Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 18.

Esti mese felnőtteknek
18. rész: Tyereskova fenn, az égen

Estére – egy kis délutáni légibalett után – levenném Tyereskováról a szkafandert. Interneten gyorsabb vagyok az űrhajónál. A süketnéma Friderika noch dazu majdnem megvakult.
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.

„A süket-néma-vaknak a bőre felületével kell megéreznie, hogy egy potenciális szexuális partner közeledik felé: ha a széljárással megegyező irányból hirtelen érkezik a csábító, akkor váratlanul beáll a szélcsend."

18. rész
Tyereskova fenn, az égen

Egyetlen esélyem volt arra, hogy Kanadából gyorsan Kínába jussak: le kellett stoppolnom Tyereskovát. Gondot egyedül az okozott, hogy nem tudtam pontosan, merre kering. Ha például az Egyenlítő fölött sütkérezik, hülyére integethetem magam az Ontario-tó partján, úgysem vesz észre. Nekem az lett volna a megfelelő, ha kábé a százas hosszúsági kör fölött kerülgeti a Földet, de őszintén szólva, ezt nem tartottam valószínűnek. Ki olyan hülye, hogy a sarkok felett repdes? Először is a vakító fehér fényben hóvakságot lehet kapni, másodszor meg arrafelé nyilván az űrhajóban is sokkal hidegebb van, mint mondjuk, az Egyenlítő felett. F. Bertalan magyar űrhajós elmondta, hogy napsütéses időben szabad szemmel látta az űrből a Mátra déli lejtőjén elterülő szőlőskerteket. Neki már akkor volt annyi esze, hogy Tokaj-hegyaljára nem vetette szemét. Biztos voltam benne, hogy Tyereskova is úgy variálta a dolgokat, hogy űrben töltött unalmas óráinak nagy részében, kitekintve űrkabinja kisablakán, szeretett orosz sztyeppéinek nyírfaerdőit lássa. A végtelen jégmezőknél ez mégiscsak izgalmasabb látvány, arról nem is beszélve, hogy az örök fagy birodalmában olyan ridegek a lények, hogy még a szánhúzó kutya sem törődik az emberrel. Pláne, ha az egy űrhajóról próbál füttyenteni neki.
Én is hiába próbálkoztam Valentyina Vlagyimirovnával. Pedig elhagyva az Ontario-tavat, a Hudson-öböl felé vettem utam, azt gondolván, ritkábban lakott területen mégiscsak könnyebben észrevesz odafentről. Az integetés mellett csücsöri szám szívószálnyi kerek nyílásán át ritmikusan szívtam be a levegőt, mert azt tapasztaltam, hogy a nők a füttyentgetés helyett sokkal inkább figyelnek az effajta szívogatásra. De mindhiába. Valentyina vagy másfelé járt, vagy nem voltam az esete. Kudarckerülő lévén, úgy döntöttem, inkább lemondok Tyereskováról. Ezek után nem tehettem mást, mint bekapcsoltam a komputerem, és az internetes böngésző megfelelő helyére beírtam annak a keresőprogramnak a nevét, amely műholdas földkukkoló szolgáltatást is nyújt. Néhány másodperces automatikus webhely-keresés után nagyobb király lettem, mint Gagarin, Neil Amstrong és Farkas Bertalan egybegyúrva. Feltörtem a szolgáltató időkódját, és rácsatlakoztam a legnagyobb műholdrendszer aktuális mozgóképeket továbbító webkameráira. Mielőtt Kínába indulok Friderika keresésére, gondoltam, előbb felkutatom magamat, hogy megnézhessem, hogyan mutatok a Hudson-öböl partján integetve. Néhány ügyes egérművelettel hamar megérkeztem a helyszín fölé, ott már nem volt más tennivalóm, minthogy jól magamra közelítsek, és utána kedvemre önvizsgálatot tartsak. Meg voltam elégedve a látvánnyal. Gondoltam is magamban: hülye ez a Tyereskova. Az ő korában ilyen pasit már nem kellene kihagynia (gondoljunk bele: '37-ben született), mert – bár hűséges típus vagyok – azt azért sohasem lehet tudni, hogy a vízparti stoppolásokkal kezdődő kalandok estére milyen végkifejletig jutnak el. Arról nem is beszélve, hogy az űrhajóban csak egy kis kormányzás kérdése, hogy éppen reggel legyen vagy este (ha az űrjármű elbújik a Nap elől a Föld mögé, akkor este van rajta, ha gyorsan előbukkan onnan, máris reggel), szóval, ha megtetszenék Valentyina Vlagyimirovnának, ő dönthetné el, milyen gyorsan juttassa el az eseményeket az esti végkifejlet felé. Akár az is elképzelhető, hogy már úgy tizenkilenc óra – stílszerűen szólva – magasságában, izgató légibalett-előadáson, lekerülnének rólunk a szkafanderek.
