Kutszegi Csaba: Danikáné lánya

Esti mese felnőtteknek

1. rész
Perzsaszőnyeg körgangon
Láttak már perzsaszőnyeget körgangon? Tudják, hogy Danikáné lánya a múlt század hatvanas éveiben Budán élt?
Videoregény! A mesélő: Hajduk Károly.

Megannyi tisztázatlan kérdés! Él még Danika Friderika? Tényleg elrabolták? Megerőszakolták Dókánét a pincében? Levetette magát Margitka az emeletről? Hogyan kínoz az életre szóló szerelem a süketnéma lányba? Mi az a Kerber-pech?

Nézze meg a regény!

Danikáné lánya
1. rész
Perzsaszőnyeg körgangon

Dókánénak merevedési zavarai voltak. Minden csütörtökön kislapáttal bányászta a pincében a német brikettet, de öt perc múlva görcsben ágaskodtak az ujjai. Olyankor elvesztette azt, amit a németek és a magyar svábok fingerspitzengefühlnek hívnak, vagyis a finom érzékét az élethelyzetek helyes megítéléséhez. Ez még merevebbé tette. Amikor a háta mögött meghallotta a lépteimet, az ujjgörcsök a karján át a gyomorfalába hatoltak, a rekeszizma rándult egyet-kettőt, a teste megmerevedetett, így várta az elkerülhetetlen halált. A rekeszizomrángásokat néhány gyors levegőkipréselődés kísérte, erről eszembe jutott, hogy a negyvenes éveiben aszalódó, de még formásnak mondható özvegyasszony még néhány éve nagyokat élvezhetett a férjén lovagolva, persze akkor nyilván nem volt elegendő három-négy ritmikus kilihegés, hanem minimum tizenöt-húsz, fokozatosan gyorsuló kellhetett egy alapélményhez. Ha tudta volna, hogy én botorkálok a pince sötét folyosóján, elmaradt volna a gyomormerevedése, de nem is részesült volna a hirtelen örömben, amelyet a felismerés okozott: csak a gyerek a negyedikről. Abban az évben április 4. csütörtökre esett, de Dókánénak tök mindegy volt, hogy piros betűs ünnep van: a csütörtök az csütörtök, mennie kellett szénért.
– Maga az? – fordult meg.
A kérdéssel megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdejét, olyan hallhatatlan, de érzékelhető volt, mint a haldokló utolsó lehelete. Arcán bágyadt mosoly emelte meg a felvarrásra megérett, petyhüdt táskákat, tekintetével valahová mögém, a távolba meredt. Láttam: felkészült a halálra. Belenyugodott. Ha ilyen könnyen meg tud válni az élettől, vajon miért retteg a pincében?
A Pálfalvy fél egykor halt meg a folyosón, verőfényes napsütésben. Tizenkettő után pár perccel még nevetett, erről Kerberné tájékoztatta a lakótársakat. Kerberné férje, a Kerber már hetven fölött járt, és merevedési zavarai voltak. Egyik reggel Kerbernével ücsörögtem a konyhájukban, halkan pusmogtunk, mert a Kerber még aludt. Egyszer csak hirtelen kinyílt a szobaajtó, Kerber állt anyaszült meztelenül, mámoros arccal a keretben, szőrös pocakja alatt keményen ágaskodott a szerszáma, csípőjét előre tolva üvöltötte:
– Ezt nézd meg, Berta!
Berta is megnézte, meg én is. Mindketten igen elcsodálkoztunk. Sok időnk persze nem volt rá, mert Kerber, ahogy appercipiálta az ottlétemet, zavartan becsapta az ajtót. Annyit még láttunk, hogy a diadalt másodperc törtrésze alatt katasztrofális összeomlás követi. A függőlegesen tartott csőlufi viselkedik hasonlóan, amikor az aljából ollóval lenyisszantanak egy darabot. Az eset miatt komolyan sajnálkoztam, kivételesen tényleg nem volt bennem előre megfontolt ártó szándék, tudtam, hogy a nagy, utolsó lehetőséget rontottam el a puszta jelenlétemmel: biztos voltam benne, hogy Kerber úr megrettent farkába eztán már a jóisten sem csempész többé keringést.
Na, de a Kerber még legalább él, gondoltam, a szegény Pálfalvyt meg már kiterítették, fél egykor képes volt meghalni, pedig tizenkettő ötkor még röhögött. A Pálfalvy halálában benne vagyok én is, mint ahogy a Dókánééban tuti, hogy benne leszek. Tizenkettő négykor ugyanis hozzám beszélt utoljára, mondhatnám, én röhögtettem meg, de nem mondom, mert fogalmam sincs, hogy min röhögött. Ültem a folyosón, a hokedlin, ő jött haza ebédelni, elfért volna előttem, de megtorpant:
– Bocsánat, uram, ráléphetek a perzsaszőnyegére? – kérdezte, és apró, bólogató fejmozdulatok kíséretében röhögni kezdett.
Na, ez is rángatózik már, mint a Dókáné rekeszizma a sötétben, gondoltam magamban, de nem szóltam semmit, mert mire kinyithattam volna a számat, Pálfalvy már vigyorogva elhúzott.
Pálfalvyné nem volt otthon, de Pálfalvy ebédje el volt készítve, csak ki kellett vennie a jégszekrényből, és meg kellett melegítenie. Pálfalvy szerette a hétköznapi, magányos ebédeket. Míg melegedett a kaja, fütyörészett magában. A komfortosított szoba-konyha ajtaját olyankor nyitva tartotta, az ételszagot még a padláson ruhát teregető segédházmester is megérezte, pedig orrsövényferdülése és poratka-allergiája volt. Fél egykor decens tányércsörgés zajának kellett volna kiszűrődnie, ehelyett Pálfalvy maga tántorgott ki a nyitott ajtón, jobbjával a torkát markolászta, kicsit hörgött is, majd összeesett, és meghalt. A feje nagyot koppant a perzsaszőnyegemen.
Kerberné a konyhaajtó ablakán át nézte a jelenetet, a horgolt csipkefüggöny libbenése jelezte mindenkor az egész napos figyelőprogram beindulását, nem volt ez másképp aznap sem, a megfigyelési ügy percre pontosan kezdetét vette, amikor a szemközti lakásban az Oszkó varrógépe felzakatolt. Délelőtt tíz lehetett. Oszkó a partvist a kilincs és az ajtó közé támasztotta, ha taszított egyet a Singer márkájú varrógép felső lendkerekén, utána mindig a partvisnyélhez kapott, megragadta és húzta maga felé, nehogy a mumus kívülről feltépje a varrószoba ajtaját. Ez az óvintézkedés néha nem bizonyult elegendőnek, ilyenkor Oszkó a varrógép testéből kimeredő pöcökbe ültetett, éppen üzemszünetben unatkozó spurniból cérnaszálat vezetett az ajtóhoz, és a végét több csomóval a kilincshez kötözte. Ettől én is megnyugodtam, mert a franc akarta, hogy bejöjjön az a mumus. Úgy voltam vele, mint Dókáné a pince félhomályával: a haláltól nem, de attól a valamitől féltem. Oszkó jobb keze hol a kereket lendítette, hol a szövetet tolta a tű alá, hol pedig a partvisnyelet rángatta. Én az ágyon ücsörögtem, és arra gondoltam, milyen jó, hogy nem az Oszkó az apám. Ennek a szegény, terven felül megöregedett nemecseknek dögunalmas lehetett egész nap a varrógép zakatolását hallgatnia. Egy idő után megértettem, hogy az Oszkó már nálam is jobban fél a mumustól, amivel eredetileg engem akart ijesztgetni. Én már egy ideje a szőnyeg alatti fekete lábnyomon is jókat röhögtem, ugyanis rájöttem: nem egyéb az, mint egy szerencsés kimenetelű karácsonyfatűz okozta égésnyom, amely bámulatos kultúrtörténeti karriert futott be. Ő lett az ördög lábnyoma, a helyi teufelschritt.
Azt persze nem magyarázhattam el Oszkónak, hogy már rég nem érdekel a mumus, helyette Dókánét akarom megerőszakolni a pincében. A két dolognak annyi köze volt egymáshoz, hogy mindkettőről feltételeztem: valami infernális dolog lehet. Dókánét napközben meg sem ismertem, mert csak a pincében volt számomra érdekes, ott is csak azért, mert minden porcikáján látszott, hogy retteg. Kandúrmancsaim körmeit úgy beléeresztettem volna, hogy édesedjen meg a húsa a félelemtől... Vagy fekete kámzsás köpenyben mögé lopakodva, rázártam volna a pincerekesze ajtaját.
Kerberné nemcsak Pálfalvy gyors agóniáját nézte végig az ablak mögül, hanem azt is látta, hogy előtte a vigyorogva bólogató asztalossegéd átlépi a folyosón a nem létező perzsaszőnyegemet. Híresztelte is utána mindenhol: az a szegény fiú a negyedikről, az beszélt vele utoljára. Igazából persze nem tudhattuk, hogy az utolsó interaktív jelenetében valójában ki végszavazott Pálfalvynak, mert ugye az ominózus pillanatban én némaszereplő maradtam. Azon kívül nem értettem, Kerberné miért nevez engem szegénynek. Akár igaz, akár nem, azért ne sajnáljon, mert én beszéltem utoljára a Pálfalvyval! A magam részéről még büszke is voltam rá.
Napokig tiszteletnek is örvendtem a házban. Bárkivel találkoztam a folyosón vagy a liftben, elkomorult a tekintete, és szemmel láthatóan átfutott az agyán: ez a fiú beszélt utoljára a Pálfalvyval. Halálosztónak kezdtem érezni magamat, de nem írhattam ki a mellemre, hogy én vagyok a terminátor, mert ezt a fogalmat a komcsi időkben még nem ismerték. Azon sem akadtam fenn többé, hogy de facto nem is beszéltem a Pálfalvyval, sőt törni kezdtem a fejemet, mit mondok majd, ha valaki – logikusan – megkérdezi: és mit mondott Pálfalvy utoljára?
Az előre gyanított esemény hamar bekövetkezett. Pálfalvyné már másnap becsöngetett hozzánk, és engem keresett. Félrevont, könnyezve, elcsukló hangon megkérdezte:
– Mi volt az uram utolsó szava?
– Azt kérdezte, ráléphet-e a perzsaszőnyegemre.
Pálfalvyné szeme kikerekedett, száját eltátotta, még az egy napja kötelező folyamatos szipogásról is elfeledkezett. Mindebből megsejtettem, hogy nem kifejezetten erre a feleletre számított.
– És te... Te mit válaszoltál?
– Azt mondtam, hogy aki rálép, nem hal meg sosem – vágtam rá hirtelen, magam sem tudtam, miért.
Ekkor észrevettem, hogy Pálfalvyné komolyan elkezd gondolkodni azon, látott-e már perzsaszőnyeget az ajtónk előtt.
– És rálépett?
– Ne tessék haragudni, Pálfalvy néni, de a történtek ismeretében ez elég buta kérdés – válaszoltam szemrehányó tekintettel, és becsaptam az ajtót a meghökkent kezdő özvegy orra előtt.
Ezzel elindult a házi karrierem.