Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó 2023 –

A tánc vagy a koreografált mozgás egyre több verbális előadásban kap jelentős szerepet, és ez fordítva is igaz: egyre több „nem verbális” előadásban jelenik meg így vagy úgy verbális szöveg.

Engem kifejezetten gyönyörködtet a sokféleség egy színházi fesztiválon, de az idei Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (TESZT) első négy napján már felmerült bennem, hogy a jóból is megárthat a sok. Ezzel nem azt állítom, hogy a válogatók vagy a műsorszerkesztők nem tették jól a dolgukat, hanem arra gondolok, hogy annyiféle stílus és színházfelfogás virul manapság a nemzetközi színházi életben, és ezek folytonos változásban is vannak, hogy az ember egy címből és a hozzá társított alkotói ajánlóból már nehezen tudja kihámozni, hogy mire is számíthat az előadáson. Ebből adódóan sajnos nemcsak kellemes meglepetések érik. És biztosra már jól ismert nevek esetében sem lehet menni.

Az elmúlt évtizedekben a szűkebb közép-kelet-európai régiónkban is számtalan olyan izgalmas színházi kísérlet tanúi lehettünk, amelyben a kísérletezők (bármilyen kisebb-nagyobb formai, avagy módszer- és felfogásbeli változtatásokról volt is szó) valóban eredeti újdonságokkal álltak elő. Nem akarok rosszmájú lenni, de ez mintha az Internet (és most leginkább a Youtube-ra gondolok) globális elterjedésével nem is kicsit megváltozott volna. Én legalábbis sokszor úgy érzem, hogy a kísérletezők nem mélyre buknak az anyagban és a módszerben (például még ha állítják is magukról, hogy dekonstruálnak, nem azt teszik), hanem kutatják a világhálón a trendit, és ha valami divatos megtetszik nekik, azt magukra pofozva átveszik.

A TESZT Fesztivál esernyős utcaképe / Fotó: Turbuly Lilla

Talán ezért is érezhető egyre több előadáson az, hogy bizonyos tekintetben egységesülnek, vagy legalábbis hasonló irányba mutatnak a világszínházi trendek. A tánc vagy a koreografált mozgás egyre több verbális előadásban kap jelentős szerepet, és ez fordítva is igaz: egyre több „nem verbális” előadásban jelenik meg így vagy úgy verbális szöveg. Bármelyik előadásban bármelyik, vagy akár az összes színházi (vagy éppen nem színházi) műfaj is megjelenhet. A látványközegben sokszor rengeteg kellékként vagy berendezésként használt tárgy látható (miközben nem ritka a ma már szinte „jó öregnek” számító minimalizmus sem), ezek használatát gyakran komputerprogram vezérelte látvány- és hangeffektekkel variálják. Mindazt, amit e bekezdésben eddig megemlítettem, általában örömmel látom a színpadon (pláne, ha jól működik), tulajdonképpen csak két dolgot nem kedvelek igazán. Az egyik az, ha fenti jellemzők között az ember és a játéklehetőség szinte már eltűnik (persze az eszközök is nyújthatnak lehetőséget a játékra), a másik még inkább bosszantó: ha az egész arzenállal a színészi-előadói-alkotói felkészületlenséget és hiányosságokat, avagy amatőrizmust igyekeznek takargatni. Eszembe jut Moldova György ördögi első mondata, amellyel anno a magyar egészségügyről szóló riportkönyvét elkezdte. Valahogy így hangzik: a kőműves malterral, a cukrász tejszínhabbal, az orvos földdel tünteti el a selejtet. Ehhez hozzátehetnénk, hogy a színházcsináló gyakran dirrel-dúrral, hang- és fényeffekttel, színpadra hordott kacatokkal és trendi témákkal, akciókkal teszi ugyanezt.

