Robert Wilson – Tom Waits – William S. Burroughs: The Black Rider – avagy a varázsgolyó-kaszting / Örkény István Színház –

Az Örkény változatának igazából ez a lényege: az előadók extra teljesítménye.

Nemrég hallhattuk egy tévéműsorban, hogy vannak, akik számára a színház az, amikor szép ruhában szerelemről énekelnek a színpadon. Hát, akkor az Örkény István Színház The Black Ridere igencsak színház.

De gyanítom, hogy a Robert Wilson – Tom Waits – William S. Burroughs alkotói hármas 1990-es bemutatójának non-replica repríze éppen nem azoknak van ínyükre, akik a fent jelzett igényt támasztják a színházzal szemben. Mert bár tényleg szép ruhában (is), szerelemről (is) énekelnek benne, a produkció mégsem az aktuális világunk szépségét bizonygatja – elringató szórakoztatásul – a szépre vágyó nagyérdeműnek. Hanem azt mutatja meg, mennyire abszurd, fertelmes, groteszk és nevetséges, továbbá nagyravágyással teli, miközben igen kisszerű az ember – külső és belső – világa. Külső és belső, mert a The Black Riderben a szépség és a csúfság ugyanúgy kibogozhatatlanul egymásba gabalyodik, mint az emberi külső és belső. Sőt, a képlet még bonyolultabb: a csúf már néha annyira csúf, hogy az már szinte szép, mint ahogy a harsány, felfokozott fizikális külsőségek tulajdonképpen manifesztált lelki belsőségek (is). (Ha húsipari belsőségek látványát nem is élvezhetjük az előadáson, de a végén fentről egy óriási hurkatöltő darálószerűség véres habot hány a színpad közepére – ám ez látványban nem visszataszítóan naturalisztikus, hanem tulajdonképpen ízlésesen szimbolikus.)

Fotók: Mészáros Csaba

Az Örkény The Black Ridere tehát nem egy szokványos musical, avagy zenés színházi előadás. Első hasonló élményem a múlt század nyolcvanas éveiből való, amikor is a VHS-videózás hőskorában egymást közt csereberélve, elkoptattunk néhány kazettát, amelyeken a Rocky Horror Picture Show felvétele volt látható. De ha a ’90-es Black Ridernek látvány- és lelkivilágához hasonló, időben közelebbi filmalkotásokat akarnék említeni, a felsorolást minden bizonnyal az Addams Family-sorozattal kezdeném. Ez utóbbi mozikat egy kéthetes németországi buszos tájolás alkalmával sikerült vagy tíz-tizenötször megnéznem, egyszerűen azért, mert kitűnő művész utastársaim egy jelentős része minden éjszakai úton kikövetelte valamelyik rész lejátszását, annyira nem tudtak betelni vele. Kétségtelen: ez a (játékosan) horrorisztikus látványvilág és játékstílus erősen megosztó. Tulajdonképpen szubkulturális jelenség. Akire ez jól hat, az ötödszörre is a gyönyörtől folyamatosan végigröhögi az ilyetén világú színpadi műalkotást, akit annyira nem érint meg, az ajkán archaikus mosollyal, egykedvű derűvel szemléli a deszkán zajló eseményeket. Nem titkolom: én az utóbbiak közé tartozom, az Örkény bemutatóján is néhány menthetetlenül előtörő felröhhentés kivételével jórészt csendben ücsörögtem.

Zsigmond Emőke

De ez nem azt jelenti, hogy nem értékelem nagyra a produkciót. Összességében tisztességes, komoly, szép munkának tartom az előadást, és vagy fél tucat szereplő teljesítményét (játékát, énekét, mozgását jelenlétét) egyszerűen lenyűgözőnek gondolom. És az Örkény változatának igazából ez a lényege: az előadók extra teljesítménye.

Ez részben a ’90-es hamburgi ősbemutatóra is igaz (egy róla készült korabeli VHS-felvétel digitalizált változata megnézhető a Youtube-on), de a mi színészeink máshogy játszanak, például sokkal jobban énekelnek. És Polgár Csaba rendezői koncepciója – bizonyos keretek megtartása és néhány hasonló ötlet alkalmazása mellett – alaposan eltér Robert Wilsonétól. Wilson rendezése (a maga korában) több szempontból is színháztörténeti jelentőségűnek tetszik. Egyrészt igen progresszíven működik benne a wilsoni dinamikus látványvilág (az embernek néha az az érzése, hogy illuzionista trükköket lát, az előadók a kellékeket és a rekviziteket „újcirkuszi” ügyességgel és igényességgel használják), másrészt a színészi játékmód telis-tele van az egykori expresszív német színházra és az akkori kortárs „Tanztheaterre” történő utalással.

