Kutszegi Csaba: Brutálisan korrekt előadások
Vendégváró Fesztivál 2023 -
…a sokkoló erejű provokáció eszközével is élnek, például baltával feldarabolnak egy (megfőzött) disznófejet, melynek belső részéből állati módon lakmároznak…
Amikor megláttam az idei Vendégváró Fesztivál programját, az volt az első gondolatom, hogy a három estén a Bethlen Téri Színházban a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatának legalább három arcát fogom kicsit közelebbről megismerni. Ugyanis az igazi védjegyük, a tipikus Urbán András-rendezések mellett (amelyekkel közép-kelet-európai régiónkban vendégjátékokon és fesztiválokon rendszeresen lehet találkozni) a színház repertoárja igencsak sokszínű.
Az első este nem olyan előadást láttunk, amelyre azt mondhatnánk, hogy tipikus „szerbszínházi” módszerrel készült, Urbán-stílusú színház volna. Az Amikor Isten hasba rúg-ban ugyanis bár szintén kegyetlen, helyenként provokatív tettekkel, szöveggel, látvánnyal és akciókkal fogalmaz a rendező, de nincs szándékában mindeközben szórakoztatni (nevettetni) is a publikumot. A Lovas Ildikó azonos című, párbeszédes monológregényéből készült előadás ugyan felkorbácsolja, leköti, elragadja a néző érzékeit, de kitartó gondolkodásra is készteti a befogadót. Hogy miről? Hát, ez az! Szinte mindenről.
Amikor Isten hasba rúg / Fotók: Molnár Edvárd
A nem egykönnyen, de világosan követhető színpadi történések Csáth Géza életének valós darabjaiból, kapcsolódó jeleneteiből épülnek fel, a korszak, melyet felölelnek, az író megszületésétől a halála utáni, több mint száz éves utóéletén át egészen napjainkig tart. A napjainkig, mert az előadás vége felé a néző rájöhet, átérezheti, összegezheti magában, hogy a látottak egyáltalán nem csupán Csáthról szólnak, hanem elvont összművészeti alkotásként általában is beszélnek anyaságról, szenvedésről, kitaszítottságról, bűntudatról, szégyenről, igazságról, életről-halálról. Ez a regényre ugyanúgy igaz, ez abban ragadható meg például, hogy a regényszövegben is nem egyszer mintha egymásba csúsznának a különböző idősíkok, de még az egyes, más-más generációt (és személyt) képviselő anyafigurák, kisgyerek-, felnőtt-, apa- és nagybácsi-karakterek is. Persze, ez időnként nehézkessé teszi a színpadi alakok beazonosítását, de ez a – néha kicsit művinek tetsző – beazonosítás-nehezítés határozottan hozzájárul ahhoz, hogy mind a szöveget, mind az előadást egységes, következetesen végigvitt ábrázolásmóddal készült, elvont, egyszerre lírai-drámai-epikus műalkotásként tudjuk értelmezni, elfogadni.
A felsorakoztatott színpadi (rendezői) eszköztár használatában is a következetesség a legszimpatikusabb. Az előadás végig megőrzi a súlyosságát, drámaiságát, nem kacsint ki, nem oldozgat fel kétértelműnek, avagy egyenesen viccesnek is értékelhető könnyedebb beszólásokkal, ahogy az a honi kortársszínházunk oly sok rendezését jellemzi (a nehezen becsábított, szórakozásra is vágyó nézőt színházaink, független társulataink nem akarják „elijeszteni”). Következetes az egyáltalán nem újszerű, döntően szürreális színpadi látványelemek használata is. Engem kicsit sem zavar, ha ez a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek képzőművészeti modernitását idézi, vagy akár a jó száz éves európai szürrealizmust. Miért ne lehetne annak a kornak a nyelvén is (!) beszélni, ha csodálva szerethetünk több száz éves festményeket (is), hallgathatunk Monteverdit, Mozartot, Mahlert (is) – ráadásul az újabb és újabb kütyük keltette látványosságok sokszor nem erősítik a belbecst, nem teszik a kortársnál kortársabbá a darabegészt. Megmarad a vizuális emlékezetemben, ahogy az előadás végén a (jó öreg) szélgép a feltáratlan ismeretlenbe szétfújja a Csáth Géza már időskorú lányához – jó hetven év késéssel – eljuttatott apai örökséget: a furcsa, különös tehetségű újkori polihisztor naplójegyzeteit.
