trafó jóvoltából Simon Senn előadását, a Be Arielle F-et láthatta a nagyérdemű. Én mindkettőt megnéztem.

Be Arielle F / Fotó: Elisa Larvego

A magyar alaptörvény 2010 óta kifejezetten sokat frissült, alig néhány hónapja esett át a legutóbbi ráncfelvarráson, melynek okán számos módosítás jött létre, a közpénz fogalmának (újra)definiálásától kezdve, a szülők nemének meghatározásáig, tudniillik hogy az anya nő, az apa pedig férfi. Ez utóbbi futótűzként terjedt a magyar nyilvánosságban, parázs vitákat indítva; kinek-kinek megfogalmazódott a maga véleménye, olykor felháborodottan, máskor szarkasztikusan, néha pedig lelkendezve. A narratívák tengeréből nehezen halászható ki a lényeg, hisz az eset – mint ahogy az lenni szokott – bonyolultabb a látszatnál. Az alaptörvény például nem tér ki arra, mitől is számít valaki férfinak vagy nőnek, míg egy alig pár hónappal korábbi törvényjavaslat épp az egyének biológiailag meghatározott születési nemét igyekezett kőbe vésni, ellehetetlenítve a hivatalos nemváltoztatást. Az országgyűlés a módosítást döntő többséggel megszavazta.

A fentiek értelmében úgy fest, hazánkban pénisszel kell születnünk ahhoz, hogy apák lehessük, s vagina nélkül sem érdemes világra jönnie annak, aki anyává óhajt cseperedni. Ebben a jogi koordináta-rendszerben aligha értelmezhető Az apa, aki gyermeket hoz a világra. Kérdés, hogy egyébiránt tiszta-e a képlet.

Az apa, aki gyermeket hoz a világra (imázskép)

Jeanie Finlay filmje egy transznemű férfi, Freddy McConnell gyermekáldásának történetét mutatja be, a fogantatást megelőző elhatározástól kezdve az újszülött életének első néhány napjáig. Freddy nőneműként látta meg a napvilágot, ám csakhamar rájött, hogy idegennek érzi magát a testében. Amint lehetősége nyílt rá, elindult a nemváltoztatás rögös útján; tesztoszteroninjekciókat adatott be magának a fiziológiai változásokat elősegítendő, valamint hivatalosan is szexust váltott, s új nevet vett fel. Nemi szervét nem alakíttatta át, talán éppen azért nem, mert tudta, hogy egy nap majd gyermeket akar, akit saját maga kíván megszülni. Vallomása szerint ez a legpragmatikusabb, legegyszerűbb megoldás. Azonban – mint ahogy az a filmben is megfogalmazódik – a többségi társadalom oroszlánrészének értelmezhetetlen Freddy identitása; az emberek nem igazán tudják megfejteni, miként is tekinthet magára apaként az, aki szül. Ami eggyel furcsább, hogy szemmel láthatóan Freddy sem tudja mire vélni az értetlenkedőket. Az apa, aki gyermeket hoz a világra erről a kettősségről szól – és talán semmi egyébről.

A tagadhatatlanul forró téma boncolgatásának módját aligha nevezhetnénk propagandisztikusnak, sőt, még csak politizálónak sem. Finlay filmje az intimitásra helyezi a hangsúlyt, így a genderről folyó társadalmi diskurzus maximum érintőlegesen jelenik meg benne, s akkor is csupán a főszereplő perspektíváján keresztül, ahogy például internetes kommenteket minősít, melyek az apai terhességet vitatják, vagy éppen az orvosától kapott dokumentumokat javítgatja; áthúzza a nő és az anya szavakat, helyettük férfit és apát ír. Sajnos a rendező nem teszi fel a kérdést, hogy Freddynek mi szüksége van külsődleges nemi jellegekre a maga férfiidentitásához, miközben az anyasághoz tartozó szexuális attribútumokról hallani sem akar. Ekképp a narratíva borzasztóan egyoldalú és konfliktuskerülő marad, középpontjában egy ellentmondásos, önreflexiói nélküli hőssel.