Nem állítom, hogy a TESZT első négy napján az előbbiek mindegyikére találtam példát – de majdnem. Egy gyors összegzéssel az alábbi módon tudom csoportosítani a látott előadásokat. Ritka remekműnek vélem a belga Compagnie Belova–Iacobelli Tchaïka-előadását, amelyen Tita Iacobelli, a tündöklő tehetségű chilei bábművész (aki az egyik rendezője is a darabnak; a másik a Belgiumban élő, orosz származású Natacha Belova) a „partnerével”, egy idős színésznő alakját megidéző életnagyságú bábbal Csehov Sirályát adja elő – persze alaposan átírt, átdogozott formában, és igen sajátos szemszögből bonyolítva a színdarab eseményeit. Iacobelli fiatal színésznőt alakít, végig maga előtt tartja bábpartnerét, akivel szó szerint összeöltözött (deréktól felfele közös a ruhájuk, lefelé meg: a lábuk). Talán tényleg egy személy, akit látunk, az idősebb a fiatal öregkori önmaga, vagy fordítva. Annyi viszont biztos, hogy az idős kollegina szíve szerint még mindig a fiatal Nyinát játszaná el, ám éppen a búcsúelőadásán kell színre lépnie – az idősödő színésznő, Arkagyina szerepében. A Tchaïka óda a színházért, a profán, de szent színházcsinálókért, a csodálatos, kiismerhetetlen női lélekért, minden tenni akaró, kreatív, értéket létrehozó emberért. Mindemellett megejtően humoros az előadás, magasztos és gyarló együtt mutatkozik meg benne.

Tchaika / Fotó: Michael Gilvez

Érdekes, figyelemre méltó alkotásoknak tartom az alábbiakat. Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka: Amikor Isten hasba rúg; Euripides Laskaridis / Osmosis: RELIC; Via Negativa: A szív; Panos Malactos: SADBOI; Regionális kreatív műhely, Magyarkanizsa: Éjidő. Mindez nem azt jelenti, hogy a négy nap további előadásai nálam olyan kategóriába tartoznának, hogy már szóra sem érdemesek. De mindenképpen külön kategória a vendéglátók, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár két előadása, A nagy hagyma (mely bemutató volt) és a Kokan Mladenović rendezte Madarak. És egészen más megközelítést igényelnek az alábbiak: Szene 2wei: Herz emoji; Kozma Rebeka Zsófi: Present imperfect; The Garden: Lordess; Tózsa Mikolt: Isten, haza, konyha – avagy ma már keresztbe álltam a Bajcsyn.

Az Amikor Isten hasba rúg nem szórakoztató, nevettető alkotás. A Lovas Ildikó azonos című, párbeszédes monológregényéből Urbán András által rendezett előadás ugyan felkorbácsolja, leköti, elragadja a néző érzékeit, de kitartó gondolkodásra is készteti a befogadót. A nem egykönnyen, de világosan követhető színpadi történések Csáth Géza életének valós darabjaiból, kapcsolódó jeleneteiből épülnek fel, a korszak, melyet felölelnek, az író megszületésétől a halála utáni, több mint száz éves utóéletén át egészen napjainkig tart. De a látottak egyáltalán nem csupán Csáthról szólnak, hanem elvont összművészeti alkotásként általában is beszélnek anyaságról, szenvedésről, kitaszítottságról, bűntudatról, szégyenről, igazságról, életről-halálról. A felsorakoztatott színpadi (rendezői) eszköztár használatában nekem a következetesség a legszimpatikusabb. Az előadás végig megőrzi a súlyosságát, drámaiságát, nem kacsint ki, nem oldozgat fel kétértelműnek, avagy egyenesen viccesnek is értékelhető könnyedebb beszólásokkal. Következetes az egyáltalán nem újszerű, döntően szürreális színpadi látványelemek használata is. Engem kicsit sem zavar, ha ez a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek képzőművészeti modernitását idézi, vagy akár a jó száz éves európai szürrealizmust.

Amikor Isten hasbarúg / Fotó: Molnár Edvárd

A már nem korszerűségével ható képzőművészeti igényesség a másik délvidéki magyar előadásra is jellemző. A Mezei Kinga rendezte Éjidő Pilinszky János költészetéből csinál – tipikus vajdasági előadást. Eleinte kutatni kezdtem az emlékeimben, hogy a költőnek milyen délvidéki kapcsolódásai vannak, aztán rájöttem, hogy ennek az összművészeti színpadi alkotásnak a különlegessége éppen az, hogy bemutatja: az egyetemessé vált költő hogyan lesz egy-egy tájegység vagy közösség sajátjává. A rendező, aki minden bizonnyal – szabadon kezelve az költői életművet – a versrészletekből a szövegtextúrát is megalkotta, a maga Pilinszkyjét vitte színpadra, úgy, ahogy az a saját eszméléséhez, gyerekkorához, környezetéhez, tanulmányaihoz, olvasmányaihoz illeszkedik. A zentai születésű, vajdaságban élő Mezei Kinga révén Pilinszky körül is egy kis vajdasági világ épül fel az előadáson, a maga folklórjával, tipikus alakjaival – hitelesen máshogy nem is történhetne. Az előadás attól válik igazán sikeressé, hogy e figurák szájába, mindennapjaikba tökéletesen illenek a költő életműtöredékeiből kiszerkesztett, legtöbbször egyszerű szavak, rövid mondatok. És illik hozzá a tárgyak szürreális költészete, az egyszerű, de igényes látványkompozíciók, az érdekes, játékos akciók és nem utolsósorban az élő, kortárszenei kíséret.

