Melancholy Rooms / Katona József Színház -

A mágikus irrealizmus az aktuális világom, amelyben élek.

Nekem nagyon bejön a Melancholy Rooms, mert igazi újkereső, kísérleti előadás.

Az elmúlt egy-két évtizedben elszaporodtak ugyanis a pszeudo újkereső-kísérletező előadások, olyannyira, hogy szerintem már hagyományőrző innovációs technikák kialakulásáról beszélhetünk, vagyis főváros- és országszerte autentikussá váltak az eredeti, innovációs színházi kísérletezés egyes jól bevált formái. Jelenleg is számos kísérletező-kutató szorgalmasan gyűjti mindenfelé (élőben és interneten) a kortársszínházi anyagokat, mint néptáncos a múlt század hetvenes éveiben az erdélyi táncokat, a múltat tagadó új formák működési módja közben spontánul szabályrendszerbe integrálódik, melynek alkalmazásával és betartásával időtlen klasszikusok és kortárs ötletek egyaránt legyárthatók színházilag.

Szirtes Ági / Fotók: Horváth Judit

Egyébként sok értékes előadás születik így, a kortársszínházi szabályrendszer betartásával, hiszen szó sincs arról, hogy a hagyományos színházi formák elleni, immár hagyománnyá váló lázadás hülyeség volna, ellenkezőleg: ezt a harcot minden generációnak kötelező megvívnia, és az eredményével bizonyítania kell, hogy az újabb és újabb látásmódok és eszköztárak révén újabb és újabb értékek születhetnek. Tehát érdemes és szükséges az aktuális kortársszínházi szabályrendszer betartásával alkotni, csak az – egy idő elteltével, sorozatos próbálgatás után – ugyanúgy nem innováció már, mintha valaki ma a Boileau-féle esztétikai elvek alapján rendezne színházat.

Az újkereső, kísérleti előadásnak van egy nagyon látványos jellemzője, amely kellemetlen következmény is egyben: az tudniillik, hogy nem egy kitaposott út. Sőt! Ha őszinte, mély, következetes és sikeres a kísérlet, nincs értelme, nem is lehet ismételgetni. Tarnóczi Jakab rendező aligha készíthetne a magányról egy újabb, a Melancholy Roomshoz hasonló előadást, ha tartani akarja az innováció fokát és az eredmény színvonalát, most aztán törheti is a fejét egy újabb, megvalósítható jó ötleten… Mindeközben a pszeudo-kísérletezők tábora éppen azért gyarapodik sebesen, mert könnyen bejárható utat választanak: valódi nóvum megtalálása helyett önmaguk (vagy mások) kísérleteit ismételgetik, és eredményként prezentálják, ha az ugyanolyan anyagba mártogatott lakmuszpapír ismételten elszíneződik. Lelkes, kitartó táboruk meg azért szereti a kísérleteiket, mert örülnek neki, biztonságérzettel tölti el őket, hogy átlátják a folyamatot, és magabiztosan tudják előre a kísérlet eredményét.

Dankó István

A Melancholy Rooms előadásán azt éltem át a kezdetektől hosszú (tíz)perceken át, hogy fogalmam sincs, hova fog elvezetni a (rögtön észlelhetően nívós, különleges) játék, hová jutok el vele én. Az is hamar arcul ütött, hogy ez a megszokott, langymeleg kiszámíthatóság helyetti felkavaró bizonytalanság (bármily közhelyes is) a pandémia, a háború és az állandó nagy hazugságok észlelése között zötykölődő hétköznapjaimról szól, szóval, a színpadon elterülő mágikus irrealizmus az aktuális világom, amelyben élek.

Pedig az alkotók nem álltak elő különleges, soha nem látott eszközökkel, ötletekkel, tulajdonképpen valahol már eddig is létező színpadi „beszédmódokkal” élnek, csak eredetien, belsőleg motiváltan hozzák helyzetbe a különböző alkotói módszerek kínálta lehetőségeket. Minden bizonnyal nem előre megírt szövegkönyvből dolgoztak, legalábbis abból az információból, hogy a társulat közösen hozta létre a zenés és vizuális kompozíciót, erre lehet következtetni. Mindenesetre a folyamatokat erősen kézben tartó, határozott vezérlő elv nyomai egyértelműen érezhetők a produkción, amely bár sokféle karakterből és élethelyzetből, valamint különböző idő- és térbeli darabkákból áll össze, stabil, összetartó építmény benyomását kelti. A dramatikus szószínházban megszokotthoz képest nincs sok verbális szöveg benne, nagyobb időt és teret kap az önmagát a retinánkba és ezáltal emlékezetünkbe is beleégető képi világa (ezen az alapon Antonin Artaud-követőnek is nevezhető a rendezés).