Amikor Isten hasba rúg
A második, 2018-ban készült előadás címe: Az Úr nevében; alcíme: Egy politikailag brutálisan inkorrekt előadás. Na, ezen már helye van a harsány röhögésnek is (sőt, szerintem a látottakon még jobban, bátrabban, szabadabban is lehetne elborzadva szórakozni, mint ahogy azt a Bethlen közönsége tette). Az Úr nevében már igazi, hamisítatlan Urbán András-színház. Az előadás nagy részében a velünk szemben felsorakozott négy szereplő kíméletlenül a képünkbe vágja, hogy milyen világban is élünk. Általában promotív, erőszakos ordítással igyekeznek álláspontjukról meggyőzni a hallgatóságot, mindeközben nem ritkán erőszakos akciókkal is demonstrálják mondandójukat, rendszeresen énekbe, zenélésbe vagy ritmusos, skandáló üvöltésbe váltanak, a sokkoló erejű provokáció eszközével is élnek, például baltával feldarabolnak egy (megfőzött) disznófejet, melynek belső részéből állati módon lakmároznak, a szexualitás is folyamatosan előtérben van, előfordul színpadi meztelenkedés.
E felsorolásból első hallásra azt gondolná az ember, hogy Az Úr nevében mai trendeket követő, eléggé széles közönségigényt kielégítő, felszínes látványosságokból összetákolt, puszta hatáskeltésre törekvő előadás. De nem az, mert a gondolatisága mélyenszántó, az általában is a fellépő színészek közreműködésével, dramaturg segítségével maga Urbán András által írt, összeállított szöveg tűpontos, igényes és artisztikus, mint ahogy az előadás többi összetevője – a játék, a mozgás, az ének, a színészi jelenlét – is igen magas művészi színvonalat képvisel. Ez a szerbszínházinak is nevezett stílus mára már kikristályosodott, Urbán a legsikeresebb rendezéseiben ennek eszköztárát használja – készüljön az előadás vendégművészekkel kibővített saját együttesének vagy más társulatoknak.
A budapesti közönség az elmúlt években belekóstolhatott az urbáni színházba, a koprodukcióban készült A trianoni csata és a Mefisztó az Átrium Film – Színház műsorán található, a Sacra Hungaricát pedig a Stúdió K-ban játszották. Továbbá nem egész egy éve vendégszerepeltek a Trafóban a bombasztikus A Csókos Asszony Lovagjaival.
Az Úr nevében
Urbán András rendezései általában (sőt: leginkább) valamilyen közéleti, politikai aktualitáshoz (is) kapcsolódnak. Az Úr nevében a migrációról szól, a felvetés 2018 óta mit sem vesztett az aktualitásából. Az előadás kezdetén a szereplők – még nyugodt, hiteles előadásban – a migránsokról a keresztényi, felebaráti szeretet hangján szólalnak meg, Ferenc pápa szellemében. Aztán ahogy földre kerül a fehér reverenda, hasonló sebességgel veti le magáról a társaság a barátságot és a szeretetet, először csak épphogy migránsellenes kérdések formájában, majd egyre belelovallva magukat, egyre ellenségesebben. A gyűlölködés és a többségében alaptalan sztereotípiák sorolása, világba kiáltása abszurd őrületbe vezet, és közben komikussá válik a szereplők fafejűsége, felfokozottsága, a hülyeségbe fektetett kimeríthetetlen energiáik áramlása. Nem lehet nem röhögni a látottakon, miközben az elhangzó szövegek kicsit sem viccesek, hanem a legtöbbje sírnivalón szánalmas, buta előítéleteken alapulnak, gyűlöletet szítanak. Így teszik nevetségessé, így állítják pellengérre a mindenkori szélsőségeseket, gyűlölködőket.