Egy darabig elnézegettem magamat, amint a Hudson-öböl partján mínusz húsz fokban egy műpálmafa tövében ücsörgök, és kinyitott laptopom mellett felfelé integetve, csücsöri számmal ütemesen szívogatok. Ha másért nem, ezért a látványért érdemes volt megalkotni a nemzetközi űrprogramot.
Aztán Kína felé vettem az irányt. Gyorsan oda akartam érni, ezért a százas hosszúsági kör kínálta útvonal mellett maradtam. Ez így volt korrekt, hiszen Tyereskovától is – igaz, hiába – ezt vártam el. Az Internet földgolyóbis-kukkoló programján nagy bolhaugrásokkal lehet a leggyorsabban közlekedni. Szívesen szálltam volna alacsonyabban, úgy mégiscsak többet látok, de türelmetlen voltam: tudni akartam, mi van Friderikával. Ha majd a kínai kérdést lerendeztem, behatolok egy lopakodószimulátor-programba, virtuálisan körbesuhanom általa néhányszor a Földet, és közben kedvemre sasolok – gondoltam. Persze titkon abban reménykedtem, hogy a körutazást már Friderikával együtt fogom megtenni. A kalandos, de kényelmes expedíció virtuális kapcsolatunk adekvát nászútja lehetett volna. Persze, ha nővel kezd az ember, jobb, ha nem tervezgeti magabiztosan a jövőt.
Friderikát Kínában igencsak próbára tette a teremtő. Többen azt gondolják, hogy az élet történéseiben nem kell logikát keresni. Szerintük csupán véletlen kérdése az is, hogy sötétben a kapu előtt belelépünk-e a frissen gőzölgő, híg kutyaszarba, vagy sem. Azt azért elismerem: elbizakodottság lenne a dologból azt kiolvasni, hogy milyen ember vagyok. Persze sokan állítanák, megérdemlem, hogy szarba léptem. Ők arra gondolnának, hogy a delikvenst temérdek bűne miatt érte utol jogos büntetése. Van, aki így fogalmazna: egyáltalán nem véletlen, hogy szarba lépett. Ez igazából azt jelenti, rászolgáltam. Persze azt is jelenthetné: azért nem véletlen, mert valami oka csak van annak, hogy a kutyára éppen ott jött rá, én meg éppenséggel valóban nem véletlenül járok arra mindennap többször, hiszen azon a kapun keresztül hagyom el a házat, ahol élek. Sokat filózni nem érdemes a dolgon, mert akkor bele kell kombinálni azt is, hogy szarba lépni – állítólag – kifejezetten szerencsét okozó esemény. Akkor meg hogy van ez az egész? Az a jogos büntetésem, hogy szerencsém lesz? Ez ugyanaz a jelenség (csak fordítva), mint amikor valaki fertelmes betegségekre, iszonyú kínokra ítéltetik, pedig világ életében áldott jó ember volt. Ilyenkor azt mondják: jó sok bűne lehetett az előző életében. Vagy: lám, így teszi próbára a jóisten, majd valahol valamikor nagyon boldog lesz. (Kösz szépen.) Akárhogy is, de magyarázat mindenre akad. Még arra is, ha egy mindenkin átgázoló, önmagát is pusztító aljas ember szép kort él meg, szerettei körében százévesen elalszik úgy, hogy észre sem veszi, min bukott át. Erre meg azt lehet mondani: bizony, igazságtalan az élet. Oké, de hol van ilyenkor a jóisten? Vagy ő is igazságtalan? Vagy esetleg – hiába lát mindent – még ő sem tud annyi adatot tárolni a fejében, hogy mindenre pontosan emlékezzék... És ezért gyakran mellétrafál?