Rezes Judit

A vizualitás kiemelt szerepében jelentőség jut a színész teljes testének, jelmezének, avagy jelmeztelenségének. Jelmez- és díszlettervező neve nem olvasható a színlapon, a látványt egyedül Giliga Ilka jegyzi. Érezhető is az egységes látványkoncepció, valamennyi ruhának, jelmez-kiegészítőnek, kelléknek, berendezési tárgynak helye, értelme és esztétikája van. A redukált verbálisnyelv-használat a szöveg stílusértékévé avanzsál, vélhetően ebben Kukk Zsófia dramaturg keze erősen benne van. A folyamatosan áradó, a háttérből gyakran főszereplővé előlépő zenének (Bencsik Levente, Hunyadi Máté) a vizualitáshoz hasonló, kiemelkedő szerepe van az említett sejtelmesen irreális világ megteremtésében. A bőséges klasszikus utalásokkal és bejátszásokkal dúsított, állandóan lüktető, hömpölygő, eltűnő, majd visszatérő, élőben abszolvált áriákkal, songokkal, popstílusú számokkal díszített muzsika a hangulatkeltés mellett egyéb funkciókkal is bír: jellemvonásokat, titkolt belső vágyakat jelenít meg.

Hat kicsiny territóriumban elszigetelten egzisztál, időnként vagy alkalmanként jelen van hat személy. Szirtes Ágnes másodmagával: a Pálmai Anna által játszott ifjúkori énjével közösen. Szirtesé a frappáns, tökéletes felütés. Szűk szobájában ablakot nyit, fény és levegő árad be. Érezzük a friss levegő ízét, ahogy teleszívja a tüdejét. Röviden elfilozofálgat magában arról, hogy a szervezetébe bejuttatott anyagok okoznak élvezetet az embernek. Szemét két kanállal eltakarja, teljes lesz a sötétség. Pár pillanat múlva, amikor a kanalakat felemeli, és vele együtt mi is újra látunk, már a Pálmai-énje ül a helyén.

Takátsy Péter

Takátsy Péter szűk, de elegáns gardróbjában folyton nyakkendőt cserél, későbbi átöltözései meghatározzák az énjét (vagy az énje határozza meg az átöltözéseit?). Dankó István állatkerti csempézett szobájába bezárt csimpánz. Tasnádi Bence korunk Orfeusza: folyosóra okádó popzenész, aki full másnaposan (nyilván be is tépve) az intenzív osztályon várja haldokló kedvesét. Lengyel Benjamin, a kórház műtőse cseppnyi szobájába hazaérkezve, a küszöb előtt hagyja kórházat járt ruháját. Rezes Judit múzeumi teremőr, az Orfeusz és Euridiké című alkotás mellett tölti szótlan és eseménytelen életét, ahogy a műtárgyakat tilos megérinteni, őt sem érintette meg senki 1995 óta.

Aztán rendkívüli események történnek. Át is lépik az egyedek egymás territóriumának határait. De az izoláltságuk megmarad. Egyik szervezetből a másikba nem jut át sem anyagszerű, sem szellemtermészetű matéria. A végén megjelenő Bodnár Erika óvatosan értékel és következtetéseket von le. Nem csorbul tőle az előadás hangulata, a rövid monológ súlyos érdekessége nála is erősen hat, de ezt az egyetlen kis részt nem érzem magától értetődően helyén levőnek (nem Bodnáron múlik).

Pálmai Anna, Takátsy Péter és Rezes Judit

Bámulatos összmunka, felkavaró, érdekes, újszerű eredmény. Alkotók és előadók szétszálazhatatlan, közös sikere. A színészek korábbi nagyszerű önmagukat is felülmúlóan, egyformán jók. Ez is közhely, de igazságtalanság volna kiemelni közülük bárkit is. Ha így is van, nekem akkor is Rezes Judit a legjobb. Úgy érzem, ha egész este csak őt nézném, amint a műalkotás mellett, mozdulatlanul ülve a székén, maga elé mered, akkor is többet tudnék meg a világról és önmagamról, mint amennyit este hét előtt sejthettem.

Melancholy Rooms

Szereplők: Dankó István, Lengyel Benjámin, Pálmai Anna, Rezes Judit, Szirtes Ági, Takátsy Péter, Tasnádi Bence, Bodnár Erika.

Alkotók. Látvány: Giliga Ilka. Dramaturg: Kukk Zsófia. Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté. Súgó: Boncza Anita. Ügyelő: Valovics István. Asszisztens: Tiwald György. Rendező: Tarnóczi Jakab.

Katona József Színház, 2022. március 5.