Witkiewicz: Vízityúk – szférikus tragédia / Katona József Színház

A darabbal először találkozó nézőnek minden bizonnyal kell némi idő, amíg belerázódik a folyamatosan a realitás, szürrealitás és az abszurd határán billegő történetszerűségbe.

A madarak osztályába, darualakúak rendjébe, guvatfélék családjába tartozó, nálunk is honos, szerény küllemű szárnyas és a Stork Natasa által játszott Vízityúk körülbelül annyira hasonlítanak egymásra, mint mondjuk egy népszínmű Witkiewicz abszurdjára. Pedig a színes gumimatracokból összeálló díszlet első látásra erősíti a benyomást, hogy valami víz közeli közeget gondoljunk a játék mögé, de jobb minél előbb elengedni a realista-pszichologizáló színjátszáshoz szokott nézői elvárásokat. Witkiewicz világában „Az embernek, amikor kilép a színházból, olyan érzése kell legyen, mintha különös álomból ébredt volna, melyben még a legegyszerűbb dolgoknak is furcsa, megfejthetetlen varázsa van, ami az álmokat jellemzi, s ami semmi máshoz sem hasonlítható.” A szerző ars poeticáját Pályi András idézi abban az 1980 márciusában a Színházban megjelent, igen alapos elemzésében, amelyben a Vízityúk diósgyőri, Fodor Tamás által rendezett bemutatójáról ír. És hogy hogyan kapcsolódik mindez a 2023-as bemutatóhoz? Úgy, hogy Zsótér Sándor egy interjúban elmondta, ez a cikk ismertette meg a drámával, és az ebben látható fénykép, amelyen Kuna Károly a darabbeli fiúcskaként egy háromkerekű biciklin biciklizik, annyira beleégett az emlékezetébe, hogy közrejátszott a darabválasztásában. (Lám, ilyen inspiráló hatása is lehet egy színikritikának.)  

Keresztes Tamás és Stork Natasa / Fotók: Dömölky Dániel

A darabbal először találkozó nézőnek minden bizonnyal kell némi idő, amíg belerázódik a folyamatosan a realitás, szürrealitás és az abszurd határán billegő történetszerűségbe. Ott van mindjárt a nyitójelenet, amelyben a dekadensen elegáns Vízityúk végtelenül nyugodt és kimért hangnemben arra kéri az egészen más korszak jelmezébe öltözött Edgart (Keresztes Tamás), hogy lője már le, ne kéresse magát annyit. E sajátos, forszírozott (ön)gyilkosságot pedig mindenki a legnagyobb lelki nyugalommal fogadja. Az abszurd kezdethez képest vannak szinte realista történetfoszlányok is: Edgar rapid házasságán talán még felvonjuk a szemöldökünket, ahogy a váratlanul előkerült nevelt fiún is, de családi működésük a hímezgető feleséggel és a lelki gondokkal küzdő kamasszal szinte hétköznapi. Ahogy az apa - fiú konfliktus is Edgar és Wojciech (Mészáros Béla) között. Bár az kétségkívül szürreális elem, hogy itt az apa a művészi pályára rábeszélni akarja a fiát, nem pedig lebeszélni róla, ahogy általában a „normális” szülők teszik.

Mentes Júlia és Keresztes Tamás

Zsótér Sándor rendezése kerüli a paródiát, a színészek a legképtelenebb fordulatokat (mint amilyen a lelőtt Vízityúk feltámadása) is szenvtelen nyugalommal jelenítik meg és szemlélik. Jó példa erre Mentes Júlia játéka, aki a hercegnő szerepében figyelmes jelenlétével, rezzenéstelen, mégis kifejező arcjátékával képes súlyt és hitelt adni bármely váratlan fordulatnak. Stork Natasa Vízityúkja egy másféle, ironikusabb, ugyanakkor higgadt jelenléttel bír. A két színésznő magától értetődő természetességgel beszéli a witkiewiczi (és a zsótéri) nyelvet. Játékukat Benedek Mari jelmezei is megtámasztják. Vízityúk ezüstszínű, aszimmetrikus ruhája és a hercegnő zöld nagyestélyije önmagukban is beszélnek a karakterekről, és hozzájárulnak, hogy a színésznők egyfajta jelenésként tűnjenek fel a színpadon.

És ha már a látványnál tartunk: Ambrus Mária színes gumimatracai és a több célra (pl. asztalnak, kínzóeszköznek) is használt, esernyőszerűen kinyitható és összecsukható szerkezet kiválóan eltalálják azt a határvidéket a mindennapiság és a hihetetlenség között, ahol az előadás jár. Ezt húzza alá a matracfüggönyök és az elegáns, zöld ülőgarnitúra kettőse a második felvonásban, amelyből az utóbbit valószínűleg sokan beállítanák a saját, (realista) nappalijukba.

Keresztes Tamás, Jakab Balázs, Mészáros Béla, Bán János, Mentes Júlia, Ujlaki Dénes, Béres Bence

A férfiszekcióban is figyelemre méltó színészi megoldásokat látunk. Mészáros Béla apafigurája súlyos tömb, egy kiszolgált tengeri medve, aki e tengeren hánykódó élet tapasztalatával, vehemensen terelné fiát egy másik útra. Nála és Keresztes Tamás játékában a humor is megjelenik. Utóbbi izgága, életének szereplői között ide-oda hányódó Edgart jelenít meg rendkívül érzékletesen.

Ehhez a különös világhoz a középgeneráció mellett az időseket játszó Ujlaki Dénes, Bán János, Dankó István hármas adja a földhöz közelibb hátországot. A fiatalok: a Gazfickót játszó Béres Bence, Jakab Balázs Lakája és Lelkes Botond A fiúcska szerepében az összjátékba jól illeszkedő, egyenként is megjegyzendő teljesítményt nyújtanak. Lelkes Botond egyben az előadás világához jól kapcsolódó zenét is jegyzi. Úgy tűnik, kezd gyakorlattá válni a Katonában, hogy a fiatal színészek bizalmat kapnak zenei ambícióikhoz is.

Stork Natasa és Lelkes Botond

Nem mondom, hogy könnyű ráhangolódni az előadás világára, és azt sem, hogy mindenki élvezni fogja ezt a biztos eredménnyel nem kecsegtető, intellektuális rejtvényfejtést. És nem is biztos, hogy ez a megfelelő közelítés hozzá. Talán elég annyi, ha hagyjuk magunkat sodortatni látvánnyal, szöveggel, színészi játékkal. De érdemes megadni magunknak az esélyt, hogy rácsodálkozhassunk erre a világra.        

Witkiewicz: Vízityúk – szférikus tragédia / Katona József Színház

Fordította: Kerényi Grácia

Játsszák: Mészáros Béla, Keresztes Tamás, Lelkes Botond e.h., Mentes Júlia, Stork Natasa, Béres Bence, Dankó István, Ujlaki Dénes, Bán János, Jakab Balázs e.h..

Díszlet: Ambrus Mária. Jelmez: Benedek Mari. Dramaturg: Ungár Júlia. Zene: Lelkes Botond. Súgó: Schaefer Andrea. Asszisztens: Héricz Anna. Rendező: Zsótér Sándor.

Katona József Színház, Kamra, 2023. április 21.