Isten, haza, család; Katona József Színház -

Tarnóczi Jakab rendezésében ott nyugszik egy fájdalmasan valóságos mestermű lehetősége…

Az Isten, haza, család alaphelyzete keserűen életszerű: az apa (Fekete Ernő) ígéretes jövője vakvágányra fut az első gyermeke születésekor. Az évtizedek során a veszteség miatti bánata néma sértettséggé vált, amit a családját lenézve ápolgat a foteljében trónolva.

Egy-egy pillanatban ugyan átüti az önmagába gubódzó szenvedését a felé áradó szeretet, de alapvetően éppen csak eltűri a többieket. Ezzel a helyzettel folytat reménytelen harcot az anya (Fullajtár Andrea). Egyedül, de még mosolyogva küzd a hétköznapokkal, próbál segíteni a férjének, és még ha maga sem tudja, hogy pontosan miben, de bízik egy szebb jövő illúziójában. Mártíromságában már elnyomta saját vágyait, amelyek aztán egy váratlan pillanatban mégis kirobbannak egy régi ismerős (Mészáros Béla) érkezésével.

Elek Ferenc, Fekete Ernő, Fullajtár Andrea és Mészáros Béla / Fotók: Dömölky Dániel

A gyermekek számára ki tudja, mi szűrődik le az elfojtott indulatokból (a fiatalokat Rujder Vivien, Vizi Dávid, valamint váltott szereposztásban Bakos Kinga / Proszenyák Petra és Engárd Emil / Rátkay Ábel játssza). Ráadásként ott tengődik a házban még az apa testvére (Elek Ferenc) is, aki ellentétben az apával azért lehet sértődött, mert őt már elhagyta a családja. A sok privát kínt és az ebből táplálkozó néma haragot megspékeli még az egykori nagyapa egy átokszerű jóslata és néhány rémálom. Ez az örökkévalónak ható közös, mégis egyéni szenvedés, a kollektív néma sikoly minden család rémképe lehet. Tarnóczi Jakab rendezésében ott nyugszik egy fájdalmasan valóságos mestermű lehetősége, azonban sajnos csak a szereplői érzelmeihez hasonlóan: igencsak elfojtva.

Az előadás igazi fókuszát ugyanis nem a lélektani realizmussal felfestett család, hanem a Klütaimnésztra-mítosz adja. Természetesen intellektuális bravúr átültetni a mába az örökérvényűnek gondolt tartalmat, csak éppen az alkotók az inspirációtól már elléptek, de a napjainkhoz még nem kerültek elég közel (a görög drámákból és a színészek improvizációjából a rendező, illetve Varga Zsófia dramaturg írt új szöveget). Az eredeti mítosznak a főbb pontjait, mint egy bevásárlólista tételeit ki lehet pipálni: Agamemnón miután feláldozta egyik lányát az isteneknek, öccsével, Meneláosszal elindul, hogy visszaszerezze annak feleségét, Helenét. Később Agamemnón felesége, Klütaimnésztra szövetkezve Aigiszthosszal meggyilkoltatja a hazaérkező férjét, akit pedig gyermekei Elektra és Oresztész bosszulnak meg. (A történet az előadásban kiegészül még egy csavarral, azt most nem lövöm le.) Az ógörög drámákból és mondákból ismert családi viszonyokat ráadásul az alkotók nemcsak átültetik a jelenbe, de finoman jelzik, hogy itt nem csupán a családi házról, de a hazáról is szó van. Így például a neveket részben a magyar eredetmítoszokból kölcsönzik (Hunor, Árpád, Emese, Attila stb.).

Rujder Vivien és Fekete Ernő

A színpadkép (Devich Botond) a korszakokat rezonáltató koncepcióhoz viszonyítva kifejezetten izgalmas: egy üvegkalitkába zárt, meglehetősen konkrét, realisztikusan berendezett nappalit látunk, mellette két tévét. A szereplők alkalmanként elhagyják a „kalitkájukat”, és a nézők között játszanak testközelben, máskor csak a tévén látjuk az eseményeket. Ezzel elsősorban olyan szimbolikus aspektusok kerülnek előtérbe, mint a kint és bent, a közel és távol ellentéte, valamint az ingerzsúfoltság révén ható formai bravúr.

