Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 20.

Esti mese felnőtteknek
20. rész: A múltat végképp eltörölni

Felrobbantják az összes régi, körfolyosós házat. Friderika öngyilkos merénylő akar lenni, pedig imád élni. És mi történt Dókánéval a pincében?
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.

„Minden pincében Dókánékat ölnek meg, és minden negyedik emeletről szemközti házból hajnalban besurrant Margitkák vetik magukat a mélybe."

20. rész
A múltat végképp eltörölni

Irigyeltem a két utcával arrébb lakókat: szanálták a házaikat, és mindenki új, szebb és jobb lakást kapott a régi helyett. A miénk persze a tömb-rehabilitációs programba került, így megmenekült. A lebontásra ítélt épületeket felrobbantották. Mindegyik robbantásnál jelen voltam, egyet sem hagyhattam ki. A jelen levés persze nem úgy értendő, hogy a robbantómester parancsára én nyomtam le a detonátor T alakú fogantyúját, majd lehasaltam a biztonságos fedezékben. Különben is: a lenyomásnál én sohasem fúrtam volna a képem földbe, mint orosz partizánlány hídrobbantáskor. Akkor ugyanis éppen arról maradok le, amiért odamentem: nem látom a felrobbantott objektum összeomlását. Pedig kevés szebb és izgalmasabb látvány van annál, mint amikor romba dől egy öreg, használhatatlan tákolmány. Ezt végignézni ugyanolyan felemelő érzés, mint részt venni törvény által támogatott eutanázia-program végrehajtásában. Ha én orvos volnék, erre specializálódnék: csak átsegítést vállalnék. Költészete van ugyanis a lélegeztető gép lekapcsolása utáni percek csendjének, pláne, ha az ember kényelmesen, elegáns távolságtartással szemlélheti az eseményeket. A házrobbantásokban is a megszépítő messzeségből gyönyörködtünk: a ruhaszárító-padlásunk egy eldugott zugában Friderikával közös leshelyet alakítottunk ki. Két kicsi tetőtéri ablak állt rendelkezésünkre, mindkettő felnyitható volt, így szabad szemmel élvezhettük a látványt. De a szabad szemmel nem mindig elégedtünk meg, ezért Friderika többször elcsente édesapja Magyar Honvédelmi Sportszövetségtől vételezett, és többszöri felszólítás után sem visszaadott katonai gukkerjét, amely segítségével egészen fantasztikus, közeli képeken is vizsgálgathattuk a romba dőlés apró részleteit. Amikor Friderika volt soros a távcsővel bámulni, egy-egy parádés detonáció után hosszú perceken át izgatottan gesztikulált: ki nem fogyott a szóból, úgy magyarázta, hogy a robbanás közben milyen parányi, csak ínyencek által élvezhető titkokat fedezett fel. Amikor én voltam a soros, hasonlóan jártunk el, azzal a különbséggel, hogy akkor én mutogattam lelkesülten, és Friderika értelmezett tátott szájjal.
Volt okunk az álmélkodásra: elképesztő dolgok szemtanúi lettünk. Csak mi, csak akkor, csak ott megtudhattuk, hogy mindegyik régi, körfolyosós házban Kerberek, Pálfalvyk, Nyírők, Platzerek, Oláhok és Lontayk élnek. Minden pincében Dókánékat ölnek meg, és minden negyedik emeletről szemközti házból hajnalban besurrant Margitkák vetik magukat a mélybe. Friderika az egyik összeomlás pillanatában még látta, hogy egy Pálfalvy fél egykor fütyörészve megy haza a gangon, egy Kerberné pedig meglibbenti a konyhaajtó horgolt függönyét. Én örömmel fedeztem fel egy Oszkót, amint a spurniból mumus elleni cérnát vezet a bejáratiajtó-kilincs felé, és röhögve meséltem el Friderikának, hogy láttam egy Danikánét, aki fakanállal a kezében aggódva leste süketnéma gyermekét.
– És felrobbant ő is? – mutogatta el Friderika a kérdést.
– Fel – nyugtattam meg, mire Friderika kikapta a kezemből a távcsövet, körbepásztázta a környéket, és közölte velem:
– Szeretném, ha a környék összes házát felrobbantanák.
– Jó lenne. Csak a miénk állna itt.
– Nem. Ezt is fel kell robbantani.
– Benne lennél?
– Mármint a házban, amikor robban? – replikázott Friderika, mert gesztusokkal is képes volt szóviccet gyártani.
– Igen.
– Persze.
Friderika megerősítette: a balhéban is szívesen benne lenne, meg a házban is, amikor az robban. Irigyeltem a lány mozdulatlan elkötelezettségét. Erre csak ő volt képes: egyszerre akarta felforgatni és elhagyni a világot. Ötévesen, süketen és némán a valaha élt legnagyobb terrorista egyéniségek sorába tartozott. Bakunyin, Bin Laden, és az összes többi anarchista, amelyik megszületett, robbantott és élt, csak inasa lehetett volna Friderikának. Az igazi öngyilkos merénylő, mint Friderika, ránevelés nélkül, magától, eleve megveti a világot. De mindeközben imád élni.
