Kutszegi Csaba: Valósághazudás a nyolcvanas évekből

Dés Mihály: Pesti barokk

...az első száz oldal olvasása közben kicsit aggódni kezdtem. Nem attól féltem, hogy túl sok lesz a szexből, hanem némi döbbenettel vegyes csodálkozással vettem észre, hogy az ágyjelenetek leírásakor sokkal olajozottabban (stílszerűen: sikosítókenőcsözöttebben) működnek a mondatok és a szavak.



Közhely könyvről leírni, hogy több könyv van benne. Dés Mihály Pesti barokkjáról szólva mégsem tudom elkerülni ezt, mert a regény leginkább szembetűnő ismérve éppen az, hogy több kisregény, számos novella, néhány színpadra kívánkozó jelenet, levélregény, anekdota, vicc, sőt még egy-két tanulmányrészlet is felsorakozik benne. Ez a „sokszínűség" erény és hiba is egyben. Mert kétségtelenül lebilincselő Dés hol mélyebb, hol sekélyesebb intellektualizmussal fűszerezett csapongó mesélőkéje, de a téma- és történethabzsolás menthetetlenül műfaji eklektikához vezet. Kérdés persze, hogy ez utóbbi miért is baj. Lehet, eklektika nélkül meg sem közelíthető a 20-21. század széttöredezett sokfélesége, és immár örökre lemondhatunk a stiláris és szerkezeti kohézióval összetartott feszes írásokról. Én mindenesetre nagyon bánnám, ha így lenne... Az író persze tisztában van a problémával, hiszen főhőse szájába a 79. oldalon ezt adja: „Az a baj ezekkel a mai történetekkel, hogy ha az ember határt és formát szab nekik, kimarad a lényeg."