És ez az ingerzsúfolt réteg az, ami elnyomja az annál sokkal izgalmasabbnak ható realisztikusságot. Mert az még izgalmas, ahogy a szereplők a saját szempontjukból jogosnak érzett szenvedése megfeleltethető a görög mítoszból ismert isteni törvényeknek, és érdekes, hogy az alkotók több perspektívából is közelítenek a címben szereplő fogalmakhoz (Isten, haza, család). Másrészt viszont a fokozatosan hangsúlyosabbá váló szürreális-abszurd elemek idegesítően elvonják a figyelmet, különösen Cassandra karakterén (Pálos Hanna) keresztül, a sokkal mélyebb kérdésekről. Míg az első felvonásban az álomszerű elemek inkább játékosan és érvényesen színezték az előadást, például azzal, ahogyan a szereplők gyakran szellemként érkeznek a színpadra, a második felvonásra eluralkodnak a stilárisan kiugró és abszurd elemek (az egész színpad sárga fényben úszik, amelyben szinte kizárólag szőkehajú nők szerepelnek – ez a „trójai háború” itteni megfelelője), hogy azután a harmadik felvonásra fokozatosan visszavonják ezt az aspektust. Az internetes színlap változásait követve is tudható, hogy az előadás a premier előtti héten egy bő félórát rövidült, talán ennek köszönhetők bizonyos aránytalanságok, hasonlóan ahhoz, hogy a nézőtér szünetenkénti átrendezése sem tűnt (a jelenlegi verzióban) feltétlenül indokoltnak.

Dicséretes, ahogy a színészek megoldják, hogy az összes szereplő fájdalmát átérezzük még a görög mondából átemelt elszállt gyilkolás-orgia tetőpontján is, ráadásul lehetőséget kapnak, hogy a cselekmény során beálló változásokat illusztrálják, látványosan ellenpontozva a karaktereik fejlődésének végpontjait (leginkább persze Rujder Vivienre igaz ez, aki félig-meddig szerepet is vált). Csak éppen a szándék kérdéses, nevezetesen miért kellett ragaszkodni az inspirációt jelentő alapanyagokhoz. Dramaturgiailag ezért be kellett vetni az intellektuális fogyatékosság elkoptatott és káros sztereotípiáit (lelki tisztaság, áldozat a család számára) vagy éppen a gyilkosság indokaként a drogos bódultságot. Közben a végkicsengés szempontjából olyan alapvető kérdésekre nem kapunk világos választ, hogy az apa/Agamemnón/Árpád miért érzi azt, hogy vissza kell térnie a családjához akkor és olyan formában, ahogyan azt látjuk.

Vizi Dávid és Rujder Vivien

Az ember gyakran sokkal könnyebben megbékél egy rossz előadással, mint egy majdnem jóval. Ez a helyzet most is. Az alkotók érezhetően tele voltak izgalmas gondolatokkal az egyénen és kulturális szekértáborokon eluralkodó sértettségről, arról, hogy ezt az egészet elszúrtuk minden szinten. Talán még a megbocsájtással és a szeretetéhséggel kapcsolatos közhelyek is érvényesnek tűntek a befejezésnél. Érteni vélem, hogy szerintük el kéne engedni azt, hogy megtaláljuk a sok sértettség mögött az eredeti bűnöst. De talán elengedhetjük az antikdrámákat is, akkor már… Mert hát van elég bajunk nekünk is.

 

Isten, haza, család (Katona József Színház)

Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész művei alapján írta Varga Zsófia és Tarnóczi Jakab. Dramaturg: Varga Zsófia. Jelmez: Giliga Ilka. Díszlet: Devich Botond. Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté. Hang: Horváth József. Fény: Lohár Antal. Koreográfus: Widder Kristóf. Videó: Török Marcell, Nagy Réka. Norvég fordító: Domsa Zsófia. Kellék: Fejes Vera. Súgó: Boncza Anita. Asszisztens: Hornung Gábor. Rendező: Tarnóczi Jakab.

Szereplők: Elek Ferenc, Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Jordán Adél, Mészáros Béla, Pálos Hanna, Rujder Vivien, Vizi Dávid, Bakos Kinga / Proszenyák Petra, Engárd Emil / Rátkay Ábel.

Katona József Színház, Kamra, 2021. október 17.