A történet, amelyet megmutatnak nekünk, egy kései találkozásról szól, nagymama és unoka hosszú évekkel megkésett első fizikai találkozásáról, és arról a folyamatról, ahogy lélekben is közük lesz egymáshoz.
Az univerzális téma adott, hiszen az életközépi eltévedéssel, a függőséggel bárki azonosulni tud.
A lényeggel azonosul, a színészet (az élet) lényegével: végig kell játszani a szerepet, méghozzá a lehető legjobban…
Van a nagymama történetének egy meghatározó momentuma, amelyet színházilag (is) nehéz megfogalmazni: holokauszt-túlélő, megjárta Auschwitzot, találkozott Mengelével.
Hogy a mában járunk, azt azonnal jelzi a steril környezet akkurátus továbbsterilizálása…
Az előadás központi kérdése az, hogyan viszonyul az anyaghoz a rendező a koncepciójával, és legfőbbképpen a színészek a játékukkal.
…az áldozat azt szeretné, hogy legyen rá magyarázat, az elkövető pedig azt, hogy legyen rá mentség… De egyik sincs.
Sokáig az kattog az ember fejében, hogy mire fut ki ez az egész?
Nagy Henrik munkája útkereső, lehetőségeket kipróbáló, saját nyelv felé törekvő vizsgarendezés.
A komoly témák és a vígjátéki forma találkozása azt a veszélyt rejti magában, hogy az előadás valahol a kettő között marad…