pestibarokk borító

De ettől függetlenül a tény tény marad: a Pesti barokk azért nem minősíthető igazán jelentős irodalmi alkotásnak, mert nincs ravasz műgonddal megformálva, és az eklektikát eredményező regényen belüli műfajváltásai jórészt indokolatlanok, ad hoc-jellegűek.
Olvasás közben az ember érzése az, hogy írói életműve tétjét az író erre az egy könyvre tette fel – és ezt bizonyos életrajzi tények alá is támasztják: ez Dés első regénye, amelyet hatvankét évesen fejezett be. Mintha mindent bele akart volna venni, eddigi élete valamennyi megismert és lényegesnek vélt történetét és tapasztalását, valamint befejezett és befejezetlen kéziratait, feljegyzései jelentős részét. A látszat akkor is ez, ha jogosan feltételezhető: tengernyi anyag ki is maradt a regényből. De nő és szeretkezés-leírás nagy valószínűséggel egy sem...
Az erotikus jelenetek mindegyike ízléses és izgalmas, még azok is, amelyekben aprólékos részletezés is található. Ám az első száz oldal olvasása közben kicsit aggódni kezdtem. Nem attól féltem, hogy túl sok lesz a szexből, hanem némi döbbenettel vegyes csodálkozással vettem észre, hogy az ágyjelenetek leírásakor sokkal olajozottabban (stílszerűen: sikosítókenőcsözöttebben) működnek a mondatok és a szavak. Aztán a későbbiekben szerencsére kiderült: a Pesti barokkban az események társadalmi-történelmi környezetének megrajzolásakor is csillognak az író írói erényei. Nekem különösen tetszik a bulikon megjelenő különböző csoportok karakteres figuráinak jellemzése, a korabeli punkok és az alternativitás egyéb pápáinak kissé maliciózus megjelenítése. Jómagam is így emlékszem: szinte nem számított embernek, aki legalább ideig-óráig nem került valamelyik extrém figura (vagy eszmerendszer) bűvkörébe. Ó, azok a boldog nyolcvanas évek...
Nem tudom, hogyan hat egy olyan fiatalra az írás, aki a regénycselekmény idején született, vagy akkor volt kisgyerek. Félek, nemcsak a valóságos személyekre utalás nagy része értelmezhetetlen nekik, hanem a társadalmi-politikai klíma is ismeretlen. A főhős, Koszta János éjjeli budapesti kóborlásai ma már nehezen értelmezhetők. Annak idején a „bennfentesek" kívülről fújták, melyik tűrt hely volt éjfél után is nyitva (a jól informáltak azt is tudhatták, hol van házibuli), ma már az éjszakai kávéházas-romkocsmás körzetekben az a furcsa, ha valami hétvégén hajnal előtt bezár. Ma mindenhol hatalmas tömegek szórakoznak, de nem ismerik egymást a törzsközönségek tagjai. Bezzeg a nyolcvanas években! Mindenki mindenkit név szerint ismert, miközben a sok ismerős között önmagát kereste...
Ami irodalmi alkotássá, korszerű regénnyé avatja a Pesti barokkot, az éppen ez az önkeresés. Oly korban élünk e földön, amikor teljesen természetes, hogy hatvannál több megélt évre visszatekintve, az ember még mindig nem tudja igazán, kicsoda is valójában. Az író többszörösen áttételes, hol vicces, játékos rejtőzködése erre utal. Koszta Jánoséhoz hasonló történeteket Dés nyilván nem egyet maga is átélt, sőt, néhány jelenet annyira személyes, hogy gyanítom: nem egyszer saját maga bújt Koszta bőrébe. Néha meg érezhető egy kis kényszeres kívülről tekintés önmagára, ahogy például Koszta is szereti szemlélgetni magát. Aztán a Dés által megteremtett Koszta egyszer csak találkozik magával Déssel a Fiatal Művészek Klubjában: „Közben leértünk az éttermi részbe. Egyetlen jó cimbora sem volt a láthatáron, egyedül a Dés üldögélt az egyik ficakban. »A Dés László?«, ragyogott fel Évi, amikor megmutattam neki. Felvilágosítottam, hogy ez nem a zenész Dés, hanem a bátyja, a Mihály." (196. o.)
Kicsit később, a 202. oldalon az író lapalji jegyzetben közli bizonyos Limpek Joli megjegyzését, aki határozottan nem ért egyet a regényben róla rajzolt képpel. Véletlen vajon, hogy a majd' hatszáz oldalas könyvben csupán néhány ilyen „helyreigazítás" található? Véletlen vajon, hogy ez éppen a kettős, zsidó-magyar identitástudatról szól? „Lehet, hogy te zsidónak nézel engem, de az én azonosságtudatom mégsem az..." – íratja be állítólag Limpek Joli a lábjegyzetbe. Kiknek és kiről szól ez a kis írói valósághazudás? (Nem tűnik viszont valósághazudásnak a korabeli irodalmi életről zajló vita a 235-237. oldalon, amelyben a felek Esterházyról, Spiróról, Konrádról, Sorstalanságról eszmét cserélve egymásnak esnek.)
A többszörös identitástudatról még csak annyit, hogy a regény végén meglepetések érik az olvasót. Kiderül, hogy sok-sok dolog nem úgy van, ahogy az író egész köteten át elhitette velünk, nem is az írt, aki írt, nem is az beszélt el, aki elbeszélt – de hogy ki ki volt, és mit csinált, azt természetesen nem árulom el (hogy valójában hogy volt, azt nem is tudhatom).
Visszatérve az eklektikához, örömmel utalok az egyik bravúros részre (van némi köze az identitásproblémához is). Kosztát be akarják szervezni kémnek, a történetet az író „ügynökjelentés-műfajban" beszéli el, amelyben Koszta magáról írt jelentésben számol be találkozásairól „Galambos elvtárs fedőnevű elvtárssal" (302. o.). Az abszurd abszurdja és a regényen belüli hirtelen műfajváltás – tartalmilag és formailag is – jól érzékelteti a valóság abszurditását. Eme megkóstolt sajátos műfaj más történetekkel is jól működik (az író egy egész fejezetet szentel neki, a Jelentések könyve címűt), amelyben például jelentést olvashatunk Lázár Gábor búcsúztatásáról: az Amerikába emigráló legjobb barátot a jelentéstevő viszi ki a reptérre, jelen vannak a barát szülei is, akik tisztában vannak vele, hogy nagy valószínűséggel soha többé nem látják gyermeküket. Ebben a jelentésben torokszorítóan jók (igen hitelesnek tetszenek) az ezredrangú hülyeségeken összevesző szülők karakterei.
A Pesti barokk jó cím: hatalmas, örvénylő nyolcvanas évekbeli freskót takar. Aztán jöttek kilencvenes évek, amelyekben a rendszerváltást követően sok-sok dolog megváltozott. Lásd (560. o.): „...mindenki nyüzsög, seftel, céget alapít, a csajok borotválják a fanszőrzetüket és melltartót kezdenek hordani, de a dugáshoz továbbra sem húzatnak gumit. A klimaxot menopauzának hívják, a gutaütést sztróknak, a személyzetist pedig Humán Erőforrásnak." De ez már egy másik freskó.

Dés Mihály: Pesti barokk
Magvető, 2013

2013. november 15.

 

Pesti barokk 4 Déssel és 3 színésszel

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu