Kutszegi Csaba: Zsenik A zseniben

Tadeusz Słobodzianek: A zseni / Katona József Színház -

Egyébként gyanítom (ez most egy álnaiv attitűd részemről), hogy nekünk nem a sztálini diktatúrával van (vagy nincs) különleges bajunk, hanem általában a múltunkkal.

A Katona József Színház A zseni-előadása közben és után sok kérdés megfogalmazódik bennem – és hozzájuk több régebbi bemutató emléke is előbukkan a múltból.

A Tadeusz Słobodzianek írta színdarab „közeli rokona” (szinte később megírt előzménye) Matei Vişniec III. Richárd betiltva, avagy szabad átdolgozás Vszevolod Emiljevics Meyerhold utolsó rémálma nyomán című darabjának, amelyet nálunk 2020-ban mutatott be a Vádli Alkalmi Színházi Társulás a Szkénében Szikszai Rémusz rendezésében. Vajon a lengyel és román írónak miért fontos (és még időszerű is) a sztálini diktatúrával foglalkoznia? És vajon nekünk, magyaroknak miért nem az? Legalábbis kortárs magyar dráma e tárgykörben nem került színre a közelmúltban. Pedig mindhárom kelet-európai nemzetnek volt alkalma a sztálini diktatúrától közvetetten szenvedni, saját diktátorral is rendelkeztek a nem is olyan távoli múltban – igaz, különböző fokozatúakkal, akik eltérő mértékben sanyargatták a népet. E téren a legvisszataszítóbb jelenséggel kétségtelenül a románok büszkélkedhetnek, a lengyeleknek viszont jogosan a legerősebb a történelmi oroszfóbiájuk. De azért Sztálinnak volt kitűnő „legjobb magyar tanítványa” is, és nekünk is évszázadokra visszanyúló okaink vannak nem lelkesedni az oroszok politikai közelségéért. Ahogy a fenti két példa is mutatja, ha írni nem is írunk a sztálini diktatúráról új darabokat, rendezni szívesen megrendezzük őket.

zseni1Fekete Ernő / Fotó: Rácz Gabriella

Egyébként gyanítom (ez most egy álnaiv attitűd részemről), hogy nekünk nem a sztálini diktatúrával van (vagy nincs) különleges bajunk, hanem általában a múltunkkal. Azt is gyanítom, hogy nincs még egy olyan ország Európában, ahol annyiszor elhangzott volna, hogy szembe kell néznünk a múltunkkal, mint ahányszor nálunk – és mégsem történt e téren szinte semmi érdemleges. Erre a közelmúlt színháztörténetében is mutatkoznak példák, a 2014-es évből rögtön kettő is. Őszintén bevallom, hogy én az év október 3-án, az E föld befogad, avagy számodra hely (alkotói: Kovács Márton és a Mohácsi testvérek) Örkény színházbeli bemutatója után biztos voltam benne, hogy erre a minőségében, tartalmában, formájában egyaránt különleges előadásra hosszú diadalút vár, amely a múlttal szembenézés hazai térképét is alaposan át fogja rajzolni. Ezzel szemben alig másfél évig volt műsoron, mindösszesen 33 előadást élt meg az Örkényben, és tudtommal más színház nem mutatta be. (Ezt érdemes összevetni például A mi osztályunk, Tadeusz Słobodzianek sikerdarabjának nemzetközi nézettségi adataival.) De megemlítek egy másik, abszurd humora mellett igen felkavaró előadást is: 2014 tavaszán mutatta be a Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. Artur Palyga lengyel szerző A zsidó című darabját Szabó Máté rendezésében. Az is egyszer volt, hol nem volt, aztán elfeledett lett.

A szembenézés a saját múltunkkal tehát változatlanul nem erősségünk, de akkor mi a célja a Katona József Színháznak és Ascher Tamás rendezőnek A zseni bemutatásával? A zseninek és Vişniec III. Richárdjának is van egy általános diktatúraellenes üzenete, és mindkettővel kapcsolatban felmerül a nézőben, hogy a látott történetben, a szörnyűségekben kell-e vajon jelenünkre utaló konkrét megfeleléseket keresgélnie. De szerencsére nem kell, mert nincsenek bennük ilyenek, legalábbis konkrétak nem. Kétszeresen is szerencsére. Mert ez azt is jelenti, hogy jelenünk azért nem ennyire sötét, és (másodszor) a színház is szánalmasan sekélyes volna, ha ilyen direkt megfelelésekkel operálna. Akkor viszont a rejtett üzenet jelen esetben „csupán” az lehet, hogy ismerjük meg jobban és jobban, valamint tartsuk meg a tudástárunkban a diktatúrák természetrajzát, mert nem árt e téren folyamatosan résen lenni. Ezzel csak egyetérteni lehet, úgyhogy már csak az a kérdés, színházilag mennyire sikeres a produkció (arra meg még visszatérünk, miért is nem szeretjük feldolgozni a saját múltunkat).

zseni2Fekete Ernő és Máté Gábor / Fotó: Rácz Gabriella

A zseni a Kamrában remek előadás. Ez elsősorban a négy kitűnő színésznek köszönhető. Játékuknak nincs egyetlen egy olyan mozzanata, pillanata sem, amely ne lenne figyelemre érdemes. Teljesítményük minőségét nem lehet egymás közötti rangsorba helyezni, mind a négyen – stílszerűen szólva – zseniálisak. Kétségtelen, hogy a „legkisebb szerep” ezúttal Kocsis Gergelyé (legalábbis ő van a legkevesebb ideig színen), de kevés idő és néhány jelenés is elegendő számára, hogy Poszkrjobiscsev titkár megformálásával megmutasson egy nagy adagot a rémes 20. századi diktatúrák esszenciájából. Esendő kisember, még azt is megengedheti magának, hogy a Nagy Vezérrel szemben néha „durcizzon”, aztán a végén kiderül róla, hogy a legkegyetlenebb gyilkosok egyike. Szótlan nagyjelenetében, amikor a pezsgős tálca elhelyezésével kínlódik, az ember majdnem megszereti – ez is a diktatúrák természetrajzának egy része.

