Zeck Julianna: Hosszú virágzás / Jurányi Ház /

…alkotók és előadók magas művészi színvonalat képviselő, színházi összteljesítménye pedig félelmet és részvétet, csodálatot és katarzist vált ki belőlem.

Nem tagadom: az elmúlt években kicsit besokalltam a traumairodalomtól. Meg persze a traumaszínháztól. Félve teszem hozzá, hogy kifejezetten a nőitrauma-irodalomtól. (Azt hiszem, most itt elvesztettem az olvasóim felét.)

Aki még marad, annak hadd mondjam el, hogy kicsit sem a témát tartom irrelevánsnak, magam is vallom, hogy az ilyen testi-lelki-társadalmi krízisjelenségekről folyamatosan beszélni kell, akár a társadalmi, akár a magánéleti eredőjükről vagy vonatkozásairól van is szó. Ráadásul ez utóbbi kettő ezen a terepen látványosan összefügg. Én attól az álságos füllentésmechanizmustól sokalltam be, hogy a téma fontosságát hangsúlyozó kiadók, írók, színházi rendezők, koreográfusok és előadók többsége nem a téma iránti érzékenység és valódi empátia okán preferálja az ezzel foglalkozó alkotásokat, hanem azért, mert erre van nagy kereslet, ez adható jól el.

Radnay Csilla / Fotók: Éder Vera

A másik, talán az előzőnél is nyomósabb ok részben az előbbi következménye: ezt a piacot a könyvkiadásban és a színházban is elözönlötték a silány fércművek. Amelyekben nem a megtalált adekvát forma és a művészi igényesség a lényeg, hanem az odaszórt megdöbbentés, a vagánykodás a már kliséként működő fürdőszobai intimitásokkal, a feltételezett erotikus izgalomkeltés és még sorolhatnám.

Egy ideig nem is látogattam ilyen témájú előadásokat, de aztán azt gondoltam, hogy helytelen, ha előítéletesen egy kalap alá veszek minden hasonló kezdeményezést. Jó érzékkel határoztam el, hogy nem hagyom ki Zeck Julianna Hosszú virágzását. Az alkotóstáb, de különösen a monodráma előadója, Radnay Csilla erősen befolyásolta a döntésemet. És lám, az előadásnak gyakorlatilag egyetlen olyan összetevője sincs, amely ne elmélyült, szakszerű, tehetséges munka eredménye volna. A recept valószínűleg ilyen egyszerű. A szöveg, amelyre Esterházy Péter talán még azt mondta volna, hogy ilyet az ember nők és papi személy társaságában nem olvas fel, valóban nem kerül el (ál)szemérmeskedve témát és oda tartozó tartalmat, de feltűnősködő trivialitást egyáltalán nem tartalmaz. Viszont önmagában, csupán olvasva is a szépirodalom kategóriájába tartozik, ráadásul Purosz Leonidasz dramaturg átdolgozása még javított rajta.

A Jurányi Kamaratermében egy székkel plusz fénnyel létrehozható látvány nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a néző színházi esten érezhesse magát (látványtervező: Remete Kriszta). A fel-felhangzó zene nem teng túl, de fontos része a pillanatok varázsának, amikor meg már szinte kifejezhetetlen a főhősben kavargó súlyos érzelem-, indulat- és kétségbeesés-tömeg, Szakács Hajnalka rendező az opera totalitását veti be: Radnay Csilla egy későbarokkos hangzású áriát ad elő – laikusként úgy vélem, operaénekesi színvonalon (zeneszerző: Keresztes Gábor). (Úgy láttam, hogy a két sorral előttem ülő vájt fülű és művelt operakritikust is megérintették a látottak-hallottak.)

Külön meg kell említenem, hogy Radnay Csilla teljes testtel játszik. Ha nem mozog, nem táncol, természetes testhelyzete és testtartása is jelentéses. De többször mozog és táncol – utóbbi műfajban sokféle stílust megvillant, közben úgy öltözik át nem egyszer nyílt színen, hogy nem veszi le a ruháját (mozgás: Horkay Barnabás).

Radnay – nem túlzás – fantasztikus előadói teljesítményének lényegét abban látom, hogy játékának minden pillanata összművészeti artisztikummal bír. Tudom és magam is vallom, hogy a kortárs színházban az „olyan civil vagy” megjegyzés egyáltalán nem számít szitokszónak (sőt!), de én nagyon szeretem (és nem akarok lemondani róla), ha egy színész megmutatja, hogy technikás játékkal, komoly felkészültséggel is tökéletesen meg lehet jeleníteni természetességet, közvetlenséget, hitelességet. Hazug és műkedvelő az állítás, mely szerint csak az autobiografikus előadások őszinték, mert az előre, más által megírt darabok szerepeit „csak eljátsszák” a színészek. Az autobiografikus előadások mély empátiát és együttérzést, alkotók és előadók magas művészi színvonalat képviselő, színházi összteljesítménye pedig félelmet és részvétet, csodálatot és katarzist vált ki belőlem. Radnay Csilla a Hosszú virágzásban ezt újra megerősítette bennem.

Ha az ebben az előadásban rejlő sok tehetséget, tudást, közös szándékot, energiát Szakács Hajnalka rendező fogta össze és formálta előadássá (márpedig így kellett lennie), megemelem előtte a kalapom. A darab főhősét Hajnalkának hívják. Emberként nagyon remélem, hogy csak véletlen névazonosságról van szó. Nézőként nem érdekel, mert az előadással már megkaptam mindent. (Egyébként az előadás legvégén számomra egyértelműen felvillant a pokolbugyrokból kivezető halvány fény. Bocs, hogy megmagyarázom, de a cikkem címében bujkáló kétértelműség erre a befejezésre is utal.)

       

Zeck Julianna: Hosszú virágzás (Orlai Produkció)    

Dramaturg: Purosz Leonidasz. Látványtervező: Remete Kriszta. Zeneszerző:

Keresztes Gábor. Mozgás: Horkay Barnabás. Hangfelvételen közreműködik: Mészáros Béla. Plakáttervező: Csáfordi László: Rendezőasszisztens: Skrabán Judit, Égető Fanni, Szarvas Vica. Rendező: Szakács Hajnalka. Producer: Orlai Tibor.

Játssza: Radnay Csilla.

Jurányi Ház, 2026. március 7.