Görög Befogadás – migrációs történetek tegnap és ma – 2. rész -

…színházba, főként elgondolkodtatás igényével fellépő színházba nem egyetérteni járunk.

Szerzőtársam írása alapján a Trafó Görög Befogadás elnevezésű fesztiváljának első két produkciója mintha inkább csak körbetáncolgatta volna a maga elé tűzött tematikus célt. A Stereo Akt performatív doku-sétájára ezzel szemben az alkotók által adott Kolóniánál akár még jobban is illett volna a Görög Befogadás cím, hát, még a fesztivál alcíme: migrációs történetek tegnap és ma. A Kolónia ugyanis pontosan ezt, a görög menekültek 1948 utáni befogadását és a jelenkor menekültjeinek be(nem)fogadását járja körül.

Mivel a külső helyszínen lévő délutáni előadást sikerült elvétenem, így amellett, hogy a kétségbeesésen és a bizonytalanságon keresztül (hogy bejutok-e az estire) némi ízelítőt kaphattam egyfajta általam elképzelt migrációs alapélményből. A felszabadult két és félórában azt is megengedhettem magamnak, hogy ráérősen találjak rá az előadásnak feltett előzetes kérdésemre. Mivel nálunk egy ideje szinte minden nyálkássá és nehézszagúvá vált a „politikától” (értsd: a hatalomért folytatott verbális és nem verbális politikusi/médiamunkási tevékenységtől), a számomra leginkább izgalmasnak tűnő kérdés az volt, hogy rá tudunk/tudok-e nézni ezekre a meneküléstörténetekre mondjuk, hat-hét évvel korábbi szemmel. Amikor a menekültek még nem migránsok voltak, akik „el akarják venni a munkánkat”, „meg akarják erőszakolni lányainkat/asszonyainkat”, „ránk kényszerítenék saját vallásukat és kultúrájukat” és „terjesztik a Covidot”, csupán bajbajutott emberek, akik menedéket kérnek. Bevallom, a fenntarthatóságot is szem előtt tartva, végül ezt a felvetést a fesztivál honlapját szemlélve hasznosítottam újra.

Fotók: Bartha Máté

A Stereo Akt alkotói ismét egy fontos aktuális társadalmi jelenséget vizsgálnak meg az elgondolkodtatás szándékával. Ehhez most a menekültekhez való egykori és mai viszonyunk közötti hasonlóságokat és különbségeket mutatják meg, és teszik ezt az érintettekkel és a politikai szólamokkal való találkozásokon keresztül. A görög falu, Beloiannisz neve bizonyára ismerősen cseng, és az sem volt véletlen, hogy a 70-es, 80-as években közel annyi görög táncház volt Budapesten, mint magyar. 1948-tól ugyanis több mint 10 ezer görög menekültet fogadtunk be, akik egy különös, ám mégis oly ismerős polgárháborús helyzet elől emigráltak. A görög baloldal (néven nevezve: a kommunisták) a II. Világháború végére úgy megszervezte az ellenállást Görögországban, hogy nem csupán monarchista demokrata riválisait gyűrte le, de gyakorlatilag a német hadsereget is ők verték ki az országból. A britek az előbbit nem nézték jó szemmel, és a monarchista demokrata erőkkel szövetkezve polgárháborút szítottak, amely során baloldali görög embereket öltek meg és börtönöztek be. Emiatt sokan elmenekültek, őket a szocialista kelet-európai blokk országai fogadták be. A fesztivál szervezői is és a Stereo Akt alkotói is úgy találták, hogy beszédes párosítás ezt a történetet párhuzamba állítani a mostani kor menekültügyi történéseivel. És ebben maximálisan igazuk is volt.

A görögöket akkor nagyrészt a Kőbányai út és a Hungária körút sarkán, az egykori Kőbányai Dohánygyár területén lévő épületekben helyezték el. Ezek ma szociális bérlakások, amelyekben túlnyomórészt cigányok laknak. Legalábbis sétánk során nem nagyon láttunk „fehér embert” – kivéve azt a két idősebb görög nőt, akik végigkalauzoltak minket a történeteiken, illetve egykori lakó- és élettereiken. A tárlatot korabeli híradórészletek, dalok és levelekből vett idézetek tagolják, az egyik helyiségben fotók mutatják és fiatal játszók „szólaltatják meg” az egykori lakókat, a másikban pőrén láthatjuk a családok számára kimért 16 nm-es lakást, ami egyetlen szobából állt (mostanra egy kis konyharészt is kialakítottak bennük). Nem véletlenül nem került zárójelbe a fenti „tárlat” szó: a Kolónia első, görög fele/harmada, a jó ritmusérzékkel készült komponáltsága, a sokunk számára új, érdekes információk és személyesség ellenére nem sokkal több egy vezetett, szubjektív múzeumlátogatásnál.

Ebben komoly szerepe van annak, hogy a történet több mint 70 éves, és ezt a távolságot sem a tárlatvezetőknek, sem az alkotóknak nem sikerült áthidalniuk. Így érzelmi-érzéki-értelmi élmények, vagyis valódi intellektuális kaland híján pusztán szétszórt információkat gyűjtögetünk, amiből mindenki kirakhat egy jóféle görög puzzle-t. Ezért is lehet, hogy ennek a résznek a leginspirálóbb pillanata az lett számomra, amikor megláttam az emeleti mosdón a feliratot: „Zárd be ajtot mert idegenek járnak házba” (sic!). Az adott helyen idegenként ez egy különös és többszörösen is elgondolkodtató momentum.