Urbán (és például a Kosztolányi Színházban is rendező, szerb Kokan Mladenović) módszerében az a különleges, hogy olyan beleéléssel, hittel mutatják fel a pellengérre állított, szélsőséges eszméket, hogy a nézőben már-már felmerül: lehet, hogy most ezt mégis komolyan gondolják? Közben tudjuk, hogy a nagy-nagy hazugságok is csak úgy élnek meg, ha valamennyi igazságalap és logika is van bennük. Ráadásul a mély társadalmi konfliktusokban egymással szemben állók szélsőségesei felfokozott, megrendíthetetlen igazságtudattal bírnak. Ez óhatatlanul elgondolkodtatja a nézőt: hogyan lehet ugyanazt a dolgot ennyire homlokegyenest eltérő módon látni, szemlélni? Mert itt nem az iszlám és a keresztény kultúra és vallás közötti eltérések, hanem a migránsgyűlölő és a „migránssimogató” felfogás közötti ordító ellentétek állnak a fókuszban.
Az Úr nevében
Urbán konkrétan kimondva, megfogalmazva, szájba rágva sohasem foglal állást. A normalitás határát többszörösen túllépő figurái persze tetteikkel, kijelentéseikkel önmagukat minősítik, de az előadáson nem ítélik el vagy meg őket. Ez a feladat minden bizonnyal a nézőre vár. Urbán András színháza akkor és ott működik jól, ahol az előadás után – a sok jogos röhögés dacára sem – a néző nem fütyörészve, jókedvűen tér haza, hanem (jó esetben még napokig vagy még tovább) elgondolkodik a látottakon, és levon bizonyos tanulságokat. Hogy a színház manapság akármilyen kérdéskörben hányakat bír jobb belátásra, arról fogalmam sincs. De hogy kérdéskör, téma bőven akad (sőt: kifogyhatatlannak tetszik) azt biztosra veszem. Mert a kisközösségektől a népcsoportokig, nemzetekig mintha egyre több olyan társulás mutatkozna, amelynek tagja egy fikarcnyit sem képesek elfogadni a másik igazából.
A harmadik előadás a repertoár sokszínűségének ékes bizonyítékaként Gunilla Boëthius A Föld fia című drámája – Hegymegi Máté rendezésében. A koncepció, a játékmód jól illik a társulat arculatába, hiszen az előadás sok mozgást, helyenként bizarr eszközhasználatot, dinamikus testakciókat, némi agresszivitást és erotikát is tartalmaz. Engem – nem rejtem véka alá – mégsem tudott igazán magával ragadni, megérinteni.
A Föld fia
Szerintem nincs jól megírva a darab, a szövegnek közel sincs olyan ereje, mint amilyennel például az Amikor Isten hasba rúg szövege bír. Lovas Ildikó írói nyelvezetének végtelen mélyrétegei vannak, vele szemben a kortárs svéd író darabjában csupán egy többletjelentéseket nemigen hordozó nyelven íródott, egyszerű szimbolikus mesevilág tárul fel. Nem vibrál költészet a szavakban, mondatokban, pedig a színészek mindent megtesznek az ügy érdekében, de ez a szöveg sem részleteiben, sem egészében nem olyan, mint Ibsené a Peer Gyntben, Vörösmartyé a Csongor és Tündében vagy Maeterlincké A kék madárban – persze kérdés, hogy egy 21. századi szövegnek kell-e 100-150 évvel korábbi szövegek erényeivel bírnia. Szerintem kell. Legalábbis nem árt, főleg ha a színdarab szimbolista (meseszerű vagy „mágikus realista”) világa is hasonló régi korokba mutat vissza. (Idekívánkozik zárójelben, hogy minőségében szinte kiugrik a szövegből egy egészen más minőséget képviselő, rövidke vendégszöveg, amely szintén régi, de más világban született darabból, Büchner Woyzeckéből származik. Az a rész – ráadásul Thurzó Gábor „klasszikus” fordításában –, amikor is az árván maradt gyermek „föl akart menni az égbe, s a hold olyan barátságosan pislogott le rá. […] És amikor újra vissza akart menni a földre, a föld se volt már más, mint egy felborult fazék.” Azt gondolom, a rendező szúrta be, amúgy teljesen odaillően a részletet – játékos utalásként egy korábbi Woyzeck-rendezésére.)