Elek Ferenc is egykor létező ember figuráját kelti életre: Kerzsencevet, a nagyhatalmú kritikust játssza, aki valóban 1937-ben a pártlapban később végzetessé váló támadást indított a kitűnő, újító szellemű színházcsináló Mejerhold ellen. Elek tökéletesen megmutatja a diktatúrák kitermelte, végletekig aljas, szolgalelkű embert, aki kisszerű, de nagyravágyó, retteg, de mást bármikor letipor. Esendőnek sem érezhető, csak utálatosnak. A diktátor általi saját kezű megalázásakor csap át az előadás látványosan abszurdba, addig szinte – írói fantáziával felturbózott – realista történelmi drámának tetszik. A Kerzsencev-félékkel a diktátor bármit megtehet, de az ilyeneknek van a legnagyobb sanszuk végül megúszni mindent (a kivétel erősíti a szabályt).

zseni3Máté Gábor és Elek Ferenc / Fotó: Rácz Gabriella

Máté Gábor Sztanyiszlavszkij szerepében nem kisstílű alakot hoz: mersze van egyenrangú partnerként tárgyalni a diktátorral, sőt: tanítja, színészkurzust ajánl neki a hatásos diktátori viselkedés elsajátítására. Persze az ő élete is pengeélen inog, Máté úgy formálja a szerepét, hogy ezt minden pillanatban érezhessük. Figurája próbálja belőni a diktatúrában befolyáshoz jutott értelmiségi felelős viselkedését, minden pillanatban és módon igyekszik kihasználni a lehetőségeit, megjátszani a kínálkozó kártyáit. Mejerholdtól, aki a tanítványa volt, eltanulja azt, ami éppen esztétikailag-ideológiailag támogatott, aztán esztétikailag legyőzi ugyan, de folyamatosan mindent elkövet, hogy megmentse kollégája (és riválisa) életét.

Fekete Ernő játéka Sztálin szerepében nemcsak azért emelkedik mégis a többi alakítás fölé, mert ő végig színen van. Fekete a szerepben minden pillanatban egyszerűen félelmetes. Akkor is, amikor nevet, akkor is, amikor látszólag barátkozni próbál. Neki is vannak szép számmal gyarlóságai, például nagyszerűen rejtegeti félig bénult balkarját, de egy cseppet sem esendő, mert nem is emberszerű. Fekete Ernő Sztálinja egy csak diktátorként működni képes gépezet, a színész mindezt nem harsány, hanem szinte visszafogott eszközökkel hozza létre, nem egyszerűen légkört teremt, hanem szabályosan árad belőle a rettenetes diktátorság.

zseni4Fekete Ernő és Kocsis Gergely / Fotó: Rácz Gabriella

A darabot nem lehet összehasonlítani Słobodzianek már említett darabjával, A mi osztályunkkal. A zseni egy (nyomasztó) térben játszódik, cselekménye nem változatos, nincsen benne megannyi különös, felkavaró sors, hirtelen fordulat, nem is jósolok neki hasonló sikert. Előadása a Kamrában körültekintő munka, jó tempójú, színvonalas produkció, talán Sztanyiszlavszkij színházi oktatása kicsit hosszabb a kelleténél benne, illetve az előadás néhány jellemzőjét nehéz hova tenni, kezelni, értelmezni. Engem néha zavart, hogy nem, vagy csak nehezen eldönthető, mikor pontos a történelmi hűség és mikor dolgozik az írói fantázia. Ez utóbbira egyértelműen csak az elvont, abszurdba hajló cselekvések és jelenségek utalnak, például a vetített, szimbolikus születésnapi rózsahullás vagy a nyolc kép nélküli képkeret az amúgy szinte túl szépen és realisztikusan berendezett dolgozószobában. Az üres képkeretek mindegyike alatt más-más, a nézőtérről nem olvasható képaláírás látható.

Arról pedig, hogy mi a magunké helyett miért mások bűneivel nézünk szembe inkább, azt gondolom: mert itt így jó mindenkinek. A bűnelkövetők leszármazottai szívesen hallgatnak a felmenőik bűneiről (még ha ők maguk nem is vétkesek bennük), a bűnelszenvedők leszármazottainak pedig kifizetődőbb és egyszerűbb a valós történelmi sérelmeket, a megtörtént hihetetlen szörnyűségeket pajzsként, avagy fegyverként jó sokáig kézben tartani. A nagy kérdés az, hogy ez vajon örökké így lesz-e.                      

Tadeusz Słobodzianek: A zseni

Fordította: Spiró György. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Szakács Györgyi. Dramaturg: Török Tamara. Zene: Vajdai Vilmos. Fény: Pető Gergő.

Videó: Koltay Dorottya Szonja. Súgó: Boncza Anita. Asszisztens: Hornung Gábor. Rendező: Ascher Tamás.

Szereplők: Fekete Ernő, Máté Gábor, Kocsis Gergely, Elek Ferenc.

Katona József Színház, Kamra, 2022. október 14.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu