Török Ákos: …avagy a halálra beszélt bálna

Fekete Ádám: Moby Dick, vagy a fehér bálna / Trafó

Itt minden történés gondolat, más szóval semmi más nem történik, mint hogy a létezésről, annak értelméről és értelmetlenségéről folyik a gondolkodás.

Nem a te hibád, nagyon kevés volt a levegő, én is többször majdnem elaludtam. Ez nagyon tömény! Jobb volt, mint gondolod. Jaj! – ez a négy mondat ütötte meg a fülemet Fekete Ádám Moby Dickjéről kifelé menet. Nem mentségként mondom, miközben de. Mert a kritikus valahol egy hétköznapi néző, még akkor is, ha az általa látott előadások száma, a szakmája által rárótt elemzőkészség és egyéb elegyes következmények miatt talán nem a mezei fajtából való. Ha megszúrják, ő is vérzik, nevet ő is, ha csiklandozzák, és be-bebólint, ha unatkozik.

Meglehet, éppen a tőle joggal elvárható plusz miatt egy Moby Dick című előadáshoz illő lett volna elolvasni Herman Melville regényét, amit viszont a cikk szerzője nem tett meg. Főként, hogy az alkotók a színlaphoz írt szövegben világossá teszik, hogy az előadásnak vannak ügyes-bajos dolgai azzal a bizonyos regénnyel. Másfelől viszont: az nem lehet, hogy egy nézőt csak azért hoppon hagynak, mert nem olvasta el az irodalmi művet. Viszont… – és ezt jó ideig lehetne még folytatni. Ami viszont tény, hogy a cikk szerzőjének előzetes tudása szerint: a regényben egy különösen szedett-vedett társaság a bosszúra szomjas kapitány vezetésével egy fehér bálnát üldöz életre-halálra. A darab oldaláról pedig a recenzens az alkotók által írt szöveges kivonat tanúságát vitte magával a nézőtérre: „Nyolc darab férfi egymás agyára megy, míg Herman Melville sötét története mindannyiukat be nem darálja. Katatón jelenetek egy bálnavadász-közösség életéből, a végtelen tengeren, Fekete Ádám saját álomlabirintusában”. Nem lehet tudni, a regény ismerete mennyivel könnyítette volna meg a dolgát, hogy közben ne csak lógjon és kószán himbálózzon az előadáson, mint egyszervolt író a szeren.

moby1Fekete Ádám / Fotó: Simon Iringó

Fekete Ádám hosszú évek óta a független (és kőszínházi) szféra egyik legsokoldalúbb és legtermékenyebb aktora: rengeteg előadásban volt/van jelen dramaturgként, színészként, dalszövegíróként, szerzőként és/vagy rendezőként. Témafelvetései érzékenyek és személyesek, személyünkön keresztül mégis (vagy éppen ezért) mindannyiunkat érintenek. Ha létezne olyan verseny, amelyben az alkotók kortársságból versengenének, azon Fekete Ádám igazán előkelő helyen végezne. Többek között azért, mert a maga által színpadra vitt darabjai elég messze állnak a megszokott, önmagát komolyan vevő lineáris történetmeséléstől: játszanak valódisággal és igazsággal, idősíkokkal és valóságsíkokkal, komolysággal és komolytalansággal, szavakkal és szótlansággal, és bármivel, amivel csak lehet, vagy nem lehet. Fekete Ádám előadásai ennek megfelelően általában nem adják evidensen magukat, minimum rájuk kell hangolódni, ami azonban általában mesze nem lehetetlen, viszont felettébb érdemes.

A mostani előadás szereplői nem is annyira tengerészek, mint inkább hétköznapi, bár kissé aránytévesztett figurák minimum két számmal nagyobbra szabott, színes átmeneti kabátokban. Innen-onnani bútorok, fekhelyekként matracok, leterített hálózsákok szerteszét, mikró, talán még zongora is és egyéb miegymások, főként könyvek sokasága a műfikuszok és műpáfrányok ligetében: a Molnár Anna által szerkesztett látvány különös hordalékvilágot jelez. Mindezek fölött a lámpatestként funkcionáló koporsófedél az elmúlás/elmúltság érzetével világítja meg a színpadon történteket. Valaki a mindennapi világunk legvalóságosabb elemeiből egy valószerűtlen, szürreális világot hordott össze. Az előadás elején az is kiderül, hogy mi volt ez a valaki.

moby2Fotó: Simon Iringó

De még előtte, miközben a helyünket keressük, a játszók keresetlen természetességgel, saját neveiken szerepelve próbálnak lefordítani egy angol nyelvű szöveget/verset, amely egyrészt arról szól, hogy egyes szerzők milyen fokon és mértékben aludtak el saját műveik írása közben, másrészt a regényírás és a tengerjárás közötti párhuzamot is felveti. Ezt követően Fekete Ádám elmondja, mit fogunk látni, és miért foglalkoztatja őt a Moby Dick már gyermekkora óta, majd színjátszó üzemmódba kapcsolva, belekezdenek a bálnás történetbe. Illetve annak apropóján, vagy mellette, vagy helyette, vagy vele együtt és azon keresztül az értelmiségi léttel kapcsolatban fogalmaznak meg súlyos és tanulságos gondolatokat. Néhol mintha az előadás ugrálna a különböző játék- és valóságsíkok (a regény történeti síkja, a regényre, a világra és benne önmagukra reflektáló képzelet síkja, személyes sík) között, máskor meg mintha egyszerre jelelnének a különböző síkokon, közben többen is megszólalnak a kapitány szerepében, különböző módokon fejtve fel a fehér bálna metaforáját.

