Tóth Judit: Mellmagasságban

SORSKÚT – TÁRCANOVELLÁK

Néz engem, de csak azokat a tekinteteket látja, amelyek aznap belévésődtek.

Tíz éves vagyok. Anyának épp a melléig érek. Sohasem fogja mondani, de tudom, mennyit szenvedett a szoptatásommal. Azóta megváltozott a teste. Még így is formás. Nem hiszi el. Akkor sem hiszi el, amikor megkérdezik tőle: férjnél van-e. Erre felmutatja a gyűrűjét, de csak a mellét nézik, és bólogatnak, hogy nem, ő tulajdonképpen facér.
Akkor sem hiszi el, mikor munkából hazajövet órákig áll a zuhany alatt, hogy lemossa magáról annak a férfinek a nyálát.
Aki nem hisz semmiben, hogyan tudna hinni egy pezsgőszagú szájnak, mely azt kérdezi tőle: hogy vannak az ikrek? Milyen ikrek? És a ragacsos kéz már markolja is a mellét: hát ezek itt, Péter és Pál... Ezzel a két névvel megkezdődik az aratás.
Anyába nem sok értékes magot vetett az élet. Hiányzik belőle a tartás. És benne is állandó hiányérzet marad minden után.
Nem nehéz hát felszántani a lelkét.
Talán mindvégig az egyetlen fiú leszek az életében, aki ebben az üres parcellában is meglátja a régi hajtások gyökereit.
Anyának én vagyok az iránytű. Egyenes talajon is egy lefelé mutató láthatatlan vektor irányába halad. Sokszor felégetne maga mögött minden hidat, de akkor meglát engem a túlparton. Így a szakadék felett félúton mindig visszafordul.
Ilyenkor csak a teste jön vissza hozzám: repülőt hajtogatni, elmagyarázni a szöveges feladatokat, osztálypénzt adni.
A lelke ott marad a hídon.
Ezt csak én veszem észre. Tudok anya titkos belső mágneséről, mely magához vonz mindent, ami fekete. Egyetlen fehér színként kell ellensúlyoznom minden sötétet az életében.

Csak én látom, mikor nem szomorú. Ilyenkor leül velem társasozni. Elhomályosul a tekintete, ha a játék dobozára mutatok: Anya, neked mindig ilyen vakond-boldognak kellene lenned! – rikkantom, miközben ő hagy engem győzni a Ki nevet a végén?-ben.
Anya nem nevet semminek az elején, sem a végén. Pontosan tudja, mikor kezdődik el valami fontos, és hogy az véget fog érni. Csak közben boldog. Emiatt a közben miatt viszont elviseli azokat a fájdalmakat is, melyeket a kezdet és a vég tartogat.
A házi feladathoz mindig megkérdezem tőle a dátumot, és egyből rávágja, de anyának egy éve ugyanaz a nap van.
Látszólag mindennap felkel és teszi a dolgát, reggelit készít nekem, vagy munkába megy – munkából jön, de igazából anya csak vegetál.
365 napja újraéli azt a 24 órát. Számtalanszor megtette már ugyanazt az utat Budapestig és vissza.
Beszél hozzám, de számára csak azok a szavak léteznek, melyeket aznap hallott.
Néz engem, de csak azokat a tekinteteket látja, amelyek aznap belévésődtek.
Eszik és iszik, de egy éve nem érez más ízt, mint amit aznap evett, ivott.
Anya tegnap rájött, hogy a hónap és a nap ugyanaz, de az évszám változott, és nem történik már semmi ugyanúgy.
Egy év eltelt az életéből, melyet akár a föld alatt is tölthetett volna.
De anyának kellett ez az egy év. Azért, hogy ne szálljon ki a világból, inkább megállította azt.
Most az óramutató járásával megegyező irányban kering a Nap körül.
Ha tiszta az ég, éjjelente látom is őt, mert idővel mindenkinek lesz egy csillaga az égen.

2015. november 24.