Jean-Luc Lagarce: A várományos -

Ascher Tamás rendezésére most különösen igaz az a közhely, hogy úgy hozza játékba és tartja ott a tizenhét színészt, ahogy egy szimfonikus zenekar karmestere vezényli a zenekarát.

Ki tudná összeszámolni, hány megnyitón, munkahelyi ünnepségen, búcsúztatón vett részt életében? És hányra emlékszik konkrétan közülük? Ha nem kötődik össze valamilyen személyes vagy más okból fontos történéssel, többnyire összemosódik más eseményekkel, és csak valamiféle általános benyomás, a szokásos koreográfia marad meg az emlékezetben. Egy ilyen esemény általában a kiindulópont egy drámához. Jean-Luc Lagarce kortárs francia szerző darabjában azonban maga ez a koreográfia válik főszereplővé. Egy meg nem nevezett kulturális intézmény vezetőjét búcsúztatják, miközben már ott az új vezető, a címbéli várományos.

A dráma itt éppen az, hogy nem történik semmi drámai, minden zajlik a maga jól bejáratott módján. Ha van is, aki rákérdez a miértre, és számon kéri a törvényes vezetőcserét (nevezetesen két felügyelőbizottsági tag, akiket nem kérdeznek meg róla), hangjuk elvész a meg nem hallás alapmorajában.

Fotók: Horváth Judit

Giliga Ilka díszlete lekettőzi az Örkény Színház belső terét a falon látható fekete díszburkolati elemekkel, a fogadótér oszlopok köré helyezett állópultjaival, a ruhatárral. Ezzel az előadás a hazai színházi, tágabb értelemben a kulturális szférára utal, és a nézőben nyilván számos asszociációt kelt lemutyizott pályázatokról, méltatlan vezetőcserékről, a mindehhez némán, némi ellenállással vagy éppen lelkesen asszisztáló társadalmi közegről. Ennél több konkrét, itt és most jelzés nem ugrik ki az előadásból, nagy valószínűséggel bármelyik európai ország nézői hasonlóan ismerősnek találnák a világát.

Az ismerősség a nagyjából valós idejű játék minden pillanatában ott van az ünnepségre való gyülekezéstől az ünnepi beszédeken, köszöntőkön, ajándékátadáson át a pogácsázásig és az összegyűltek lassú feloszlásáig. Ebből következik, hogy a játékidő legnagyobb részében mind a tizenhét szereplő jelen van a színpadon, és ahogy az életben, itt is apró mikrotörténetek zajlanak egymással párhuzamosan. Csakhogy itt meg kell adni a lehetőséget a nézőnek, hogy – ha fizikailag nem is lehetséges a színpad két ellentétes oldalán zajló történéseket egyszerre megfigyelni – bármelyiket követhesse. Ascher Tamás rendezésére most különösen igaz az a közhely, hogy úgy hozza játékba és tartja ott a tizenhét színészt, ahogy egy szimfonikus zenekar karmestere vezényli a zenekarát. A színészektől pedig nyilván a szokásosnál is nagyobb koncentrációt igényel a folyamatos jelenlét, a figyelés a szokásosnál több játszótársra, az egyensúly és a mérték megtalálása. Az Örkény jó kondícióban lévő társulatához most külsősök is csatlakoztak, többek között két fontos szerepre.

Gyabronka József a kiszorítását beletörődő, szerény méltósággal tudomásul vevő volt igazgató szerepét kapta, aki még az utolsó napján is felveszi a kuka mellé dobott szemetet. Terhes Sándor a minisztériumi ember, aki beszélni egyáltalán nem tud, de ez nem zavarja a hibásan elmondott közhelyek és az értelmetlen ötölés-hatolás halmozásában. Monológja a kontraszelekció kínosan röhejes abszurdja. Takács Nóra Diána a másik „fontos embert”, a vezető önkormányzati pozícióban lévő asszonyságot játssza arcára ragadt mosollyal, folyamatos fontoskodással téve igen plasztikussá és ismerőssé a karaktert. (Giliga Ilka decens frizurát tervezett neki, ahogy több másik szereplő hajviselete is komoly jellemző erővel bír. Ennyiféle jól eltalált parókát nem is emlékszem, hogy láttam volna egy előadásban.) Csákányi Eszter az egyik felügyelőbizottsági tag, aki férje helyett, özvegyként került a pozícióba, és aki meglepetésre komolyan is venné a feladatát, csak őt nem veszi komolyan senki. A Csuja Imre által játszott felügyelőtársával együtt azonban elég gyorsan belenyugszik asszisztáló szerepébe.

A szereplők egymás közötti viszonyaiba egy-egy villanásnyira láthatunk bele. Elfojtott házastársi indulatok, helyezkedések, a hivatali és a családi hierarchia röntgenképei, pszichiátriai kórképek tűnnek ki és simulnak vissza a közös szimfóniába. A Patkós Márton játszotta új igazgatóról nem tudunk meg semmi lényegeset, sötét ló marad, pozíciójának lényege egyelőre annyi, hogy „ők ott fent” nagyon akarták, hogy miért, az az ő titkuk marad.

A társulat fegyelmezetten és pontosan állítja elénk ezt a társadalmi freskót, vagy mondhatnánk úgy is: önarcképet, amelyben nem nehéz magunkra és környezetünkre ismerni. Ez a felismerés nem rendít meg és nem ráz fel, inkább olyan, mint egy kelletlen bólintás vagy egy kényelmetlen fészkelődés után kimondott „hát, igen…”  

Jean-Luc Lagarce: A várományos

Fordította: Bognár Róbert.

Játsszák: Gyabronka József, Für Anikó, Józsa Bettina, Dóra Béla, Vajda Milán, Szandtner Anna, Tenki Réka, Novkov Máté, Patkós Márton, Friedenthal Zoltán, Takács Nóra Diána, Ficza István, Terhes Sándor, Baksa Imre, Csákányi Eszter, Csuja Imre, Felhőfi-Kiss László.

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Díszlet- és jelmeztervező: Giliga Ilka. Asszisztens: Laky Diána, Ügyelő: Dávid Áron. Súgó: Mészáros Csilla. Szcenikus: Nyegota Krisztián. Rendező: Ascher Tamás.

Örkény István Színház, 2023. április 23.