Kutszegi Csaba: Hogy a fenében kell élni?

Gerhart Hauptmann – Tarnóczi Jakab – Varga Zsófia: Magányos emberek / Katona József Színház -

…a legjobb egyszerűen csak hagyni, hogy az élet úgy megtörténjen az emberrel.

Az előadás után hirtelen ez a gondolat szakadt ki belőlem: már régóta várok egy ilyen bemutatót… Persze úgy, hogy közben fogalmam sem volt róla, hogy ilyet várok. Ezért egy kicsit meg is lep a mélyről feltörő, őszinte gondolat, ráadásul magában az előadásban igazából semmi különösen meglepő nincs, csak korszerű, aktuális, fiatalos, miközben erősen tradíciókra is épít, és mindemellett nagyon jó (értsd: színvonalas, anyagerős, megmunkált, értelmes és érzelmes).

Amikor azt írom, hogy tradíciókra épít, elsősorban arra célzok, hogy színészek formálnak meg benne jól megismert-felépített karaktereket, és bár közös improvizációs technikával készült el a szöveg, az előadás jelenetei gondosan meg vannak írva, és egyáltalán: szövegközpontú, dramatikus szószínházi a produkció (amelyben persze a zenének és a látványnak fontos szerepe van). Ráadásul 19. századi klasszikus darabot dolgoznak fel benne (igaz, kevésbé ismertet).

magányos3Fotók: Horváth Judit

Akár konzervatív ízlésűnek is vélhetném magamat, amiért a Magányos emberek című Hauptmann-dráma Tarnóczi Jakab- és Varga Zsófia-féle átiratának színre vitele ennyire elnyerte a tetszésemet. De közben a színházi kísérletezés, újút-keresés iránt is nyitott vagyok, ennek bizonysága, hogy a legutóbbi Katona József színházi Tarnóczi-rendezésért, a Melancholy Roomsért is hasonlóképpen lelkesedem. Ez utóbbi, redukált verbális szöveg mellett látvánnyal, mozgással, zenével, különleges tér- és eszközhasználattal operáló alkotás határozottan eltér a hagyományos színháztól, nem is korábban megírt színdarab az alapja. A Magányos emberek előzményének a Tarnóczi-életműben nem is ez tekinthető, hanem a tavaly ősszel bemutatott, Aiszkhülosz-, Euripidész- és Szophoklész-szövegekből összeállított, korunkra adaptált Isten, haza, család.

A Magányos emberekben ötvenes szülők és fiatal felnőtt gyermekük generációjának életfelfogásbeli különbözőségei generálják a konfliktusokat. Rohanó korunkban mintha összetorlódnának a múlt és a jelen időszakaszai. Például egy nagyapa korú néző (mint e sorok írója), aki már túlkoros az összes látott problémához (de ennek egyáltalán nem örül), az előadáson örömmel konstatálhatja, hogy az ötvenesek, de még a húszasok gondjait is tökéletesen érti, átérzi, mert őt is mintha csak a múlt héten gyötörték volna hasonlók. Ezért (is) jó a szövegkönyv. Mert olyan általános emberi nagykérdésekké tudja kiszélesíteni az „itt és most” speciális problémáit, amelyekkel minden korban – más-más köntösben megismerve azokat – minden generációnak szembe kellett néznie. A kérdés lényegében ennyi: hogy a fenében kell élni?

magányos1Pelsőczy Réka

A hat szereplő erre (szóban és a tetteivel is) különböző válaszokat ad, illetve van, aki nem is rejtegeti, hogy fogalma sincs a helyes válaszról. De olyan is akad, aki már a kérdés megfogalmazását is feleslegesnek tartja, mert a legjobb egyszerűen csak hagyni, hogy az élet úgy megtörténjen az emberrel. A legdöbbenetesebb az – és ettől is jó a szövegkönyv –, hogy tulajdonképpen mindenkinek, még az egymással tökéletesen ellentétes nézeteket vallóknak is, a maguk módján igazuk van. Sőt! Még ennek az állításnak az ellenkezője is igaz, mert amellett, hogy mindenkinek igaza van, mindenki sík hülye is, a tekintetben egészen biztosan, hogy parányit sem tud nyitni a másik igazsága felé, csak esetleg egy felfokozott ordibálás után rácsodálkozik, hogy másoknak is voltak-vannak problémái az életben. Egyszóval, az előadás szereplői kb. olyanok, mint egy átlag magyar család (tisztelet az unalmas életű kivételeknek).

Az előadás (játék)tere érdekes. Minden néző az öltözői folyosón át, a színpad mögé kerülve, azon átsétálva-körülnézve érkezik a nézőtérre, ahonnét visszanézve, egy teraszos, nagyablakos, sokhelyiséges, nyitott házat lát, amelynek egyes terei a publikum számára láthatatlanok ugyan, de az odavonuló színészek játéka – a mikroportos kihangosítás révén – jól hallható. Úgy láthatunk be az ingatlanba, mintha az egy valóvilág-villa volna, de nem szerencsés a párhuzam, mert a kereskedelmi televíziók valóság-showinak emberanyaga manapság már olyan, hogy nem illik hozzájuk hasonlítani senkit és semmit sem. Jó ötlet, hogy a háromórás játékidőt három 7-8 perces szünettel tagolják, amikor is a nagyérdemű tagjai rövid időre kimehetnek, de ha kedvük tartja, beszállhatnak a játéktéren tovább zajló csendes, szöveg nélküli zenés buliba. Itt jegyzendő meg: a fel-felcsendülő zenék mindvégig igényesek, karakteresek és ízlésesek (még azok számára is, akik egy-egy felhangzó stílusnak nem feltétlen hívei).

magányos4

Az estet igazán pazarrá a színészek játéka teszi. Pelsőczy Réka (Márta) és Rajkai Zoltán (Csaba) az ötvenes, aktív, fiatal nagyszülők generációját képviseli, a menyüket is, de főleg a fiukat szeretik, egész életükben célért, célokért, leginkább a családért hajtottak, gürcöltek. Segítenék továbbra is a magának való, kiskorában sem problémamentes gyermeküket, aki viszont – persze érthetően – saját maga irányítaná az életét. Jánost, a fiút Lengyel Benjámin, Katát, a feleségét Tóth Zsófia játssza. Rajkai Zoltán legtöbbször ártatlan és jóindulatú, de nehezen elviselhető gesztusaiban (és mondataiban) mintha saját magamat látnám (de szerencsére a legjobban magamon tudok röhögni), Pelsőczy Réka pontosan, szórakoztatón és igen hitelesen adja az életközépi válsággal is küzdő középkorú nőt. Mindkettőjük játéka megható is a nagy kiboruláskor, amikor kiderül, mi mindent tettek meg az életben egyetlen gyermekükért, aki változatlanul a szemük fénye.

János és Kata nagyon szeretik egymást, utóbbinak még a gyerekénél is fontosabb a férje, „fel is áldozza magát” a családi boldogságért: igazából már lemondott róla, hogy valaha is be tudja fejezni a szakdolgozatát. János nem tudja a saját életét élni, nem megy neki a független művész-értelmiségi kreatív élet. A váratlanul betoppanó, az életet könnyedén élvező, „napsugaras” személyiségű, de tisztességes Anna teljesen felkavarja az életét, a férj azzal áltatja magát, hogy a felesége és a gyermeke mellett Anna személyében lehet rajongva szeretett saját, külön szellemi társa is, Kata persze ebbe majd’ belepusztul. Annát Mentes Júlia alakítja. A lány az utolsó pillanatban, de még idejében rájön, hogy el kell mennie a látszólag békés, boldog helyről, ahol barátságosan befogadták. A hatodik szereplő szintén huszonéves fiatal, Barnát Béres Bence formálja meg. A 21. századi csehovi figura szintén nem tud mit kezdeni az életével, szótlan, bonyolult, de kis jóindulattal szerethető alak volna, pedig munkahely helyett inkább naphosszat önmagát keresi, morálisan szigorú az egész világgal szemben, de az önkritika műfajában elég gyenge.

magányos2

A különböző színészgenerációk közös játékát öröm látni. Amennyire a megformált karaktereik képtelenek az eljátszott élethelyzetekben közös nevezőre jutni, az együtt játszásban ugyanannyira – tökéletesen – össze vannak csiszolódva. Ebbe nyilván belejátszik, hogy ketten is, Tóth Zsófia és Lengyel Benjamin Pelsőczy Réka tanítványai voltak az egyetemen, de az is érződik, hogy a Katona társulati stílusa, egységesen magas játékszínvonala változatlanul kiemelkedő. Tarnóczi Jakab már sokadszorra bizonyítja, hogy méltó a nagynevű elődeihez és a jelenlegi társulathoz. Nem lennék meglepve, ha a Magányos emberek hosszú ideig a repertoár levehetetlen darabja lenne.      

Magányos emberek

Gerhart Hauptmann drámája alapján Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia írta. Nyersfordítás: Boronkay Soma. Díszlet: Devich Botond. Jelmez: Giliga Ilka. Dramaturg: Varga Zsófia. Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté. Fény: Pető Gergő. Hang: Wirth Tamás. Színpadmester: Tóth László. Operatőr: Török Marcell / Kovács Bálint. Videó: Nagy Réka. Súgó: Schaefer Andrea. Asszisztens: Tóth Judit. Rendező: Tarnóczi Jakab.

Szereplők: Rajkai Zoltán, Pelsőczy Réka, Lengyel Benjámin, Tóth Zsófia, Béres Bence, Mentes Júlia.

Katona József Színház, Kamra, 2022. december 16.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu