…a legjobb tényleg sz@rni az egészre, és mindennap beb@szni, mint az atom. Mi a f@sznak kell a színház is? – hogy egy kicsit felvegyem az előadás karaktereinek stílusát.
Morális tartás, felelősségérzet, vagy ezek hiánya, hibák, bűnök és megbocsátás vagy éppen a megbocsátás lehetetlensége állnak a történet
középpontjában.
A szülők leghőbb vágya, hogy egy megvilágított vitrinben mutogassák a csemetéjüket, folyton kudarcot vall, mert Alíz – mindenki bánatára – életjeleket mutat és kikandikál a skatulyából.
Az előadás fiataljai újra meg újra belefutnak az állásinterjúkat és rapid randikat idéző feladatba: pár (jelen esetben két) percben beszélni önmagukról.
Nagy Péter István kétrészes rendezése egy monumentális és paradox szakrális állítás: égi küldöttek márpedig vannak, még ha senki nem is küldi őket.
…végig nem tudtam eldönteni, hogy a cselekmény sok fordulatával, a rám zúdított szörnyűségek tömegével tulajdonképpen mit akar elérni, mondani, üzenni nekem a rendezés.
A transzgenerációs traumák és a múltbéli választások, „bűnök” olyan súllyal nehezednek a női karakterekre, mint az ókori drámákban a jósda „kinyilatkoztatásai” vagy az utódokra is érvényes családi átkok.
…tulajdonképpen Csehov szelleme kísért a színpadon, kallódó, boldogságot kereső, egymás mellett élő, kapcsolódni mégsem tudó emberekkel.
…mivel sem a tizenéveseket, sem a halált nem értjük, egyet fizetve akár kettőt is kaphatunk/kaphatnánk a produkciótól.
…mindegy, milyen szerepet kapunk, a győzelemért, a hatalomért folytatott ádáz harcban bármilyet motiváltan, meggyőződéssel, belülről fakadón, magunkévá tett, felturbózott gyűlölettel, hitelesen el tudunk játszani.