Euripides Laskaridist, a RELIC alkotóját és előadóját az egyik kritikusa az idők és hangulatok mesteremberének nevezte, olyan rendkívüli karakterek megalkotójának, aki képes összekapcsolni a hazait a kozmikus visszhangjaival. Írták már azt is róla, hogy az abszurd, anarchikus fizikai színház képviselője – gátlás nélkül és hatalmas karizmával, valamint hogy művészi identitását két meghatározó téma futja át: a nevetségesség és az átalakulás.

Igen, őt nézve jó darabig az a kérdés járt a fejemben, hogy miért válik előbb-utóbb szinte minden nevetségessé, amit az ember (nagyon) csinál. Mindenesetre Laskaridis nem bízza véletlenre a dolgot. Kinézete a nőiesre kitömött idomaival a willendorfi vénusz és egy meghatározhatatlan görög mitológiai lény furcsa (nőnemű) kevercse, hosszan öntözi az elektromos hangfalra helyezett virágot (ki tudja, hova megy el a víz), ha pisilnie kell, egy letört klasszikus görög szoborfejre ül, majd (talán „akropoliszi”) kőtörmelékkel törli meg alul magát, folyton kapcsolókra lépked (ezekkel rendszerint hangszínváltásokat és kisüléseket okoz), aztán egyszer csak show-szerűen énekelni, táncolni kezd, színes tüllfüggöny mögül bújik elő, parókákat cserél, óriási labdával rettenetes RSG-s tornászgyakorlatokat végez, kiszalad, beszalad, ijeszgeti a nézőket… Az apró (nőies), bravúrosan megmutatott gesztusaival, halandzsabeszédével elbűvöli a nézőket. Igen, az életünk teli van felhalmozott relikviákkal, amelyek csak gyűlnek, szaporodnak, azt sem tudjuk, mit kezdjünk velük, mi közülük az érték, mi a szemétre való. És egy bizonyos nézőpontból minden nevetségesnek látszik (Laskaridis a dicső, klasszikus, ókori görög értékeket sem kíméli), de a legnevetségesebb talán maga az ember.

RELIC / A fotó forrása a TESZT Fesztivál fb-oldala

A szlovén Via Negativa A szív című performanszát nem sikerült befejezni, mert létrehozóját és előadóját, Kristina Aleksovát az előadáson kisebb, de nagyon ijesztő baleset érte: felrobbant a kezében egy vegyszeres termosz, és a szilánkok megsebezték az arcát. (Komolyabb baja szerencsére nem lett, a mentő el sem vitte, csak ellátták, másnap láttam a szállodában – sebtapasszal a homlokán – reggelizni.) A balesetkor az előadás már az utolsó negyedében járt, addig én elfogadtam, érdeklődve szemléltem, cseppet sem unatkoztam. Nehéz bármit is gondolni róla úgy, hogy nem láthattuk a végét (gyanítom, hogy lett volna valamilyen slusszpoén). Lelkesedni a produkcióért annyira nem tudtam, mint például a RELICért, pedig a tekintetben hasonló a két alkotás, hogy mindkettőben tárgyakkal-kellékekkel folyik a játék és az akciózás (A szívben úgy láttam, igazi, feltehetően sertésszívek lógtak szép számban kis horgokon, az előadó az előadás elején az ülő nézők közé állva, hosszasan művért is folyatott az egyikről – a meztelen testére.)

Látványosság tehát mindkét előadáson, ha különbözőek is, akadt bőven, de nem ettől volt nagyon különböző a két performansz, hanem attól, hogy Laskaridis mindenből színházat csinált, Aleksova pedig végig a színház ellen játszott. Az utóbbiért én nem szoktam lelkesedni, de ezúttal az előadó által elkövetett, hosszan tartó tök civil molyolást is (rakosgatás, szerelgetés, kotyvasztás, öltözés, vetkőzés és mindeközben hétköznapi kommentálás, magyarázgatás stb.) érdeklődve követtem, mert Kristina Aleksova nagyon ügyesen csinálta. Egyszerűen lekötött a személyisége, és ez már nálam (is) művészet. És az egész közben – főleg zenei bejátszásokkal és apró, ráutaló gesztusokkal és pózokkal – felépített egy diszkrét balettparódiát. A hattyú halálának Saint-Saëns-muzsikájával kezdett, egy tálkában szívet égetett a Giselle-balett gonosz villikirálynőjének zenei témája alatt, a balesetkor pedig éppen A diótörő nagy szerelmi duettjének zenéje szólt (miközben a performer egy kampón lógó szívet savazott).