Friderika Kínában fertőző szembetegséget kapott, hajszálon múlt, hogy elveszti a látását (is). Ha valaki születése óta süket és néma, kész főnyeremény noch dazu megvakulnia. Az olyan lehet, mint egy külvilágtól hermetikusan elzárt, sötét, hallgatag veremben élni úgy, hogy mérgemben még ordibálni sem tudok. A süketen, némán és vakon élők csak szaglással és tapintással tájékozódhatnak – persze csak akkor, ha nem beteg az orruk, nincsenek lebénulva, és bőrüket nem borítja összefüggő pikkelysömör. Élvezetet csak az evés-ivásban és a szexben találhatnak. Az előbbihez persze egészséges ízlelőbimbókra és emésztőrendszerre, az utóbbihoz pedig jó kommunikációs képességre van szükség. (Már, ugye, az udvarláshoz.) A süket-néma-vaknak a bőre felületével kell megéreznie, hogy egy potenciális szexuális partner közeledik felé: ha a széljárással megegyező irányból hirtelen érkezik a csábító, akkor váratlanul beáll a szélcsend. Hasonlóan jól érzékelhető változásokat idéz elő, ha a titokzatos látogató erős napsütésben egyszer csak beárnyékolja a kapcsolatteremtésre vágyó reménykedőt. Az orral történő érzékeléssel óvatosan kell bánnunk: nem mindig szerencsés, ha a partner közeledtét szaghatásokból ismerjük fel. Persze a kozmetikaipar mai fejlettségi fokán rafinált parfümök serege áll az önmagukra illathatás tekintetében is adó udvarlók rendelkezésére, sőt csak egy kis figyelmességre lenne szükség (még csak nem is szemléletváltásra) ahhoz, hogy a kutatólaborokban elkezdjék kikísérletezni a szagábécé működését. Ha mindegyik beszédhanghoz ugyanaz az illat társulna, simán lehetne szaggal kommunikálni, hangmagasság-beállítás esetén még közösen zenélni is – de ne szaladjunk ennyire előre: előbb azt kéne tisztázni, hogy a süketeknek milyen képzeteik vannak a hangokról, illetve a vakok hogyan tudnák kommentálni a kerekedő vagy szálkás betűk képét csupán elmondás vagy szaghatás alapján.
A Friderika szemével látott, és agyával álmodott álmom (amelyben halvány fény derengett a horizont alján) magyarázata az volt, hogy a műtétet követő többhónapos, bekötött szemmel történő élés után az orvosok kezdték Friderikáról leszedegetni a kötést. Maguk is igen izgultak, fog-e látni a lány. Több napig fejtegették le a kötést, a vastagabb rétegek helyére fokozatosan olyan anyagokat helyeztek, amelyek valamennyivel több fényt eresztettek át. Aztán azokat is lecserélték. Mindent elkövettek, hogy Friderika szemébe fokozatosan jusson egyre több fény, és úgy várták a gyógyulás jó hírét, mint hívő adventkor az evangéliumot. Friderikának nemcsak a szeme világa, hanem a tudata is csak fokozatosan jött helyre, mert a műtét után elég hosszú ideig mesterséges kómában tartották. Amikor fokozatosan kezdett magához térni, először azt észlelte, hogy furcsa lények hajolnak fölé, matatnak a fején. Persze nem látta őket, de tudott a jelenlétükről. Tök jó, gondolta, mert minden benyomása arra utalt, hogy most tényleg elrabolták az ufonauták. Óvatos mozdulatokkal neszeztek felette, és érthetetlen, földön túli hangokkal kommunikáltak. Úgy érezte, hogy a fején vagy bura van, vagy különleges szemüveget visel, mert amikor a homlokánál machináltak, mindig változott a horizont alján derengő hajnalpír fényereje. Azt gondolta: ők állítják be különleges herkentyűjükkel, hogy milyen képet lásson. Aztán furcsa illatkeverék pöckölte meg az orrát: buddhista templomi füstölő és kórházi fertőtlenítő szagegyvelege keringett körülötte a sötét űrben. Ez lehet az ufóparfüm, döntötte el, és rögtön utána arra lett kíváncsi, vajon ufócsajok, vagy ufópasik használják-e...