Friderika a következő robbantás pillanatában távcső segítségével kiszúrta, mit csinált Kerber, amikor hirtelen megszűnt erekciója után bosszúsan visszatámolygott a szobába. Az öreg szerencsevadász megtörten megfogta az immár teljesen összeaszalódott péniszét, felemelte álló helyzetbe, majd hirtelen elengedte. A vértelen szerszám úgy hullott alá, mint halott keze a hullamerevség előtt. Kerber megismételte néhányszor a mozdulatsorozatot, majd unottan felhúzta az alsógatyáját, úgy, ahogy minden reggel szokta. Közben én Kerbernének a konyhában azt mondtam, hogy éppen az Oszkóékhoz indultam, és már megyek is.
– Most már maradj – legyintett az öregasszony (fáradt mozdulatát mélységes mély szomorúság lassította) –, kész a kávé, megkaphatod a belemártott mokkacukrot.
A feketébe mártott mokkacukor kedvelt csemegém volt, csak a később balesetben elhunyt angol hercegnő nevére keresztelt sósborszesszel lecsöppentett kockacukor vetekedett vele. Sósborszesz híján néhány csepp citrom is megtette, legalábbis az így készült ázott cukor simán kenterbe verte az Oszkóék kedvenc nyalánkságát, a cukrozott kenyeret. Ráadásul Oszkóné, nagy spórolós lévén, a már kicsit megszáradt kenyeret is felhasználta (kínálásra különös örömmel), és az abból szeletelt karéjon szétterített kristálycukor már tényleg súrolta az emberi fogyaszthatóság határát. Szóval Kerbernének nem kellett sokat erőlködnie: a feketekávéba mártott mokkacukor ígéretével feledtetni tudta velem Kerber lekókadt fütykösének elszomorító látványát. Maradtam, szimatoltam a kellemes kávészagban, és vártam a cukros csemegét.
Kitűnő időzítésben, éppen néhány másodperccel a következő robbantás előtt én lettem soros a gukkerezésben. Jó nagy házat sikerült kifognom, így nem csak egy detonációra számíthattam, hanem legalább négy-ötre. Egy-egy robbanás nem tartott tovább pillantásnyi időnél (Friderika sokáig nem is merte behunyni a szemét, nehogy lemaradjon az eseményről), a hangeffektusokat követő látványos összeomlások is csak másodperceket vettek igénybe, de a romba dőlés után a felszálló porfelhők még hosszú percekig varázsosan gomolyogtak a légben. Az együttesen így sem túl hosszú időszak bőven elegendő volt ahhoz, hogy a kaotikus kavargásból kihalljam a jajveszékelést, és meglássam a füstben elúszó egyforma emberkék titokban végrehajtott utolsó cselekedeteit.
Pálfalvy az elmúlással tökéletes szinkronban volt: létezése utolsó perceiben éppen haldoklott. Miután átlépte a perzsaszőnyegemet, és befordult a gangról a konyhába, eszébe jutott, hogy öt éve még börtönben volt, néhány évvel az előtt szintén, a háború végét pedig épphogy megérte, és az is csak azért sikeredhetett neki, mert az életben maradásért felvállalt minden létező megaláztatást. Erre gondolt, míg melegedett az ebéd. Aztán a konyha felső sarkában megbámulta a világháborús belövés helyét, majd a háta közepén és a mellében erős nyomást érzett, közben eszébe jutott, milyen sokszor elgondolta már: éppen ideje, hogy az összes ráragadt szarsággal együtt eltűnjön végre az életből. Utolsó erejével kivonszolta magát a gangra, hogy megnézze: kiült-e már Nyírőné a napra, szemben, a harmadikon. Persze Nyírőné éppen most nem sietett. A termetes, de takaros szépasszony odabent takarékra állította a lángot a fazék alatt, de utána nem a fény felé, a gang irányába indult el, hanem befordult a szobába, és felemelgetve a porcelán nippeket, elkezdte törölgetni a tévé tetejét. A ruhaszárító-padláson kialakított megfigyelő helyről jól látszott, hogy amikor Pálvalvy kilehelte a lelkét, Nyírőné kezében megállt a porrongy, és a gyermektelen háztartásbeli asszony elgondolkodott: vajon miért nem újságolta el tegnap a férjének, hogy végre látta a tévében? Tudta, hogy az ura mióta vár arra, hogy valaki felfedezze egy élő helyszíni közvetítésben, és mégsem osztotta meg vele a nagy újságot, hogy tudniillik Nyírő Gusztáv felismerhető volt a képernyőn, dacára annak, hogy csak szerényen álldogált a kamerát körülölelő embertömeg hátsó soraiban – és nem is integetett.