Gyülekezik a közönség / A fotó forrása a TESZT Fesztivál fb-oldala

Panos Malactos: SADBOIának a besorolásomnak abban a kategóriájában kellene „műfajilag” elhelyezkednie, amelyről azt írtam, hogy „egészen más megközelítést igényelnek”. Hogy mégis a legjobb produkciók között tartom számon, annak az egyszerű oka az, hogy Malactos remek, zseniális táncos, és őszinte, hitelesnek tetsző autobiografikus előadásában igen magas színvonalú táncmozgást és színészetet mutat be. Megkapó és megható öniróniája miatt is csak szeretni lehet, pedig a maga írta és előadta verbális szövege kicsit sem finomkodó, hanem inkább pofán vágóan éles, kőkemény. További körülírás helyett idézek egy részt a szerzői ajánlóból: „SADBOI a szenvedést durván szereti. Meleg, kanos, összetört szívű és végtelenül békés. Posztol az instán, tehát létezik. SADBOI egy fiktív önarckép egy sadboi-táncosról. Az előadás egy összetett és megosztó vallomás szexről, szerelemről, szomorúságról egy olyan posztmodern korból, mikor mindent áthat a technológia és a szexualitás.”

A vendéglátó Csiky Gergely Állami Magyar Színház mindkét előadásában benne van egy figyelemre méltó színházi produkció létrejöttének esélye, de ezúttal egyik sem tudott a számomra emlékezetes jól sikerültségig kibontakozni. Nehéz megmondani, hogy az előadások miért nem ütnek, hatnak eléggé, abban vagyok biztos, hogy az odaadóan és nagy energiákat mozgósítva teljesítő színészeken nem múlott semmi. A nagy hagyma alkotóiként három személyt is megjelölnek: „az előadást írta és rendezte Marco Augusto Chenevier, Darragh McLoughlin és Alessia Pinto”. Ennek ellenére azt gondolom, egyszerűen nincs rendesen megírva az előadás alapját képező színdarab. Nem számoltam, hogy közönségként (mi voltunk a Bizottság) a Nagy Hagyma hány tagjelölti meghallgatásán vettünk részt végül, de egy idő után rém unalmassá vált, hogy a szavazatainkat összeszámlálva, a Hatalom Hangja mindig ugyanazokkal az indokokkal és szöveggel utasította el az aktuális delikvenst, aki aztán kifáradt a stúdió kis játékteréből, és miután becsukódott mögötte az ajtó, kintről egy pisztolylövést hallattunk. A jelentkezők karakterei persze eltérők voltak, de ez nem volt elegendő az események felpörgéséhez. Az abszurd világ mögöttes üzeneteit vagy nagyon gyorsan megértettük, vagy hosszabb gondolkodás után sem tudtunk kihámozni belőle újabb, gondolkodásra késztető tanulságokat.

Madarak / A fotó forrása a TESZT Fesztivál fb-oldala

Kicsit hasonló gondok érzékelhetők a Madarakban is, mely előadásnak a szövegét – Arisztophanész nyomán – Kokan Mladenović jegyzi, aki a rendező is. A szöveg tanulságok levonását kínáló része (főleg a darab vége felé) és az erőltetettnek, magyarázónak tetsző jelenidejűsítés egyszerűen didaktikus. Mladenović ismert, totális, őrületes „szerb színházi” játékmódja ezúttal mintha csak elméletben születne meg: totalitás gyanánt – a népszínműtől a musicalig – számtalan játékstílus megjelenik az előadáson (van ének, zene, tánc), becketti clown-figurák), és végül mintha kioltanák egymás hatását.

A Szene 2wei nevű német formáció Herz emojiját és a szintén német The Garden társulat Lordess című előadását William Sanchez H koreografálta. Szívem szerint ennél többet nem mondanék a két műről, pedig semmi okom nincs rá, hogy ne kedveljem a színpadon látható, sok esetben kedves fiatal embereket. A jelenséggel kapcsolatban annyit meg kell jegyeznem, hogy mindenki árt a színház ügyének, aki tévesen felfogott trendiségből, avagy egyszerű „jólelkűségből” nem húzza meg előadóművészet és műkedvelés között határozottan a határvonalat. Persze nem könnyű a dolog, mert a két tartomány természetes módon átcsap egymásba (mindig is átcsapott, amióta van professzionista művészet), de legalább, ami egyértelmű, azt annak is kellene vélni. Kicsit se lennék boldogtalan, ha a későbbiekben kiderülne Sanchez H koreográfiáiról, hogy valami nagyszerű újdonság kezdő mérföldkövei, de én ezt egy kicsit sem gondolom így.