Sokkal elevenebb a kapcsolatunk a hét évvel ezelőtt beindult közel-keleti menekültáradattal, amely a valóságban néhány hónappal később, a törökök menekültügyi vállalásával nálunk konszolidálódott, de amelynek a rémképe a hazai kormánypolitikában örök gyújtólángon ég, idényszerűen újra meg újra csóvát vetve a közbeszédre. Érezhetően az alkotókat is jobban inspirálta ez a téma: szellemes közszolgálati közjátékokkal idézik meg a közelmúlt eseményeit, és a Soharóza is itt mutatja meg a többszólamú, metsző iróniaköltészetét, amikor a Kolónia egyik legerősebb jelenetsorában a népművészet hangján szólaltatnak meg olyan nemzeties rigmusokat, mint például a „Mit ugattok libsi kurvák?” kezdetű örök piros-fehér-zöld csujogató. Az aduász mégis az iráni menekült, aki nem csupán elmeséli a történetét, de alkotó színházi emberként néhány részét az előadás színészeivel el is játssza. Az anyanyelvén, pársziul beszél, ami nem csupán a helyzetet hitelesíti, de a fiatal férfi a tolmácsjátékokon és a keresetlen közvetlenségén keresztül a kezdeti idegenségből nem egész egy óra alatt már-már ismerősünkké válik. Végül a két szál, velünk együtt a szemben lévő Törekvés Művelődési Házban fut össze egy fináléra.  

Erőtlensége mellett egy dologban mégis izgalmasabb a görög rész: árnyaltabb képet ad a tárgyáról. A hazára találás öröme mellett az akkori politikai kommunikáció kenetteljes csúsztatásai/hazugságai mellett arról is hallunk, hogy sokan visszamentek, amikor tehették, az itt maradók még évekkel később is úgy koccintottak, hogy „Holnap Görögországban!”, és hogy messze nem mindenki fogadta őket jó szívvel. Meg lehet erről kérdezni például a korabeli környék egykori fiataljait, akiknek majd’ mindennapos, esetenként véres összetűzéseik voltak a ligetben focizó/bandázó görögökkel. Itt is sok kérdés marad az emberben, amelyeket nem tud feltenni, és válasz sem születik rájuk. Az iráni férfi története kapcsán azonban még több dolog marad homályban, például az sem érthető/hihető, miért is maradna Magyarországon, és miért nem megy tovább az eredeti terve szerint Ausztriába. Részben ezzel is összefügg, hogy a rajta, Abouzar Soltanin keresztül kapott kép meglehetősen leegyszerűsíti a jelenlegi menekültkérdést. Soltani ugyanis egy kedvesen mosolygó, nyílt tekintetű, kisfiát egyedül nevelő férfi, aki ráadásul (ha jól értettem) áttért a keresztény hitre. (Egyetlen dolog inthet óvatosságra vele kapcsolatban: nagy hatással volt rá Mel Gibson förtelmes Passiója.) Nem feltétlenül a „minden menekült arab”, „minden arab mohamedán”, „minden mohamedán potenciális terrorista”, „tehát minden menekült potenciális terrorista” több logikai sebből vérző szillogizmusra gondolok, hanem arra, hogy nem csupán jó arcok menekülnek.

Ha egy szimpatikus, jó embert látunk, akin végigver a kormánypolitika által létrehozott és fenntartott, embertelen rendszer, az ország egyik fele elégedetlenül elfintorodik a rendszer láttán, és elégedetten bólogat a pontos kórkép miatt (a másik fele fordítva), ám színházba, főként elgondolkodtatás igényével fellépő színházba nem egyetérteni járunk. A görög menekülttörténet a Kolóniában eléggé vázlatos, a jelenkoré élményszerű, de árnyalatlan, így a kettő egymás mellé olvasása nem tud érdemben mélyebbre vagy távolabbra menni, mint amiből kiindultunk: a görögöket az a politikai rendszer befogadta, a mostani menekülteket a jelenlegi politikai rendszerünk nem szívesen fogadja be. Pedig, túl a politikán: az ember, aki menekül, és az emberek, akik befogad(hat)ják őt, nagyrészt most is ugyanolyanok. A Kolónia eléri, hogy a köznapi embereket látva, történeteiket hallva kilépjünk a hatalompolitikai szólamok és médiamantrák fojtogató világából, ám a befogadás kritikátlan ideálján végül mégis fennakadunk vele. Nem a pőre menekültkérdéssel találkozunk, csupán egy letisztított válasszal.

Görög Befogadás – migrációs történetek tegnap és ma

Kolónia – meneküléstörténetek (Stereo Akt)

Görög idegenvezetők: Bozonasz Irini, Gogu Perisztera. Iráni idegenvezetők: Abouzar Soltani, Armin Soltani. Kar: Al-Farman Petra (Soharóza), Martinkovics Máté, Messaoudi Emina, Somogyi László (Soharóza). Zenei vezető: Tara Khozein. Látvány: Mák Petra. Tolmács: Khaibar Shenwari. Producer: Mayer Dániel. Produkciós asszisztens: Balogh Zsuzsanna. Dramaturg: Bíró Bence. Rendező: Boross Martin.

Szakmai partner: Helsinki Bizottság. Együttműködő partner: Soharóza.

Liberty nemzetközi együttműködés, Európai Unió Kreatív Európa Program

Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2021. augusztus 26.