Friderika leginkább Dókáné esetére volt kíváncsi. Korunk egyik legnagyobb rejtélye: mi történt Dókánéval a pincében? Még a mindent látó gukkerunkkal és a mindent tudni akaró elménkkel sem volt könnyű pince mélyén történt eseményeket megfigyelnünk. Pedig Dókánéra valamennyi házban rálelhettünk, és a vizsgálódás legmegfelelőbb időpontját sem volt nehéz kiválasztanunk, mert a mi időnkben a Dókánék mindenhol csütörtökönként jártak pincébe. Ezeken a napokon Friderika ragaszkodott hozzá, hogy négy óra tíz perckor nála legyen a gukker, mert szerinte akkortájt kellett a pincében valami szokatlannak történnie. Dókáné ugyanis mindig pontban délután négykor ért le, mert akkor már reménykedhetett abban, hogy odalent véletlenül ismerősre akad, ha meg nem, akkor az szólt a délután négy mellett, hogy olyankor még télen sem volt teljes a sötét. Dókáné ragaszkodott a néhány mocskos lichthofon keresztül beszűrődő némi természetes fényhez, mert folyton attól rettegett, hogy egyszer akkor üt be az áramszünet, amikor éppen lent van.
Próbáltam Friderikát lebeszélni a pincében történt Dókáné-gyilkosság megfejtéséről – de hasztalan. Pedig másik feldolgozandó témát is kínáltam helyette: azt gondoltam, ideje már megtudnunk, mi történt Pálfafvyék bevásárlókosarával és a benne szállított vegyszermentes primőr zöldséggel. Friderika bájosan elmutogatta, hogy tesz a bennem latensen bujkáló környzettudatos faszságra – ennek tudta be ugyanis a zöldséges kosár iránti kitartó érdeklődésemet. Hiába magyaráztam, hogy inkább értékelnie kellene: a választással neki akarok kedvezni. Mert ha túlontúl belegabalyodik egy homályos, alagsori horrortörténet megfejtésébe, mire részinfókból kihámoz néhány igazságdarabot, felrobbantják a környék összes házát. A vita hevében szinte tudományos értékű okfejtést prezentáltam: elmagyaráztam, hogy egy eltűnt világ emlékét csak úgy lehet megőrizni, ha a kor lényegtelennek tetsző apróságait vetjük górcső alá (a górcső alá vetés elmutogatása nem ment egykönnyen). Éppen ilyen a kosár sorsa: tartalma és a története irreleváns, de az ürügyén feltárható minden, ami a körfolyosós házak gangjain valaha is megtörtént. Friderika hangtalanul, két kezét égnek emelve sikított: én csak csavarjam rongyszőnyegbe a letűnt világomat, és őrizgessem a hónom alatt szorongatva egy életen át, „ordította", de őt hagyjam ki belőle, mert őt nem az üde petrezselyem sorsa, hanem a bestiálisan meggyilkolt, rettegő öregasszonyoké érdekli – feltéve, ha leszek szíves, és megengedem neki.
Nem engedhettem meg. Azért, mert éppen lejárt a neki adatott gukkerolási idő. Míg nála volt a távcső, hiába pásztázta a ledőlt romokat, csak annyit sikerült regisztrálnia, hogy négy óra tízkor Dókáné még vígan kapargatta a brikettet, igaz – pontosan a kép elhomályosulása előtt egy másodperccel – aggódva hátrafordult, de az aggódó tekintet és a gyakori hátrafordulások Dókáné viselkedésének mindig is megszokott jellemzői voltak. A legközelebbi pincehelyi nyomozás alkalmával Friderikának annyival sikerült előbbre jutnia, hogy feltárult előtte: a hátrafordulás után Dókáné aggódó tekintete fokozatosan iszonyatosan rémült arckifejezéssé változott. Előbb a fáradt héjú szemek kerekedtek hatalmasra, majd a száj is óriási, széles és mély gödörré alakult. Nyilván ekkor látta meg a gyilkosát, de nekünk nem volt akkora mázlink, hogy felismerjük az elkövetőt. Valószínűleg Dókáné sem ismerte fel, csak az öltözékéből, az esetleges álarcából és a ráutaló magatartásából következtethetett rögvest arra, hogy eljött a pillanat: a régóta rettegve várt gyilkosa rátalált. Tehát – érveltem – ha meg is látnánk az alakot, nem biztos, hogy felismernénk. De megint le lettem teremtve. Friderika kifejtette: nem is érdekli igazán, ki a gyilkos, csak szemtanúja szeretne lenni az eseményeknek. Egyszerűem kíváncsi Dókáné felkoncolására.
– Na, látod – vágtam vissza neki – én például már tudom, ki lopta el a Pálfalvyék zöldséges kosarát. Láttam ugyanis, és felismertem az illetőt.
Friderika csöndesen duzzogott (hangosan nem is tudott). Éreztem: bár mindig nagyban utazott, most mégis furdalja a kíváncsiság, ki lehet a házi petrezselyemtolvaj.