Reisz Gábor: Komolyan röhejes vagyok –

A nézők a kávézó asztalainál és bárszékein ülnek, a színészek közöttük játszanak, akcióznak, és rendszeresen kiszaladnak a Tűzoltó utcára, ahol folytatják…

A leginkább arra vagyok kíváncsi, milyen utóélete lesz Reisz Gábor Komolyan röhejes vagyok című, a Trafó Trafik kávézóban bemutatott előadásának. Mert érdekes, színvonalas a produkció, lehetne stílus-, módszer vagy akár műfajteremtő is, persze ehhez virulensnek (milyen ronda szó lett ez manapság!) kellene lennie, vagyis – megtartva az alap- és módszerötletét – rendszeresen újrajelentkezve, fokról fokra tovább kellene fejlődnie.

A Komolyan röhejes vagyok szerintem valahogy úgy készülhetett, hogy a (film)író-(film)rendező Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és Rossz versek című, méltán szeretett és elismert (utóbbi igazán rangos nemzetközi díjakat is kapott) filmjeinek alakjai az író-rendezőben folyamatosan tovább élvén, új, szokatlan környezetben is meg akartak mutatkozni. Nem tudhatom, de megkockáztatom: láthattunk már különböző műfajokban trash-technikával készült kitűnő alkotásokat, és nem lennék meglepve, ha a Komolyan röhejes… is így készült volna (értsd: „maradék” anyagok újrahasznosításával). E tekintetben nálam például kifejezetten gyanúba keveredett a készülő Dob-Klauzál sarok című film forgatókönyve (amit persze nem tudom, mikor ellenőrizhetek le, mert a filmtervet „kétmondatos indoklással elkaszálták”), már csak azért is, mert a Komolyan röhejes…-ben is a viccesen komoly jelenetek egy része a budapesti Dob utcában játszódik. De ez utóbbiból sem kell messzemenő következtetéseket levonni, mert tudható, hogy a szerző maga is VII. kerületi lakos, és az említett filmjeinek is hasonló, tipikus alakjai onnan származnak (ha a stílus és a kor másmilyen is, de nekem itt feldereng Fejes Endre „ezerszer áldott nyolcadik kerülete”).

Friedenthal Zoltán / Próbafotó: Becsey Kristóf

Reisz Gábor első, író-rendezőként jegyzett színházi munkájában nekem tetszik, hogy igényesen, színvonalasan meg van írva (a különböző novellákból összefűzött) szöveg. Érdekes, izgalmas eszköz a maga megfelelő helyén az improvizáció is, de nálam színházban csak ritkán konkurál a jó szövegen alapuló remek színészi munkával. Reisz szövegének néhány rövid kis részlete csak azért nem tetszett igazán, mert szerintem azokban a különben teljesen életszerű trágár szleng egy csipetnyivel több a kelleténél, és ettől egy-két mondat kicsit felszínesen trendieskedővé válik. Amúgy nincs olyan szó, amelynek használata zavarna, főleg ha az motiváltan és helyzethez adekvátan bukkan elő.

Egészen kitűnő például minden tekintetben a Bencét alakító Jéger Zsombor monológsorozata, amelyben permanens részegen önmagával és láthatatlan, félig-meddig virtuális nőalakokkal kommunikál – pedig ezt sem áhítatos szent szövegek stílusában teszi. A jelenetben tökéletesen összeérnek a meghatározó tartalmi eredők: a jópofa beszólásokkal ékesített, nevetésre ingerlő szövegelés, a fiatal férfialak lelki és szellemi szétesettsége, valamint az éjszakai szórakozóhelyek tuc-tuc ritmusos világa, amelyben láthatatlan nők jelenítik meg (a legtöbbször csak a hangjukkal) az emberi környezetet és egyben a vágy tárgyát. Jéger valósággal remekel, az meg szinte hihetetlen, hogy az összes női hang Sodró Elizáé, mert a színésznő néhány mondattal vagy szóval olyan változatos karaktereket épít fel, mintha tucatnyian lenne.

Egyértelműen ez a rész az előadás eszmei és artisztikus csúcsa, de az összes többi jelenet is nagyon jó. Kidolgozott, kellőképpen széttöredezett és jó helyen jókor újra felbukkanó a tulajdonképpeni főmotívum, Horváth Márton esete az ellopott kerékpárral. Friedenthal Zoltánnak Horváth szerepében van módja és viszonylag elég ideje, hogy aprólékos műgonddal építse fel a karakterét, és ezt választékos eszközökkel meg is teszi. Ebből a szempontból hasonlóan illeszkedik a játékba Kocsis Gergely is. Narrátorként kiegyensúlyozott nyugalommal megteremt egy alaphangulatot (mesélése bennem Lars von Trier Dogville – A menedékjének emlékét idézte fel), majd később nemcsak a zenélésbe segít be, hanem átvedlik egy-egy rövid életű, de hangsúlyos mellékfigura bőrébe is. Sodró Eliza végig egyik karakterből a másikba ugrál, bravúrosan. Amikor látható is (ráadásul a többiekhez hasonlóan ő is ugyanazt az egy ruhát hordja végig), pillanatok alatt képes átváltozni. Király Dánielnek is a „Fiú a pultnál” szerepe mellett több kisebb lehetőség is jut, mindemellett az éneklésben is jeleskedik, és valahogy állandó lelke az egész produkciónak.

Az előadás imázsképe

A rendező ügyesen és alaposan kihasználja a speciális, színházivá avanzsált teret. A nézők a kávézó asztalainál és bárszékein ülnek, a színészek közöttük játszanak, akcióznak, és rendszeresen kiszaladnak a Tűzoltó utcára, ahol folytatják… A közönség a Trafó új helyiségének üvegfalán és üvegajtóin keresztül kényelmesen követheti a kinti eseményeket is, melyeknek szerves részei az utcán elhaladó járművek és az arra sétálók, megállók gesztusai, reagálásai is. Filmszerű a látvány. A kint elmondott szövegeket is ugyanúgy, felerősítve halljuk odabent, mintha moziban ülnénk.

A filmkészítés lehetőségéhez jutás nehézségei (igyekeztem neutrálisan és szofisztikáltan fogalmazni) miatt vajon egyre több tehetséges filmrendező fog a kortárs színház felé sodródni? Nem tudom. De az biztosnak tetszik, hogy Mundruczó Kornél és Hajdu Szabolcs mellett eztán Reisz Gáborral is számolni kell a színházban (is).

Reisz Gábor: Komolyan röhejes vagyok (Proton Színház)

Jelmez: Domán Melinda. Írta: Reisz Gábor. Zene: Reisz Gábor. Rendezőasszisztens: Tüű Zsófia. Rendező: Reisz Gábor. Producer: Büki Dóra. Produkciós menedzser: Csató Zsófia Műszaki vezető: Éltető András. Világosító: Rigó Zoltán. Hangosító: Rembeczki János.

Szereplők: Kocsis Gergely, Friedenthal Zoltán, Sodró Eliza, Jéger Zsombor, Király Dániel.

Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2021. június 14.