A sztorit is mintha érthetőbben prezentálnák, nyilván a német közönség jobban igényli és érti a Friedrich Kind librettójára készült Weber-operára, a Bűvös vadászra vonatkozó utalásokat. Például Wilson erőteljesebben kiemeli William S. Burroughs szövegkönyvének „slusszpoénját”, a szörnyű, eltájolt tragédiát, hogy tudniillik Wilhelm utolsó tölténye a szerelmét, Kätchent találja el, és öli meg. A romantikus operában egy szent remete imájának köszönhetően nem az ártatlan leányt, hanem az ördög bűnös cimboráját éri a végzetes találat – hiába, „az idők változnak s változunk mi is velük”. (Ez utóbbi Ovidius-gondolat egyébként esetünkben különösen igaz, ugyanis Burroughs-t írás közben saját, megélt élettények ihlették: a valóságban hasonlóan sebezte halálra a szerelmét, amikor egy „kortárs Tell Vilmos-performanszon” nem a fejére tett almát találta el, hanem kicsit lejjebb…)

Takács Nóra Diána és Borsi-Balogh Máté

Polgár Csaba rendezésében is – képileg és a játékban is – kiemelt, lényeges (és szépen megrendezett) pont a lány halála, de az egész előadást illetően azt gondolom, hogy a nézőnek nem kell a Weber-operára gondolnia (nálunk elég kevésszer is játszották), nem is kell feltétlenül oknyomozói pontossággal követnie a történet sokszor nem könnyen kihámozható fordulatait. A néző akkor jár jól, ha engedi, hogy beszippantsa ez a furcsa világ, ha megérzi a parodisztikus abszurd horror-színházi stílus elvont, aktuális üzenetét, és élvezi a parádés játékot és ének-zenét. A The Black Rider lehetne akár egy cselekmény nélküli, elvont állapotábrázolás is, mely elsősorban az érzékekre hat, és csupán ez által üzen.

A színész- és zenészgárda mindegyik tagja nagyszerűen teljesít. Takács Nóra Diána (Faláb), Zsigmond Emőke (Kätchen), Borsi-Balogh Máté (Wilhelm), Máthé Zsolt (Robert / György Kovács) és Tenki Réka (A herceg követe / Kikiáltó) nemcsak játékával emelkedik ki, hanem lehengerlő-elbűvölő énekszámaival is. Nem hagyható említés nélkül Bíró Kriszta sokmozgásos, harsány mimikás, remekbe szabott erdészfeleség-karaktere sem. És akin nagymértékben áll (bukni biztosan nem bukik) az előadás sikere, az Závada Péter, a fordító. Az abszurd, de olajozott szövegelés, a borzalmas faviccek és kínrímek (amelyek a legtöbbször annyira rosszra sikerednek, hogy már nagyon jók) végig az előadás hajtómotorjai.            

Robert Wilson – Tom Waits – William S. Burroughs: The Black Rider – avagy a varázsgolyó-kaszting

 

Fordította: Závada Péter. Zene: Tom Waits. Dalszövegek: Tom Waits és Kathleen Brennan. Eredeti rendezés és színpadkép: Robert Wilson. Eredeti hangszerelés: Tom Waits és Greg Cohen. Szövegek: William S. Burroughs.

Dramaturgia: Wolfgang Wiens.

Rendező: Polgár Csaba. Dramaturg: Róbert Júlia. Látvány: Izsák Lili. Zenei vezető: Kákonyi Árpád. Koreográfus: Molnár Csaba. Világításterv: Baumgartner Sándor. Asszisztens: Érdi Ariadne. Ügyelő: Sós Eszter. Súgó:

Horváth Éva, Kanizsay Zita. Jelmezasszisztens: Frank Mónika. Paróka-stylist:

Kollár Nándor. Médiadesign: Bodor Balázs, Herpai Máté. Sound-design: Móni Tamás, Kiss Balázs.

Szereplők: Takács Nóra Diána, Friedenthal Zoltán, Bíró Kriszta, Zsigmond Emőke, Borsi-Balogh Máté, Máthé Zsolt, Schell Judit m.v., Tenki Réka, Patkós Márton, Kókai Tünde, Mátyássy Bence m.v.

Korrepetitor: H. Tamássyk Balogh Zsolt. Zenekar: Bartek Zsolt, Kápolnás Attila, Fánczi Gábor, Heigl László, Horváth Ákos, Hargitai Péter. Énektanár: Berecz Bea, Csizmadia Sándor.

Örkény István Színház, 2022. december 21.