B Arielle F / Fotó: Elisa Larvego

Simon Senn online platformra gyártott performansz-előadása szokatlan közvetettséggel közelíti meg a nemi identitás kérdéskörét. A szerző önmagát kísérletezőként definiálja, s mint ilyen, előszeretettel fordul a legfrissebb technikai vívmányokhoz, újabb és újabb lehetőségeit kutatva az önkifejezésnek. A Be Arielle F története abban a genfi lakásszobában kezdődött, amelyet Simon Senn webkamerája a szemünk elé tár, mikor is éppen a számítógépe előtt üldögélt, az internet bugyrait járva.

Új projektjéhez keresett virtuális, háromdimenziós testet, mintegy önmaga avatárjaként, ám elbeszélése szerint nem talált a testéhez illeszkedő férfinemű modellt, így kénytelen volt női verziót vásárolni, potom tíz amerikai dollárért. Némi nyomozást követően rájött, hogy a 3D-s képmás egy Arielle nevű angol lányhoz tartozik, akit csakhamar fel is keresett, előbb online, majd személyesen. Mint kiderült, a lány egy fotóügynökségnél vállalt modellmunkákat. Egy ízben hetven fontot fizettek neki, hogy körülfényképezzék őt meztelenül, az indoklás szerint azért, hogy számítógépes játékokhoz használhassák fel az összeszerkesztett modellt. Arielle nem sokat kérdezősködött, zsebre vágta a pénzt, és fittyet hányt a képek utóéletére – Senntől tudta meg, hogy gyakorlatilag bárki megvásárolhatja a „testét”.

A szerző saját bevallása szerint morális és jogi dilemmák által vezérelve kereste fel Arielle-t, azonban a lányt nem különösebben hatották meg a történtek; mi több, láthatóan még imponált is neki, hogy ennyire piacképes külsővel bír. Így hát hiába az esetből adódó kérdések hada, melyek súlyos társadalmi problémákat világíthatnának meg, Simon Senn a filmben csupán Arielle véleményére volt kíváncsi – avagy véleményének hiányára.

B Arielle F / Fotó: Elisa Larvego

A semmit sem tudás fájának gyümölcsét leszakajtva, a performansz-művész immár felhőtlenül szórakozhatott vadonatúj VR-testével, melyet természetesen magára is öltött, s így rövidesen ráeszmélt a benne szunnyadó nőre. Lányos zavarában terapeutához fordult, aki legnagyobb szerencséjére jól ismeri a kortárs művészetet, így nem is javasolhatott mást, mint kifejezésre juttatni a Simonban rejlő feminitást egy performansz keretein belül. Ennek lehetünk tanúi az előadás végén; a művész kisminkeli magát, női ruhákba öltözik, s a magáéra illeszti Arielle virtuális arcát. Állítólag táncolni készül ily módon, ám nézőként csupán némi tátogást és önillegetést láthatunk. A sajátos koreográfia végeztével lehetőségünk nyílik, hogy megszólítsuk a szereplőket, és kérdéseket tegyünk fel a látottak kapcsán. Nincsenek kérdéseink.

Március ötödik napján két olyan művészeti produktum is megtekinthetővé vált online, amely a nemi identitás kényes, ám rendkívül népszerű témájával foglalkozhatna –azonban mindkettő csupán a főszereplők önmagába forduló véleményére volt kíváncsi, figyelmen kívül hagyva minden egyebet, ami a társadalmat érinti.

Az apa, aki gyermeket hoz a világra (Egyesült Királyság, 2019)

Producer: Andrea Cornwell. Operatőr: Mark Bushnell, Richard Jephcote, Jeanie Finlay. Szerkesztő: Alice Powell. Írta és rendezte: Jeanie Finlay.

Budapest International Documentary Festival, 2021. március 5.

Be Arielle F (Compagnie Simon Senn)

Előadja: Simon Senn, Arielle F. és egy virtuális test. Koncepció és rendezés: Simon Senn.

Trafó Kortárs Művészetek Háza, e-Néző #13, stream-előadás, 2021. március 5.