Itt minden történés gondolat, más szóval semmi más nem történik, mint hogy a létezésről, annak értelméről és értelmetlenségéről folyik a gondolkodás. Ez azonban nem elvont filozofálgatást jelent, hanem egyedi gondolatkarakterek prózánál emeltebb tónusú megszólalásait, akik a saját helyzetüknek és minőségeiknek megfelelően igyekeznek megfejteni létezésüket. Más magyarázat (mármint a regény adta alaphelyzeten kívül) nem is nagyon kínálkozik arra, hogy miért kizárólag férfiak szerepelnek ebben a „történetben”: férfiak és nők, ha egy térbe kerülnek, ott ugyanis mindig jelen lesz valamiféle érzékies földkarakter, amely üti egymást a kizárólag létre vonatkozó gondolkodással. Persze az előadáson lógva az is lehetséges, hogy mindezt be(le)néztük.

Ahogy azokat a dolgokat sem könnyű így visszaidézni, amelyeket felelősnek tarthatnánk az érdektelenségért. Ami gyanús lehet: a szövegnek az alkotók által direkten vállalt, „katatón” egyneműsége, vagyis hogy az előadás érzelmi/érzéki amplitúdója a nullához közeli, ami a nézőt ezúttal tompává teszi a darab intellektuális játékosságára is. Emellett a szövegmondók szövegmondása sem könnyíti meg a befogadást. Vannak, akik szerepben is csendes-természetesek (pl. Egger Géza, Zsótér Sándor), mások elemeltebben szólalnak meg, Fekete Ádám pedig duplaplusz ráerősítéssel beszél, és nem látszik bármiféle dramaturgiai elképzelés a széttartás mögött. Persze lehet, hogy létezik ilyen alkotói szándék, de lógva-lengedezve kit érdekel?!

moby3Zsótér Sándor / Fotó: Simon Iringó

Visszaemlékezve és elemzési szempontokat keresve, vagyis az álmosító unalom alapélményétől pár nappal eltávolodva, most úgy tűnik, mintha az egész előadás egy alapvető és különös módon drámai iróniára épülne: tetterős emberek/férfiak napszámra semmit nem csinálnak, és ebbe belehalnak. Illetve még csak nem is. Az előadás közben a látenciába ragadó humor mellett a talán egyedüli direkt poén („legalább angolul: a „’leg’ a láb”) is inkább csak megkönnyebbült ráismerést és rácsodálkozást vált ki. Miként befogadói oldalról, élményszinten, legalábbis a cikk szerzője számára az egész előadás maga is elbóbiskolások és ráismerések egymásutánja. Noha az álomjellegre történik utalás a felvezető szövegben, a műalkotásba való belealvást pedig már az előadásban említik, vélhetően mégsem a félálomban való nézői szendergés volt az alkotók szándéka. Bár még az is lehet, hogy mégis. Alapvető létélményként és műalkotások témájaként ugyanis a lét lapos értelmetlensége és az ezzel járó ontológiai unalom minimum több évtizede kortárs jelenség, amelyet a művészetnek helyenként formaként is sikerül termékeny módon felmutatnia: ilyen például a Halál Velencében Thomas Manntól, Tarr Béla több filmje (legjellemzőbben a Sátántangó), és hogy mindez a színházban is lehetséges, arra éppen Fekete Ádám első előadása, a Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben) a jó példa. Ez utóbbi egyben jelzi, hogy Fekete Ádámnak szerzőként és rendezőként is dolga van az élettel/életünkkel, ami sehová nem tart, csak van. Éppen a Csoportkép miatt lenne tisztességtelen elhallgatni, hogy a Moby Dick unalma azzal szemben nem az a termékenyfajta. Inkább az a sehová nem tartó – ami alapvető létélményként és műalkotások témájaként persze kifejezetten kortárs jelenség, de a művészetnek helyenként formaként is sikerült már ezt elgondolkodtató és/vagy megérintő módon felmutatnia. Azonban a Moby Dick unalma profán marad: sem meg nem érint, sem el nem gondolkodtat, noha az unalom alapvető létélményként és műalkotások témájaként kifejezetten kortárs jelenség – és ezt is lehetne még sokáig folytatni, félő viszont, hogy hamar unalmassá válna, miközben az unalom kifejezetten kortárs jelenség.

Fekete Ádám: Moby Dick, vagy a fehér bálna

Az eredeti szöveget fordította: Szász Imre. Fényterv: Langó Ádám. Látvány: Molnár Anna. Rendezőasszisztens: Purosz Leonidasz. Rendező: Fekete Ádám.

Szereplők: Fehér Balázs Benő, Laboda Kornél, Egger Géza, Czukor Balázs, Zsótér Sándor, Sipos Balázs, Kiss Rajmund, Fekete Ádám.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2022. október 8.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu