Nagy Dániel: Cirkusz XXIV. rész
Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban
Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".
Az előző, XXIII. fejezetben tévedésből a XIII. fejezet szövegét közöltük újra. A hibáért elnézést kérünk. A javított, pótolt rész elolvasható itt: Cirkusz XXIII. rész (A Szerkesztőség)
Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!
1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".
Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.
Nagy Dániel: Cirkusz
XXIV. rész
— Vért!
Igen: vért!
Tagadhatatlan: a cirkusz embereinek szétpukkadt a szívük, s esküszöm: képesek lettek volna új harminc esztendőn át fújni a véres nótát, s ha a maximum ki nem üti szájukból a furulyát, megölettek volna minden élőt. Embert, barmot.
— Brrr! — zúgta ekkor már a szél is a végutálatot... Brrr!
Emelj fel az árokból egy rothadó kutyát, szagolj alá, olyan undok vagy éppen. Vagy a kor, a kor? Ez is lehet. De a kor mégis én vagyok, azaz: te, mert én nem azonosítom veled magam. Te erőszakot követsz el rajtam.
— Vért!
— Jó, jó, ámíthatsz, mert gyáva vagyok. Csak gyáva vagyok, de már nem ámulok. Magam bámulom már, s a gyávaságomból valameddig még szívhatsz valamit, de nem örökké.
— Mért?
A cirkusz ekkor már lázítókkal volt telehintve, lázítókkal és lázadó ideggel. Az Isten angyalai lázítottak.
A vészes hírek a komédiásokhoz is eljutottak, s a cirkusz fullajtárjai után vasparancsokat küldtek, hogy vért, vért, vért hajtsanak a cirkuszba. A vér azonban ekkor már visszakacagott, s azt mondta, nem megy. Remike sikoltva telefonált, a művészek szerelmesen izengettek vissza, de a vér apadni kezdett a medencében. Remike süllyedt, szegény, vészesen süllyedt, s az arca egyre rútabbá torzult. Vészes idő következett.
S az Istent a vésztörvényszék elé vezették. Ekkor másnap volt, egy éjjelt a krisztusok bálján töltött, amiből mégis volt annyi haszna, hogy a női szabó, amikor végérvényesen megállapította, hogy félkegyelművel van dolga: reggelig oktatni kezdte holmi védőbeszédre, amely ugyan nem fog használni — mondta —, de valamelyes méltóságot kölcsönöz a vésztörvényszék előtt álló Krisztusnak.
A kezén is vas volt, a lábán is.
Előtte is, mögötte is szuronyos őr ment lassan, méltóságteljesen. Lassú, méltóságteljes menet volt, komor és kedves, mint egy buta ünnepély. Kulturális menet volt, emberi.
A vészbírák is emberiek, cifrák, aranyosak. Szárazagyú emberek, vészesek s illetlenül komolyak.
Az Isten megállt előttük:
— Önök azok, akik halálra ítélik az embert? Na, erre kíváncsi vagyok.
Egy fapad volt a teremben, leült rá; a vészbíróság elnöke rákiáltott:
— Álljon fel. Hogy hívják?
— Zelebus Matarkurribius Zejkalanka — mondta mosolyogva. — Ez hozzátartozik a halálra ítéléshez?
— Hány éves?
— Egy se. Én nem számolom. Nekem nincsenek határaim.
— Itt ne lázítson! — Vegye tudomásul, hogy a határok örökkévaló fogalmak; a nyelvben elszigetelt ember egyetlen boldogulási köre, amelyen kívül nincs számára hely.
— Jó — mondta az Isten —, én tudomásul veszem, csak miért tetszik úgy kiabálni? Úgy látom, haragszik az úr. Pedig nézzen csak jól meg engem: én a jóság vagyok; egész lényemről a béke és a szeretet sugárzik: Ön nem látja? Mondja, miért fognak halálra ítélni?
— Ön lázadást szított.
— Az igaz, azt beismerem.
— Hazaáruló!
— Ha Ön mondja, valószínűleg, mert én nem értek hozzá.
— Felségáruló!
— Ehhez pláne nem értek, tehát feltétlen az vagyok, ha Ön mondja. Ön azonban nem felelt még a kérdéseimre: miért kiabál úgy? Úgy kidülleszti a mellét, úgy kitágítja a szemét, mikor beszél, mintha Ön volna az, aki a világot egy kézlegyintéssel el tudná seperni, miért kiabál úgy. Gőgös Ön, nemde? Úgy érzi, hogy Ön valami isteni kegyelt abban a cifragúnyában, pedig egy gyarló, és oly csöpp itt az én szemem előtt, mint a hangya a mezőn. Azt mondanám tehát, hogy ne legyen olyan veszekedős hangulatban, szépen is halálra ítélhet. Sőt beszélni sem kell, csak intsen, hogy végzett velem, halálra ítélt. Nézze, barátom, én nem tagadok itt semmit, súgja ide, mit kíván hallani? Hogy igaz-e, hogy lázítottam? Igen, igaz. Lázítottam, mert itt a földön visszaéléseket követnek el, s a lázítás tulajdonképp nem egyéb egy szerény figyelmeztetésnél, hogy vigyázz, gaztettet követnek el ellened. És ez minden, amiért idevezettek? S vajon, ha Ön az utcán megy, s azt látja, hogy egy ártatlan emberre kést emel hátulról egy gazember, nem figyelmezteti, hogy vigyázzon? Vagy Ön olyan gaz, hogy nem figyelmezteti? Na lássa, én figyelmeztettem. S ez lázítás? Egy kutyára kiáltotta múltkor egy ember, hogy hej, te, ne menj oda, mert ott jő egy gép és elgázol — hát ez is lázított? Lázította a kutyát, hogy ne menjen oda, ahol az élete forog kockán? De én nem láttam, hogy ezt az embert bezárták volna, hogy lehetséges az? Vagy csak a kutyát szabad lázítani, s csak az embert nem? Az embernek nem szabad mondani, hogy jaj, barátom, vigyázz, mert elüt a gép? Az emberélet nem olyan fontos, mint a kutyaélet? Hát jó. Lázítottam akkor. Azt mondtam, ne menjenek a cirkuszba, mert az veszélyes út. De a kutyának is mondta a múltkori ember. Vagy állítsuk fel fordítva a tételt. Veszekszik két ember, jő egy kutya, és szétugratja őket — miért nem ítélik halálra a kutyát?
— Azért, mert az kutya.
— S ezért élvezi a több jogot? Ámbátor várjunk csak. Én visszacsinálom a dolgot. Nem mondom, hogy emberek, ne öljétek egymást, hanem az ellenkezőjét fogom mondani. Íme: Felszólítom Önt, ugorjon neki annak az úrnak, aki ott ül Ön mellett, és rántsa elő a zsebkését és szúrja a nyakába. Az ok: hogy ő is ül egy széken, holott Önnek több joga van két széken ülni egyszerre, azaz Önnek joga van a világ összes székein ülni egyszerre. Tessék tehát agyonszúrni.
— Ne vicceljen.
— Nem. De miért nem szúrja?
— Mert nem haragszom rá.
— Úgy? Akkor bocsánatot kérek. Mert ugyebár, azok, akiknek én mondtam, ne öljék egymást, haragszanak egymásra. Lám, erről megfeledkeztem. Beismerem tehát, lázítottam.
— Beismeri?
— Úgy van.
— Akkor nincs több kérdeznivalóm.
— Most tehát indulunk, ugyebár?
Ekkor az egyik asztal mellett felállott egy ember, szúrós szemeit az Istenre szegezte, s ezt mondta:
— Még nem!
— Kicsoda Ön? — kérdezte az Isten.
— Én a Vád vagyok.
— Ön a Vád? S mit akar tőlem?
— Vádolom Önt. Vádolom mint a törvényes rend felforgatóját, mint felségsértőt, mint hazaárulót, mint lázítót. Mint a törvényes rend felforgatóját, akinek züllött agyában a gonosz kerekedett felül, és olyan gondolatok merészkedtek fel az agyában, amelyek a bárd éléért kiáltanak. Ön, mint a törvényes rend felforgatója, nemcsak apáink által szentesített törvényeink szent kárpitján ütött csorbát, hanem a természet, az élet törvényein is, amely bölcs mindent tudással úgy rendelkezett, hogy szép és boldog élet csak ott legyen, s csak ott is van a földön, ahol a törvények glóriás régiségükben, antik megmásíthatatlanságukban védik az emberiséget a boldogtalanság ellen. Öntörvénytipró, Ön azt hirdette, minden törvény rossz, amely az embert szabad akaratában korlátozza. Ön azzal kezdte bűnhalmazát, hogy kételkedett meglévő, kipróbált törvényeink egyedül való üdvében; azt kérdezvén magától: jogos ez? jogos az? Aztán állítgatni kezdte, hogy ez sem jogos, az sem jogos, holott tudnia kellett, hogy a jogfolytonosság elvén épült és állhat fenn a világ, vagyis, ami valaha jogos volt, az mindig jogos lesz, illetve, amit apáink jogosnak szentesítettek, az föltétlen jogos volt, s ma is annak kell lennie. Ez a jogfolytonosság az örökélet egyetlen titka. Ön tehát „a jogos ez, jogos az" hánytorgatásával korccsá torzult, bűnös és kártékony kezdett lenni, s minta törvényes rend felforgatója halált érdemel. Ez a halál első szám. A halál második szám, vagyis a halál kettő, a felségsértésért jár.
— Ez ellen nem szólok. Ezt nem tagadom. Ámbár ennél nagyobb szemtelenséget még nem hallottam. Viccnek megjárja, antik törvénynek se rossz, de antik csalásnak se. Ezért nem szólok ehhez semmit. Ez nem érdekli a szívem, ezen túlteszem magam. S ez hányadik halál?
— Kettedik.
— És a harmadik?
— Várjon, még nem merült ki a kettő. Ön: felségsértő. Ön, hiteles feljegyzések szerint, néhányszor mondotta, hogy a cirkusz főművész urait megkorbácsoltatná. Ez felségsértés. Én hazaárulással vádolom Önt, mert Ön hazaáruló.
— Na igen. Egyébként csak Isten vagyok, de ha úgy akarod, gézengúz, beszélj, amit és ameddig jólesik. Én most már nyugodt vagyok, és jól érzem magam; — kint már lázonganak.
— Úgy?
— Valószínűleg, hiszen az ember még nem egészen barom, hogy örökké bolond maradjon — nemde? Halljuk tehát a hazaárulás antik ügyét. Természetesen képekben kívánom, mert így könnyebben megértem.
— Vegyen hát elő egy ceruzát.
— Nincs.
— Ott van az asztalon. Azt vegye a kezébe, és húzzon egy papírra egy egyenes-görbés vonalat. Úgy. Na nézze meg most jól azt a vonalat.
— Látom.
— Nahát, ha látja, akkor gondoljon oda a vonal mellé házakat meg embereket.
— Ide gondoltam.
— Na látja, ez a haza. A vonalon túl egy haza, a vonalon innen is egy haza, és több afféle vonalak és több efféle házak. Ezek a hazák. Az a haza, amelyik innen van a vonalon, az innen élő emberek hazája, a vonalon túli haza a túl levő emberek hazája, s aki hazaáruló, az a vonalat árulja.
— Nem nagyon értem. Vonalat árulok, hazát árulok — mi az a haza világosabban?
— Világosabban: ahol világosabb az ég, mint máshol, kékebb az ibolya, mint máshol és — szóval igazibb és szebb, mint máshol.
— Hol máshol, ha más vonalak is vannak, és csupa vonalakból áll a föld?
— Hát mindig, mint máshol. A vonalon innen levőké is szebb, mint máshol, a vonalon túl lévőké is szebb, mint máshol. Ha azután a vonal arrébb kerül, a legszebbség is mindjárt arrébb kerül. És ez nagyon nagy dolog.
— Elhiszem, csak zavarosnak találom.
— Mert Ön gonosz és felforgató.
— Valóban. Roppant el vagyok ragadtatva tőle magam is. Van-e még hátralevő halál?
— Hogyne. Ez volt a három. Most jön a négy. Vádolom Önt mint lázítót.
— Értem. Van-e még?
— Várjon. A lázítás bűntette...
— Tudom, ne fáradjon. A lázítás büntette: fellázítani a tetűket a rókán, hogy ne csípjék egymást.
— Úgy van. Ön mégsem olyan buta, s ez a beismerés némi enyhítő körülményt von maga után: a golyót és nem a kötelet. Leülhet...
— Köszönöm.
A Vád a bíróság felé fordult.
— Mélyen tisztelt Vészbíróság. Itt áll Önök előtt egy róka...
— Pardon: tetű.
— Ne szóljon közbe — szólt az elnök.
— Mélyen tisztelt Vészbíróság! — folytatta a Vád. — Itt áll Önök előtt egy róka, illetve, valóban egy tetű. Egy tetű, mélyen tisztelt Vészbíróság, de milyen tetű? Egy tetű, uraim, aki a piszkos orrát felemelte a körmétül, aki a szemével széttekintett...
— Pardon — szólt az elnök —, úgy tudom, a tetűnek nincs szeme.
— Annál rosszabb! Itt áll tehát Önök előtt egy tetű, akinek szeme sincs, s ennek dacára is széttekintett a szemével, mondván: amit körülöttem látok, a bűn tobzódása. Itt áll tehát egy szemtelen tetű, akinek a köz és a rend érdekében a fejére kell taposni, hogy kiugorjon a fejéből a szeme, más szóval: kötelet a nyakára, illetve, tekintettel a némi enyhítő körülményekre: golyót a fejébe, amennyiben ettől is ugyanúgy ki fog ugrani a szeme, mint a nyakra tett kötéltől.
A vád megtörölte a homlokát, a vészbíróság felé lendített a nyakával, jelezve, hogy tartalmas vádbeszédét befejezte, aztán leült, s mint a gyászkocsi kocsisa a bakon, méltóságos külsőt öltött magára.
A vészbírák ekkor összedugták a fejüket, összesúgtak, mint lángnyelvek az égő kunyhó felett, aztán felálltak.
— Álljon fel! — szólt az elnök.
Az Isten közelebb lépett az asztalhoz, a fejét csóválta.
— Van-e valami mondanivalója?
— Az Önök részére semmi. Önök tűrhetetlenül komikusak ezzel a rendszerükkel, s úgy tele vannak a gonoszság agyrémkátéjának papi méltóságával, mintha az én hírnökeim volnának, s az égből jöttek volna. Jól van, barátaim. Menjenek csak haza, igyanak szilvóriumot, s éljék szépen a kutyák életét. Csalódott vagyok és szomorú, nincs más mondanivalóm.
Az elnök aztán egykettőre ráolvasta a fejére:
— Lázítás bűntette miatt golyó általi halálra ítéltetett, s az ítélet huszonnégy órán belül végrehajtandó. Lépjen közelebb...
Az Isten közelebb akart lépni, az őr megfogta, visszarántotta.
— Nem magának mondták.
Az Isten hátranézett, s ekkor látta, hogy mögötte új láncos emberek állnak, s látta, hogy a Vád ugyanazokat a paragrafusokat piszkálja a ceruzájával, amelyeket az ő fejére olvastak, s látta, hogy a hóhérok táncolnak a fekete betűkön, kötéllel a kezükben, s ekkor mondott még néhány szót.
— Emberek, mosolyogjatok, én vagyok az Isten, s én mondom, mire kiléptek e teremből, a nap már csókkal fogad benneteket.
Elvitték...
— Rosszul mondtátok: ez nem a Krisztusok bálja, ez halottvirrasztás. Ez nem bál, mert nem ujjong a szívetek, s mert ez a hely koporsó, és koporsóban nem lehet bált tartani.