Hegymegi Máté Gunilla Boëthius szövegéhez illő színpadi világot teremtett, melyet szimbolikus és kisrealista akciók, eszközök, koreografált mozgások különös elegye jellemez, a játékmód is helyenként realistának, máskor elemelten lírainak tetszik, mint ahogy két mondat közben néha nagyot ugrik előre, aztán rögtön újra a színpadi valóságon belül reálisan telik az idő. A darab alapmotívuma egy hatalmas és igen szép szimbólum: az erdőben élő szerelmeseknek egy – félig földbe ásott – gyermekük születik. Nem ássák ki, mert nem tudni, lába van-e odalent, vagy gyökere. A gyermek végig színen van, egy ferde tetejű emelvény közepén derékig egy nyílásban, körülötte valóságos ásó, fatörzs, egy távoli, városi vacsorán talpas üvegpohárban vörösbor is előkerül, az emelvény mögött szélvédő fólia feszül, amely széltől, hidegtől védi a gyereket, miközben mögötte bevilágított szimbolikus tér és más idősík is nyílik. Az anya megcsalja szerelmét, elhagyja gyermekét, de végül egyes-egyedül ő tér vissza hozzá, hogy iszonyú, közös kínokkal kiássa, és magával vihesse – élni. Az előadásnak ez az utolsó néhány perce katartikus, megható, gyönyörű.
A Föld fia
Nyilvánvalónak tetszik, hogy az első értelmezési körben a történet azokról az anyákról szól, akiknek fogyatékkal élő gyermekük van. Ez komoly üzenet, nem is kevés. Ami e mögött, ezen túl szimbolikus tartalomként még mutatkozik az előadásban, az majd’ másfél órán át kifejtetlen, megragadhatatlan marad, olyan mintha lenne is meg nem is. Pedig úgy implicite az élet értelmének a keresése is mintha ott motoszkálna – de lehet, hogy mégsem.
A Vendégváró Fesztivál létének értelme viszont nagyos is valóságosan és konkrétan megint megmutatkozott a szabadkaiak három, egymástól különböző, tartalmas és érdekes estjén. Végül néhány szó a színészekről – a legnagyobb elismerés hangján. A színháznak jelenleg öt állandó színésze van: Búbos Dávid, Fülöp Tímea, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Verebes Andrea. Meghívott vendégek nélkül „csupán” ők öten játsszák A Föld fiát. Nehéz kiemelni közülük bárkit is, mert egységesen nagyon jók. Mindemellett kétségtelen, hogy Mészáros Gábor a társulat emblematikus, nemcsak különleges testi adottságai miatt kiemelkedő alakja. Ő az, aki mindhárom előadásban (az utolsón különösen) – a szintén triplázó Kucsov Borisszal együtt – primus inter pares szerepet játszik. Fülöp Tímeának a három napon két fájdalmas szülés is jutott, de felejthetetlen anyaalakító a vendégművész Crnkovity Gabriella, valamint Verebes Andrea is (utóbbi nagymama-alakító is). Kifejezetten jó volt látni a tapasztalt Banka Líviát, karaktere, játéka a vége felé nagyot emel Lovas Ildikó darabján. Az Amikor Isten hasba rúg szereplőgárdájának oszlopos tagja Ozsvár Róbert is. Két további vendégművész, Nagyabonyi Emese és Mikes Imre Elek Az Úr nevében előadásán fáradhatatlanul és feledhetetlenül együtt ragyog két nagyszerű kollégájával. Említett színészek a színészet legnehezebb válfaját űzik: testet és lelket egyaránt bedobva, felfokozott jelenléttel, több műfajban helytállva, állandó intenzív jelenléttel játszanak.
Vendégváró Fesztivál
Bethlen Téri Színház, 2023. február 17-19.