Ugyanebbe a csoportba (hogy ti. „egészen más megközelítést igényelnek”) soroltam Kozma Zsófi Rebeka Present imperfectjét és Tózsa Mikolt Isten, haza, konyha – avagy ma már keresztbe álltam a Bajcsyn című előadását. De rögtön hangsúlyoznom kell, hogy mindkét magyar performansz lényegesen különbözik az előbbi két, német gyártású eseménytől. Kozma és Tózsa felépíti az előadásait, szándékosan és konkrétan autobiografikus alkotásokat akarnak létrehozni, amely szándék és szemlélet manapság más műfajokban is virágkorát éli. De én sikeres opusszal e tematikában is csak akkor találkoztam, ha az önéletrajzi tényekből származó anyag artisztikusan határozottan és színvonalasan ki volt dolgozva. Magyarán: nem hiszek abban, hogy valami attól lesz hiteles (releváns és érdekes), ha az alapja az előadóval történt meg, és ő a maga természetességével adja elő. Az egyik legjobb példa (és bizonyíték) a vélt igazamra mostanság Karl Ove Knausgård Harcom című hatrészes, brutálisan őszinte és feltáró (szerintem méltán világsiker) önéletrajzi regénye, amelynek minden mondata, a fejezetei, az arányai művészileg tudatosan meg vannak komponálva (kettőt már elolvastam a hatból). Szóval, a magam részéről örömmel várom a fiatal színházcsinálók újabb autobiografikus kísérleteit, azt remélve, hogy miközben vonzó és érdekes személyiségükkel magukkal tudják ragadni a közönséget, megkomponált és kidolgozott jeleneteket adnak elő, urambocsá’, technikásan.

Present imperfect / A fotó forrása a TESZT Fesztivál fb-oldala

A tehetséges spontaneitás és az improvizáció príma eszköz és nagy érték minden műfajban, de középszerű, óriásra nőtt ego táplálta üres nyamnyogás, pszeudo tánc, ének és színészet legfeljebb baráti összejöveteleken lehet jópofa és érdekes. Ez utóbbira szerencsére nincs példa Kozma Zsófi Rebeka és Tózsa Mikolt előadásában, mindketten szimpatikus, vonzó személyiségek, jó előadók, akcióik, jeleneteik többsége tanulságos, kedvesen játékos és szórakoztató, de persze a gyengébbre (és például a kelleténél hosszabbra) sikerült részek közben lankad is a néző figyelme. Természetesen a fiatal nézők körében nagyobb sikert érnek el, mert hatalmas ereje van annak, ha egy generáció tagjai – önmagukat megkülönböztetve az idősebbektől – egy új stílust vagy módszert a magukénak éreznek (még emlékszem rá, mert jó a hosszú távú memóriám).

Kíváncsi lennék a fesztivál további napjaira is, de nem maradhattam tovább. Árfutottam a további műsort, és kicsit irigykedve láttam, a fesztivállátogatók a későbbiekben részesei lehetnek különféle kísérleteknek, technikai és testi látványosságoknak, valamint korszerű eszközökkel megrendezett (megkoreografált), inkább már a „kortárs mainstreambe” sorolható, klasszikust újraértelmező előadásnak. Látni csak két magyarországi produkciót láttam már közülük. Szántusz Noémi Noya A nagy kacsashow – lakodalmas performansz című előadása már születésében is az Isten, haza, konyha közeli rokona, az alkotó-előadójáról ugyanazok a jók elmondhatók, mint a másik két autobiografikus előadás szerzőjéről. A Knut Hamsun regényéből készült Éhség című előadás (a budapesti Trafó és a székesfehérvári Vörösmarty Színház közös produkciója) az a fajta kortárs, irodalmi alapú színház, mely nagyon közel áll hozzám, Nagy Péter István rendezése szerintem kitűnő. És belekukkantottam az olasz imPerfect Dancers társulat Rómeó és Júlia – a végső órák című koreográfiájába. Ezt biztosan nem hagynám ki. Igaz, ha tehetem, semmilyen Rómeó és Júliát sem hagyok ki.

Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, 2023. május 21-28.